Ma már tudjuk, hogy a Molotov - Ribbentrop - paktumnak nem a korabeli nyilvánosság előtt ismertté vált részei voltak a legfontosabbak. Létezett ugyanis a szerződésnek egy titkos záradéka is, mely kijelölte a két birodalom érdekszféráinak határát; rendelkezett Lengyelország jövendő felosztásáról, valamint a balti államok és Besszarábia sorsáról.
Éppen ezért a paksi atomerőmű bővítésére vonatkozó, a magyar törvényhozás megkerülésével megkötött Orbán-Putyin egyezménynek valószínűleg a közvélemény számára ismeretlen részei a leginkább nyugtalanítóak.
Persze, amit most látunk, az sem szívderítő. Az a legkevesebb, hogy a jelek szerint kormányunk elkötelezte magát egyfajta kamarillapolitika mellett. A megkötött szerződés értelmében huszonöt esztendőn át évi 230-250 milliárd forintot kell törlesztenünk az oroszoknak. Gazdasági érvek nem szólnak a paktum létrehozása mellett. A sokat hangoztatott rezsicsökkentéssel semmiképpen nem függ össze az erőmű bővítése, hiszen a beruházás talán csak évtizedek múlva válik rentábilissá. Arról nem is beszélve, hogy az IMF "kipaterolásával" büszkélkedő, az államadósság ellen a szavak szintjén harcoló Orbán-kabinet e húzásával unokáinkat is eladósítja.
Alapos a gyanú, hogy az Oroszországhoz való közeledés inkább egy politikai jellegű forgatókönyv része. Orbánt minden bizonnyal csodálattal tölti el Putyin államának politikai berendezkedése, és lemásolásra alkalmasnak tartja. Gondolok itt az Egységes Oroszország Párt megingathatatlan helyzetére ("centrális erőtér"), az orosz elnök körül kialakult leplezetlen személyi kultuszra, állam és egyház összefonódására, a szabadságjogok korlátozására. Vagyis mindarra, ami mellett a magyar miniszterelnök már kötcsei beszédében hitet tett. Azt sem felejthetjük el, hogy Putyin a közeljövőben egy államszövetség létrehozására törekszik, amelybe az egykori szovjet érdekszféra államait kényszerítené bele; ha Ukrajna és Örményország példájára gondolunk, esetenként egészen gátlástalan eszközökkel. Az európai értékek iránt kicsinyke tiszteletet sem tanúsító, Brüsszeltől magát újra és újra ellökni igyekvő Orbánt természetesen mágnesként vonzaná egy ilyen "eurázsiai" impérium.
Sok szó esik manapság az Európai Unióban a munkaerő szabad áramlásának alapelvéről, amelyet különösen London és Berlin kérdőjeleznek meg. Anélkül, hogy állást foglalnék ebben a kérdésben, figyelemre méltónak tartom David Cameron érvelését. A brit kormányfő kijelentette: az unió "alapító atyái" az alapelvek lefektetésekor még nem gondolhattak egy Kelet-Európából kiinduló, nagyarányú belső migrációra. Ezt a logikát követve: nem gondolhattak olyan felelőtlen európai politikusokra sem, akik tényleges társadalmi felhatalmazás nélkül, puccsszerűen megpróbálják kivezetni az EU-ból országukat.
Meggyőződésem, hogy a paksi erőmű bővítése csak előjátéka egy határozottabb, s Moszkvában talán már írásban is lefektetett magyar orientációnak Oroszország felé. Orbán Viktornak ezt a törekvését kizárólag közös erővel akadályozhatja meg a rezisztens magyar társadalom, a honi demokratikus ellenzék, valamint a "magyar kérdésre" a Tavares-jelentés óta megoldást kereső Európai Bizottság.
