szegénység;hajléktalanok;

2014-02-01 09:09:00

Utcák népe

Ismerősöm lett a koszos szatyrokat cipelő, nyűtt Bocskai-kabátot viselő öreg, aki térdig hajló felsőtesttel csoszogva bukkan fel a körút valamelyik szakaszán, vagy épp egy padon üldögélve próbálja kipihenni azt, amit nem lehet: az életét. Vissza-visszatérő arcok jutnak eszembe, akik a társadalom tükrében már arc nélküliek, pedig mindössze annyi történt velük, hogy hajléktalanok lettek. Külön világban él az utcák népe.

A szerencsésebbje az épületek zugolyaiban, kis bandákba verődve, öntudatlanul létrehozza azt a "közösséget", ami ideig-óráig kapaszkodót jelent számukra. A csodát várók, és a reménykedés koldusainak kis része viszont egy-egy szállón a többi között azt próbálja elfelejteni, hogy éjszakánként bogarak futkosnak a teljesen soha sem tiszta padlón, és sajátságos módszerrel kialakítja bűzsemlegesítő képességét, hogy elviselje a tömény "emberszagot".

1.

- A lemondó, beletörődő "utcások" már szinte csak vegetálnak, de a "cefréseknek" sincs semmiféle céljuk a napi 2-3 liter, kémiai úton előállított, bornak nevezett folyadék beszerzésén kívül - mondja a két évvel ezelőtt Nagyváradról Budapestre érkezett S.A., akivel a kora reggeli órákban kutatjuk a belváros fedél nélkül maradt lakóit. Pokrócok, paplanok emberlakta kupacaihoz vezet, s közben mesél:

- Ezek a hajléktalanok éjjel kukáznak, mert este kerülnek a házak elé a szemétgyűjtők, amelyekből ennivalót, fémdobozokat lehet kihalászni. Papírt és üveget nem gyűjtenek már, mert a cucc nagy, az érte járó fizetség viszont kicsi. Ez itt egy házaspár - mutat a duplán domborodó takarókra. - Tőlük tudom, hogy tavaly az asszony kis híján itt szülte meg a gyerekét, aki aztán a kórházban meghalt. Mondjam azt, hogy szerencsére?

A 46 esztendős, elvált férfi másfél éve van az utcán. Már Belgiumot is megjárta, s jóllehet kőműves, festő, szerkezetlakatos és vasesztergályos képesítése van, ott sem boldogult, pedig még angolul is beszél. A pesti utcán tanulta meg, hogyan kell létezni a flaszteren. Élt szívességi lakásban, "megkóstolta" az utcát, és négy ellátó intézményt is megtapasztalt. Lakója volt a híres „vonatnak", a Déli-pályaudvari betegellátónak, a Könyves Kálmán körúti, és a Dankó utcai létesítményben is "vendégeskedett" egy ideig.
- Megesik, hogy a "Megtelt" tábla fogadja a késve érkezőt.
- Azokkal mi lesz?
- Mehetnek isten hírével. Jó esetben, akinek nem jut ágy, az matracot kap, és a földön, az ebédlőben, ágynemű és takaró nélkül, a saját gúnyájába burkolódzva alhat a reggel 6-kori ébresztőig. De aki hétig "bealszik", azt egy hónapig kitiltják. Szigorú rend van. Délben ebéd, aki befejezte, estig újra mehet az utcára...
S.A. harcos túlélőnek tartja magát, mert eddig még mindig fel tudott állni. Ha az iratait sikerül rendeznie, a fordítások miatt 30 ezer forint kellene ehhez, no meg talál munkahelyet, akkor itt marad.
- Akkor letelepedek, talán még társra is akadok – mondja, és elindul, a ki tudja hányadik újrakezdés felé.

2.

