- Mi a fontosabb: te az ATV-nek, vagy az ATV neked?
- Remélem, hogy kölcsönösen fontosak vagyunk egymásnak. Ebben nincs sorrend, egyenrangú partnerek vagyunk. Én az ATV nélkül nem lennék az, aki vagyok. Azt persze nem merném mondani, hogy az ATV se lenne meg nélkülem, hiszen mindenki pótolható, de nyilván a csatorna is megbecsüli ezt a műsort és ezen belül a műsorvezetőt.
- Ami érthető, hiszen a vezető műsora. És nyilván ez magyarázza, hogy nemrég Egyenes beszéd címmel megjelent a könyved is. A te ötleted volt?
- Egyáltalán nem. Már legalább két éve kérettem magam. Több kiadó is megkeresett, ők gondolták úgy, hogy érdemes lenne egy könyvet írnom. Hogy pontosan milyent, azt teljesen rám bízták. Én azonban éppen azért vonakodtam, mert sokáig nem tudtam eldönteni, akarok-e egyáltalán könyvet írni, ha pedig akarok, akkor miről írnék. Ezt a dilemmát a könyv első két előszavában le is írtam. Végül aztán a Libri kiadói társasága győzött meg, hogy talán mégis érdemes belefogni. Fiatalos lendületük, de különösen érdeklődésük volt a meghatározó. Az első találkozásunkon öt-hat kérdést tettek fel velem kapcsolatban és az lendített át a holtponton. Akkor már úgy gondoltam, megvan a fonal, a nyomvonal, amin el tudok indulni és így érdemes írni.
- Számukra az lehetett a döntő érv, hogy téged el lehet adni?
- Ha egy kiadó könyvet rendel, akkor nyilvánvalóan azért teszi, mert el akarja adni. Ebben az esetben azonban azért ennél többről volt szó. Azon az első találkozón azzal győztek meg, hogy bár minden este látnak a műsorban, mégsem tudnak szinte semmit rólam. Annyit csak, ami már sokszor megjelent, hogy van két gyerekem, Budapestről Szombathelyre mentem, aztán Szombathelyről jöttem fel Budapestre, dolgoztam a "királyi" tévében, meg az InfoRádióban is. De az igazából sosem derült ki számukra, hogy ki is valójában Kálmán Olga. Kérdeztek, kérdeztek, és az érdeklődésük nyomán jutottam arra, hogy igazuk lehet. Hiszen egy könyvkiadó vezetői mégsem átlagos fogyasztói a társadalomnak, hanem valamivel több információt próbálnak begyűjteni a munkájuk révén. Ám ha ennyi kérdésük van és láthatóan igazából érdekli őket a válasz, akkor talán érdemes lehet megírni egy könyvet. És akkor nekiálltam ezen dolgozni.
- Elolvastam a könyvet és valóban többet tudtam meg rólad, noha már majdnem húsz éve ismerlek, dolgoztunk is együtt. A kérdés inkább az, hogy sokat változtál?
- Mindenki változik. Alapértékeinket tekintve persze nem változhatunk, vagy ha igen, az nagy baj. De kétségkívül bölcsebbek és tapasztaltabbak leszünk, a sok munka révén, a gyermekeink által is, egyszerűen, mert éljük az életünket. Ilyen értelemben természetesen én is változtam. Mint mindenki.
- Csakhogy te egy intézmény lettél.
- Nem mondod!
- De mondom. Az Egyenes beszéd az ATV vezető műsora, ide bejönni dicsőség. Hát ezért.
- Erre én meg azt mondom, hogy sokat dolgoztam és dolgozom is. Ha ennek eredményét abban látod, hogy már intézményesült, az persze jól esik. De én nem így fogom fel, nem ezért csinálom. Baj is lenne, ha valaki azért dolgozna még többet, jobban, mert egyszer intézmény vagy fogalom akar lenni. Nem így éli az ember az életét. Az a lélek halála, ha valaki olyan munkát kénytelen csinálni, amit nem szeret. Abba bele lehet őrülni. Én szerencsés vagyok - és azért vagyunk még páran így -, mert nagyon szeretem, amit csinálok.
- Ez látszik is. És népszerű vagy. Azt hallottam, sorban álltak az ATV épülete előtt, hogy dedikáltassák veled a könyvedet.
- Karácsony előtt jelent meg, nyilván sokan ajándéknak szánták és megfejelték azzal, hogy egy személyes mondat is legyen benne. Az elmúlt hetekben, miután megérkeztem az ATV-be, még egy jó ideig az aulában ültem és írtam. A rendészek úgy intézték, hogy mindenki itthagyta a dedikálandó könyvet, másnap meg érte jöhettek. Voltak persze szervezett dedikációk is. A leghosszabb négy órán át tartott.
- Ezt hogy élted meg?
