Isten veletek, régi jó bárzongoristák!

Modern kori barbárságunk, a sötét legújabbkor egyik legvisszataszítóbb vonása a zenével való személyes kapcsolat elvesztése. Boldogult "úrfikoromban" még voltak helyek, amelyek zongoristákért lelkesedtek, és a vendég beléptére a kedvenc futamokon koptatta az elefántcsont billentyűket a hangszer nagyon is halandó művelője.

A jó bárzongorista nem a székén alig-alig egyenesen ülő, és egy szabályos akkordot lejátszani képtelen mulatós, aki csak a homlokára ragasztott bankjegyre vár. Hanem valóban játszik - velünk. Ujja köré csavarja ötezer dalának akármelyikét az egyetlen asszony helyett, akit sohasem tudott meghódítani. Vannak helyek a világban, ahol a világ legnagyobb zongoristái indultak bárokból és tértek is oda vissza újra, meg újra.

Hogyan is lehetne Fats Wallert, az autodidakta Erroll Garnert, aki kottát olvasni sem tudott, a füstös félhomály nélkül elképzelni, amelyen áttör egy harmónia igazsága? A bárzongorázás nemes hagyományát időről időre próbálják meg feléleszteni, ahogy mamutot is talán már klónoznak. Jó szándékú, visszhangtalan esemény volt a Filmmúzeum hajdani kezdeményezése a bárzongorista verseny, amely mára ujjá éledt a New York Kávéház falai között.

Az internetnek köszönhetően mi is nézői lehetünk ennek a kezdeményezésnek, sőt szavazhatunk a zenészekre! (Következő forduló február 10.) Szurkolok, hogy nagyobb népszerűségnek örvendjen a verseny, és legyen egy kissé életszerűbb, valóságosabb. A zenészek - legalábbis a nyertesek - kiválóan játszanak, a régi slágerek megfogalmazása már nem függetleníthető a jazz, a rock és a popzenétől - ott van az minden modern harmóniában.

Jó lenne őket belefeledkezve is látni egy-egy dalba, amikor igazán önmaguk. Ilyenkor kínzó élességgel merülnek fel az élet nagy kérdései, de legalább egy újabb kör lehetősége. Attól félek, ahogy a dohányzás betiltása óta a füstös félhomályt is hiába keressük a mulatókból, a zongoristákat is legfeljebb négycsillagos hotelekben vagy luxushajókon láthatjuk viszont…