Kovács Gábor segítségével a koraesti órák zsúfolt aluljáróinak világával ismerkedek. Az egyik helyen egy építkezés támasztó gerendái takarják félig a kis csapatot. Három férfi és két nő üldögél a kisebb-nagyobb csomagokon. Kísérőm, aki maga is család és lakás nélküli, beszédbe elegyedik velük, de jobbára csak az egyik, igen sovány, apró termetű, fogatlan és kissé koszos, önmagát Józsinak nevező férfi válaszolgat. Ők öten akkoriban keveredtek össze, amikor Józsi 1995-ben balesetben elveszítette a kislányát és az asszonyát. Bár mestervizsgázott villanyszerelő, de neki már csak ennyi élettere maradt. Ötvenből tíz évet kórházakban töltött. Szinte vidám, mintha annak örülne, hogy elmondhatja a bölcseletet:
- Minden napomat úgy alakítom, hogy jól teljen…

A részletekbe nem megy bele. Kérdem: az egyenruhások nem szokták elzavarni? Józsi feláll, és szinte duplájára magasodva közli:
- Hamarabb zavarom el én el őket, mint ők minket! Ne irigyelje már tőlünk senki a vakond életet!
Fakó-kék sapkáján igazít egyet, és mosolyogva, mintha egy titokba avatna, a fülembe súgja:
- A fenti templomba járunk a szükségünket elvégezni. Az arcunkat, a kezünket is ott tudjuk megmosni…

3.

Kísérőmmel szaporábban lépkedünk az ismert téren, s alig veszem észre azt a férfit, aki több réteg kabátba burkolózva, holmijával körülbástyázva magát, kisajátít egy tenyérnyi darabot a térből. Itt alszik, itt pihen a széles betonpadon. Magányosan, befelé fordulva. A fenti világ sietős, ő szinte láthatatlan ebben a világban.

Az 57 éves Kovács Gáborral egy kávé mellett fejezzük be az esti sétát. Bámulatos történetét szájtátva hallgatom: Sashalomról indult, a nagyszülők nevelték. Sok mindennel foglalkozott: érdeklődött a pszichológia, a filozófia és a nyelvek iránt, tanult eszperantóul és latinul is.

- Hogy fért bele az életébe ennyi minden? – vetem közbe.
- Várja ki a végét – int le. – Voltam mentős is, a szakosítókkal okleveles felnőtt szakápolói és laborasszisztensi képesítést is szereztem, de dolgoztam rendészként is. Annyi tanfolyamon- átképzésen vettem részt, hogy felsorolni sem tudnám. Képzelje el, egy időben tűzoltó készülékeket ellenőriztem, de levizsgáztam csuklós buszvezetésből is.
- Család? Asszony?
- 32 évesen a páros kapcsolatot is kipróbáltam. Nem ment.
- Valami csak érdekelte?
- Sokáig gyűltek a könyveim és egyre nagyobb hatással volt rám a keleti filozófia. Az egyensúlyra és a harmóniára törekvés. A dogmákat nem szerettem, se úgy, hogy Lenin, se úgy, hogy Isten. Nyilván azért próbáltam ki megannyi feladatot, hogy megtaláljam az életem értelmét, azt a területet, amelyet nem a kapzsiság és az uralkodni vágyás, no meg a gyűlölködés és a gyilkos rivalizálás jellemez. Csak hát azt láttam, hogy a saját családomat, a rokonságomat is az jellemezte, ami elől menekültem. Az ember így marad egyedül.

A sors többszörösen próbára tette. Egyszer megörökölt egy fél házat, amit eladott, a pénzből felcsapott régiség kereskedőnek. 14 év után azért hagyta abba, mert azt látta, hogy a külföldiek kamionszámra viszik ki az országból az értékeket. A társait is rosszul választotta meg. Aztán Jászkiséren építési vállalkozónál dolgoztam, egy ideig minden rendben ment, de jött a csőd. És jött az első szívinfarktus. Leállt a ketyegője. Műtötték Pesten, Jászberényben, majd megint Pesten.