- Hihetetlen csodálkozással. Nem számítottam erre. Ezek szerint igazuk volt a kiadóknak, akik könyvírásra próbáltak rávenni. Persze ők látják jól a piacot, vagy jól mérték fel, hogy mire, kire kíváncsiak az emberek. De ilyen sikerre szerintem senki sem számított.
- Hány példányt adtak ki?
- Ez az, amit egy kiadó sosem mond meg. De az tény, hogy egy hét alatt háromszor kellett utánnyomni, azonnal a megjelenés hetén.
- Ennek a népszerűségnek azonban van egy másik oldala is. Az egyik bulvárlap nemrég megkérdezte olvasóit, ki lehetne az MSZP miniszterelnök-jelöltje. Korda György mögött szorosan a második helyen végeztél. Ő azonban azt mondta, nem vállalná.
- Engem pedig nem kérdeztek meg. Ezt a hírt tőled hallom, bár olvasom az összes lapot, így a bulvársajtót is. Voltak már hasonló internetes szavazások.
- Nem skatulyázza be az embert, hogy az MSZP miniszterelnök-jelöltjének nevezik meg?
- Közelítsük meg máshonnan: ha az olvasók azt mondják, hogy ez a nő, vagy ez a férfi jó miniszterelnök lenne ebben az országban, rá szívesen bíznám a hazám vezetését, akkor az nem egy rossz kritika.
- A könyvedből azonban tudjuk, hogy kormányszóvivő sem akartál lenni.
- Miniszterelnök sem akarok lenni. Valami olyanról beszélgetünk, ami alapjában, a kiindulási pontnál hibádzik. Az ilyen típusú szavazás, amikor megneveznek különböző művészeket, zenészeket, közéleti embereket, inkább játék, mint komoly közvélemény-kutatás. De már több hasonlón elég jó helyen végeztem. Hízelgő, ha egy ilyen pakliba bekerül az ember. Mindazonáltal nem akarok miniszterelnök lenni.
- Jól látom, hogy az Egyenes beszédben mostanában egyre kevesebb a fideszes megszólaló?
- Igen, ez az elmúlt hetekben így volt. Változatlanul hívjuk őket is, de hogy a kitérő válaszok igazak, vagy elterelőek, azt soha nem tudom eldönteni. Sosem azt mondják, hogy nem nyilatkoznak, hanem csak azt, bocsánat, de most éppen sehova nem megy az államtitkár úr/hölgy, a frakcióvezető úr/hölgy, szóvivő úr/hölgy. Valahogy hosszúra nyúlt a téli szünet, bár természetesen nem vagyok annyira naiv, hogy ne tudjam, vannak olyan témák, kérdések, amikről a politikusok is pontosan tudják, hogy panelválaszokkal nálam nem lehet megélni.
- És nem lehet, hogy a választás előtt még inkább vissza fognak húzódni?
- Szerintem a politikusaink minden oldalon okosabbak annál, mint hogy egy ilyen felületet és ilyen nézettséget, egy ilyen megjelenési lehetőséget elutasítsanak a választások előtt.
- Csakhogy itt egy olyan kérdezővel találkoznak, aki nem hagyja őket.
- Fel kell készülni.
- De neked is. Mit csinálsz, ha azt látod, hogy a kérdezett folyamatosan hazudik? Keménykedhetsz vele, akkor is kitér.
- Az a jó a vizuális műfajban, tehát a televíziózásban, hogy ezt a helyzetet nem csak én látom, hanem a néző is. Nekem nem kell foggal-körömmel ragaszkodnom ahhoz, hogy a végén kimondjam, szerintem maga most nem mondott igazat. A beszélgetésből ugyanis ki kell derülnie, hogy az illető igazat mondott, vagy sem. Ez a dolgom. Én alakítom az interjú irányát, még akkor is, ha a partner - akár az első válaszával - teljesen másfelé viszi azt. Amikor egy teljesen egyszerű kérdésre ötször sem érkezik egyszerű válasz, egy igen vagy egy nem, akkor a nézőt már nem kell eligazítani, tudni fogja, hogy itt valaki nem egyenesen beszél.
- Érkezik egyszerű válasz, csak nem azt mondja, ami a valóság.
- Az nem válasz. Nem a kérdésemre felel. Egy példa: azt kérdezem az államtitkártól, hogy szerinte meg lehet-e élni 47 ezer forintból. A válasz: azért hoztuk létre a közmunkaprogramot, hogy a munka világába visszavezessük…. Nem azt kérdeztem, hanem azt, meg lehet-e ma élni ennyi pénzből. A közmunkaprogram sokkal hatékonyabb annál, mint amit az előző kormányok…. Van válasz? Nincs válasz. Azt sosem lehet kikerülni, még egy politikusnak sem. A nézők ilyenkor pontosan dekódolják a történetet.
- Tulajdonképpen már mindent elértél. Vannak különféle díjaid, tavaly megkaptad a Pulitzer-emlékdíjat is. De a könyvben leírsz egy esetet, amikor a Híradó akkori főszerkesztője - osztott képernyőn - összerakott egy CNN-es műsorvezetővel és kiderült, hogy a képernyőn nem él az arcod. Ma már lehetnél te is példa?
