Kevés publicista van, aki élőszóban is ugyanolyan nagyszájú, szentségtelen és provokatív, mint írói termékeiben, legyen az véleménycikk, regény, blog vagy Facebook-poszt. Jómagam sem tartozom az újságírás Rambói közé, múlt csütörtök este is inkább meghúzódtam hátul a fal mellett a Hét Olajfa rendezvényén, ahol ezúttal egy kegyetlen betegséggel küzdő szakállas, kopasz ember volt a vendég. Anélkül, hogy előre megnevezném, legyen elég annyi bevezető, hogy kevés népszavás újságíró indítana úgy egy meglehetősen balos beállítottságú nézősereg, egy vezető, fővárosi szocialista politikus, valamint saját főnöke jelenlétében, hogy "ez a nép megérdemel még négy év Orbán Viktort".
Arról nem is beszélve, hogy a közönség láthatóan neves kollégám gigászi rajongója, szemeikben ott az őszinte aggódás a rákkal viaskodó harcosuk iránt, akitől mintha útmutatást és saját gondolataik míves formába öntését is várnák, nem csak a felcsúti Belzebub megcsipkedését. De a harcos azt mondja: én nem harcolok helyettetek, nem mentetek tüntetni, nem forgattátok fel a világot, akkor a Fidesz jár nektek, semmi több. No persze a közönség többsége az aktívabb baloldaliak közé tartozik, így az üzenet nyilván annak szól, aki csak csügged, panaszkodik, és letudja az ellenállást néhány orbánozós Facebook-kommenttel. Bár neves kollégám hozzáteszi, arccal és névvel vállalni az álláspontunkat a világhálón már egyfajta közéleti bátorság. Ám ahogy a rák ellen sem szavakkal küzd, hanem orvosokkal és gyógyszerekkel, úgy az országot sem mentheti meg az, ha csupán szűk körben ostorozzuk a Fideszt.
De a harcos nem méri szűken az ostorcsapásokat sem. Odaszúr a balnak, de még inkább a jobbnak, szavainak súlyát talán nem mérlegelve, hiszen ars poeticája a provokáció szükségessége. Elismétli azt a számomra legkedvesebb bölcsességét, miszerint nem is újságíró, akit nem utálnak. Mert amit leírsz, az mindig fáj valakinek, mindig sért, bosszant valakit. De ez a dolgod, erre születtél, és minden kis kompromisszummal kicsit elárulod magad. Ezért nem is gyűlölettel, hanem sajnálattal beszél a kormánypárti/közszolgálati kollégákról, akiknek manapság nehéz a tükörbe nézniük. Persze olykor-olykor népszavásként is nehéz, de a baloldali sajtó partizánharcának mégis csak van romantikája. Persze nem lőnek agyon, nem kardlapoznak meg egy-egy jól sikerült publicisztikáért, és nem is mondják tollba a cikkeket az elvtársak. Ma azért küzdünk, hogy egyáltalán komolyan vegyen minket a hatalom, illetve a saját politikai közösségünk.
De ebből ezen az estén semmit nem lehetett érezni. Neves kollégám szarkazmusával talán még a második világháborút is el lehetne adni vidám sanzonestként, nincs az az istencsapás, ami ne érne meg egy poént vagy egy jó honvédségi sztorit. Mégsem hiányoznak az olyan veretes mondatok, mint hogy "a fedő alatt tartott fasizmus kipusztul". Ugyanezt húsz elemző ezer oldalban sem tudná jobban kifejteni. A tömörítés nem csupán elegancia, hanem az újságírás lényege. Így vagyunk képesek a legnagyobb igazságok és hazugságok kimondására egyaránt.
De Andrassew Iván az az ember, aki senki kedvéért nem hazudik. Aki képtelen harc és kihívás nélkül élni.