- De már semmi se ment úgy, mint azelőtt. Jött az agyvérzés, egymást követően kétszer, az agyinfarktus sem maradt ki, nagyon közel járt a halál. Látja, mégis megmaradtam. Volt, hogy már végeztem a világgal. Feküdtem, aludtam vagy ittam. És amikor Tápiószelén a cigányok elégették az összegyűjtött háromezer könyvemet, no, akkor életemben először azt éreztem, hogy lenullázódtam.
- Hogyan tudott felállni?
- Valójában A Város Mindenkié karolt fel. Most szállón lakom, teológiára járok és a lelkem tele van kíváncsisággal. Az, aki már elszámolt a világgal, de közben a felvetődő kérdésekre keresi a választ, az nem tudhatja még itt a Földön, hogy ha majd „ott” lesz, Leninnel vagy Szent-Péterrel találkozik-e – mondja, és világító, élénk-kék szemében egyszerre fedezhető fel az élet igenlése és tagadása.

4.

Bevallom, hajléktalankereső útjaim során legtöbbször visszautasítással találkoztam. A „hagyjon békén”, a „menjen a fenébe”, vagy az egyszerű elfordulás mellett az „adjon inkább néhány forintot” szöveg volt a jellemző. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy valamennyi ellátó szervezetnél, amelyiket felhívtam, azt mondták, jó néhány olyan értékes hajléktalanjuk van, aki hasznára tudna lenni a társadalomnak. Mindenütt őszintén hozzátették: a kiemelkedés esélye - a külső segítség mellett - szinte kizárólag az egyénen múlik.

Erre gondoltam, amikor a közelmúltban megismerkedtem Csuhai Ágnessel. Forró csokoládét ittunk, és eközben földöntúli mosollyal az arcán így mutatkozott be:
- A napokban lett egy 24 négyzetméteres lakásom, kulcsom hozzá, benne nagyszőnyegem, hűtőm és ágyam. Bekerültem a kőbányai önkormányzat szociális programjába. Van munkahelyem, takarítok, a rezsit ki tudom fizetni. Azt is mondhatnám, most tanulok élni. És ami igen fontos, három éve egyáltalán nem iszom.

A négy gyerekes, 61 esztendős, oroszlán jegyű asszony nem volt mindig „földönfutó”. Sokáig a középosztálybeliek életét élte. Mint mondja, úgy lett hajléktalan, hogy miközben eszelősen dolgozott és nevelte a gyerekeket, csak a családnak élt. Egyszer csak azt vette észre, hogy kikötötték a gázt és a házassága is padlóra került. Gépészmérnök férje, miután csődbe vitte vállalkozásukat, "fülét-farkát elengedte" és lelépett, őt meg kilakoltatták.

- Néha még most is látom a három kamiont, amire felpakolták és elvitték az életünket. Se otthonom, se erőm nem maradt. Beszedtem minden fellelhető gyógyszert, de az ember nem akkor hal meg, amikor akar.

Megmentették. Sokszor összeszedte magát néhány hétre, de nem találta a célt, amiért érdemes küzdeni. Felvállalta az elvonót, még az akupunktúrát is, de amíg saját múltjában keringet, és a kétségbeeséssel kelt-feküdt, semmi nem használt. Járta a kórházakat, másoktól várta a megoldást.
- Aztán mégis megtalálta – vetem közbe.
- Képtelen vagyok rájönni, mi volt az a pillanat, amikor a "kelj fel és járj!" belső hangjaira, a meditáció erejével megtaláltam önmagamat.
Ágnes asszony tíz évnyi hányódás után úgy látja, valami kiveszett a világunkból.
- Nem az anyagiak – mondja -, az emberség. Milyen világ az, amely eltüntetni, kidobni vagy kirekeszteni akarja a hajléktalanokat? Barbár világ! Higgye el nekem, ez az ellátó rendszer könyörtelen.
Majd hozzáteszi:
- Van egy álmom. Majd, ha a "páriák" - a cigányok, az öregek és a fedélnélküliek - megfogják egymás kezét, nem lesznek árvák és támasz nélküliek.
Csuhai Ágnes szerint addig semmi sem lesz jobb a hajléktalanok világában, amíg a társadalom szemlélete meg nem változik. Legfeljebb a statisztika javul, ami persze mindig hamis.
- Mert az mégis csak elfogadhatatlan, hogy miközben van állatvédelem, az embert a papírformán kívül nem védi a kutya se - fogalmazta meg.