- Azt hiszem, igen. Ezt onnan tudom megállapítani, hogy szinte hetente keresnek különböző egyetemisták, főiskolások, hogy belőlem írják a szakdolgozatot, vagy engem kaptak házi feladatnak, kollokviumra belőlem készülnek, és ilyenkor nagyon szívesen segítek is. Kis mini villáminterjúk készülnek e-mailben, mert mindenkivel nem tudok találkozni. Azt is tudom, hogy a műsoraimat is szokták elemezni média- és kommunikációs szakokon.
- Ez szakmai siker?
- Talán ez az egyik legnagyobb szakmai siker. Ha azok az emberek, akik most a jövő újságíró-generációját tanítják, úgy gondolják, hogy valamilyen szempontból - bár nem biztos, hogy csak pozitív - példaként meg kell nézni az Egyenes beszéd valamelyik interjúját és ki kell elemezni, át kell beszélni, az nagy szakmai siker. Én legalábbis annak tartom.
- Te nem tanítasz?
- Tanítottam már. Folyamatosan unszolnak, szeretek is tanítani és hál istennek nagyon-nagyon szerettek a diákjaim. Ez nem olyan nagy csoda, csak ezt is szeretni kell, ennyi. Tehát, nem órát kell leadni, hanem tanítani, örömmel. Most azonban egyszerűen nem fér bele az időmbe. Sajnos 24 órából áll egy nap. Szeretném, ha több lenne, egyszerűbb lenne az életem. Nem tudom, ki találta ki ezt a 24 órát, de hülyeség. Több kéne.
- A könyvedből kiderül, hogy valaha színész akartál lenni.
- Nagyon, nagyon.
- Amit most csinálsz, az sincs olyan messze attól.
- Persze, egyáltalán nincs messze. Nem készültem tévésnek, politikai műsorvezetőnek, igen, színésznő akartam lenni. Sőt azt mondtam, színésznő leszek. Ez kész tény volt. Elképzelni sem tudtam az életet enélkül. Le is írtam, hogy milyen könnyen engedtem el, ami, mondjuk 18 évesen, nagy bölcsesség. Nem ez volt a jellemző az életem minden területére, nem tudtam ilyen bölcsen mindig mindent megoldani. Viszont, ha valamit nagyon-nagyon szeretsz, annyira, hogy az az életed célja, csúcsa, a mindene, akkor azt nem szabad bántani. És én bántottam volna a színészetet. Nem lettem volna jó színésznő. Valami kis morzsája azért benne maradt a lelkemben, hogy megjelenjek, átadjak, megcsináljak, bemutassak valamit. Nem színészet, de hasonlít hozzá. Ez is egy magamutogatás.
- Akkor sem értem, hogyan tudtad könnyen elengedni.
- Vannak dolgok, vannak helyzetek, amik annyira fontosak, hogy tudni kell elengedni. Amikor megérzed, felfogod azt, hogy ebből nem jót csinálnál, hanem valami középszerűt, vagy rosszat, na akkor kell azonnal lépni. Így hagytam abba a gitározást is egyik másodpercről a másikra. Babos Gyula egy velem készült interjúból tudta meg, hogy ő volt az, akit látva, hallva és csodálva leraktam a gitáromat. Pár éve összetalálkoztunk és megkérdezte, ez most komoly, tönkretette az életemet? Azt válaszoltam, nem, helyrebillentette.
- Vagy tökéletesen csinálsz valamit, vagy sehogy?
- Rettegek a középszerűségtől. Az életem sokáig két dologból állt: a színjátszásból és a gitározásból. Naponta nagyon sok órát gyakoroltam. Gyorsan, könnyen tanultam, ha kész volt a lecke, akkor utána gitároztam. Aztán egyszer elmentem egy Babos Gyula koncertre. Egy klubhelyiségben volt, az első sorban ültem, úgy másfél méterre a kezeitől. Közelről láttam, hogy füstölnek a húrok az ujjai alatt. Akkor rájöttem, gyakorolhatok napi hat órát, nekem ez soha nem fog így menni. Nem leszek rossz gitáros, de soha nem leszek Babos Gyula. Márpedig ha nem lehetek Babos Gyula, akkor abba kell hagyni.
- Bár Babos Gyula csak egy van, azért lehettél volna egy jó gitáros.
- Babos Gyula egy intézmény. Én pedig nem tudtam volna az lenni és ezt azonnal láttam. Megvan a gitárom, eltettem a padlásra. De nem veszem elő. Szeretem annyira, hogy nem. Ez nem önsanyargatás, vagy önsajnáltatás, egyszerűen ilyen vagyok. Legyen az munka, zene, barátság vagy szerelem - egyiket sem tudom és nem is akarom félgőzzel csinálni, félig-meddig megélni.