5.

Pogány Péter még magasabbról csúszott le. Híres zenész famíliából származik, Szombathelyet, Pécset, Diósviszlót, Kecskemétet megjárva, válással, albérletekkel fűszerezett élet után keveredett Budapestre. Itt ismerkedett meg a szociális ellátó rendszer módszertani központjával, ahol velük, majd a Máltaiakkal is együtt dolgozott. Azt mondja, nem tartja magát hajléktalannak, bár ezt a jelzőt igen könnyen ráragasztják az emberre.

- Igaz, 18 éves voltam, amikor egy autóbaleset miatt kisiklott az életem. Hét esztendősen már oda ültem a zongorához, 14 esztendősen átváltottam az oboára. A baleset során eltört az orrom, a pofacsontom, kitörtek a fogaim. Az ígéretes karrieremnek annyi. Műfogakkal nem lehet az ember oboaművész. 15 évig hozzá se nyúltam a hangszeremhez. Pestre költöztem, a Könyvtártudományi Intézetben a zenei archív anyagokat rendeztem.

Tulajdonképpen a Máltai Szeretetszolgálatnak köszönheti, hogy az intézmény kebelén belül szerveződő zenekar tagja lett, ráadásul a drága oboát az "atya" vette meg. A nyolctagú csapat neve UNDERDOG – Esélytelen - lett. Járták a vidéket, és a pénzt, amit műsoraikért kaptak, arra a fordították, hogy a lecsúszott sorstárasaiknak segítsenek visszakerülni az életbe.
Pogány Péter ma már nyugdíjas, egy józsefvárosi szoba-konyhás lakást bérel és igen finom kávét főzött, amikor meglátogattam. Eldicsekedett: tud főzni, vasalni, sőt, még kötni is. Napi két kilométert fut, és az igen babra munkát igénylő oboanádat is maga készíti. Arra is büszke, hogy van néhány tanítványa. Negyedévente 5-10 ezer ember kerül ki az utcára, közülük csak kevesen tudják a felszínen tartani magukat.

- Világjelenséggé vált az elmagányosodás, mert sem a család, sem a munkahely nem karolja fel a segítségre szorulót. A bezáruló lélek egyedül marad, a nyüglődős, költséges rehabilitáció nem működik, mert nincs rá pénz. A szállók nem alkalmasak a hiányzó közösség és a kapcsolat utáni vágy pótlására. Egyébként megtanultam: a hajléktalanság lelki gyógyszere a szeretet lenne. Ez után sóvárog minden fedélnélküli. De a befogadó-helyeken ezt senki nem találja meg. Mindegyik olyan, mint a háborúban a lágerek.

6.

- De ki megy mezítláb háborúba? - Iványi Gábor metodista lelkészt idéztem, aki nem tartja véletlennek, hogy a hajléktalan-ellátás kiszámíthatatlan, és a halatom a fedél nélkül maradtak megsegítése helyett kiűzetésüket választja. Ettől remélnek voksokat. Iványi szerint az öncsapdában vergődők egy része Bécsbe megy hajléktalannak, vagy ott ad vért euróért. A leépített szociális támogatási rendszernek csupán egy szelete a hajléktalanság, és gyerekek százai születnek bele abba az újkori magyar sorstalanságba, amelyben új szereplőként már ott vannak a cigányok és a hajléktalan nők is. A lelkész az érzelmi intoleranciára figyelmeztet, megjegyezve: pontosan az veszett ki világunkból, ami korábban egyben tartotta.

A statisztikák szerint 1989-ben közel 900 ezer ember élt létminimum alatt. Számuk 2012-ben megközelítette a 4 milliót. Becsült adatok szerint 1989-ben 5-10 ezer közötti hajléktalanról tudtak az országban, 2012-ben 70-90 ezer fedélnélkülivel számoltak a szakemberek.