A több mint két hónapja tartó ukrajnai tüntetések, Recep Tayyip Erdogan török kormányfő udvarlása az Unió vezetőinek, valamint az a tény, hogy Szerbiában olyan politikusok váltak az EU-csatlakozás szószólóivá, akik korábban erőteljesen nacionalista húrokat pengettek, mind-mind arra utal, hogy azok szerint sincs élet az Európai Unión kívül, akik korábban ezt nem szívesen ismerték el.
Az Unióban azonban most nem éppen bővítéspárti a hangulat, s a vélemény inkább az: 28-an túl sokan vagyunk. Tudna erről mesélni Bulgária és Románia is. Bár az Európai Bizottság úgy foglalt állást, a két ország felkészült a schengeni övezetbe való belépésre, Németország, Hollandia, Franciaország rendre nemet mond erre, s Bukarestnek és Szófiának nincs is semmi kilátása a csatlakozásra. Szintén jól illusztrálja az uniós tényezők véleményét, hogy amikor az év elején végérvényesen megnyíltak a határok a román és bolgár munkavállalók előtt, milyen hisztérikus politikai nyilatkozatok hangzottak el brit és néhol német illetékesek részéről.
Ettől függetlenül az EU varázsa megmaradt. Miközben számos cikk jelent meg az utóbbi években az Unió válságáról, s olyan politikusok is előszeretettel támadják, akik az uniós pénzből felépült beruházásokat saját érdemükként tüntetik fel, a negatív kampány ellenére a csatlakozásra váró országokban ma is a gazdasági biztonságot, a demokrácia letéteményesét látják benne, s nem egy elavult, minden ország belügyeibe beavatkozni kívánó konglomerátumot.
Bár Ukrajnában már Viktor Janukovics lemondását követelik a megmozdulások résztvevői, nem szabad elfelejteni, a tiltakozás kiváltó oka az volt, hogy Janukovics Moszkva felé fordult, s nem írta alá a társulási szerződést az Európai Unióval. Az ukránok ragaszkodása azért is figyelemreméltó, mert Brüsszel nem kapkod két kézzel Kijev után. A narancsos forradalmat követően, Julija Timosenko miniszterelnöksége idején alig történt előrelépés az ukrán uniós integráció tekintetében, s amikor a társulási egyezmény remélt aláírása előtt Moszkva "rálicitált" az EU-ra, a brüsszeli illetékesek nemigen zavartatták magukat. Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke akkor el is ismerte, hibát követtek el, szinte ölbe tett kézzel nézték, ahogy Kijev a Nagy Medvét választotta.
Mindez azonban a feledés homályába merült, Vitalij Klicskóék csak Janukovicsot hibáztatják, az Uniót nem. Az EU egyébként azóta is kellő távolságtartással szemléli az eseményeket, aminek nyomós oka van: akár eléri az ellenzék az elnök leváltását, akár nem, a radikális tüntetők, a szélsőséges nacionalisták még sok gondot okozhatnak Brüsszelnek is. Ha győzne is a mostani "forradalom", Kijev akkor sem számíthatna gyors uniós csatlakozásra.
Szerbia nem mindennapi politikai hajtűkanyarok után kezdhette meg január 21-én a csatlakozási tárgyalásokat az Európai Unióval. A legnagyobb meglepetés az, hogy a történelmi kezdet épp a jelenlegi belgrádi vezetéshez fűződik. A miniszterelnök az az Ivica Dacic, akinek a kilencvenes évek közepén legfőbb politikai mentora Slobodan Milosevic nem éppen jóindulatáról ismert neje, Mirjana Markovic volt. A mostani kormány alelnöke pedig Aleksandar Vucic, az ultanacionalista szerb radikálisok egykori tagja. S akkor még nem is szóltunk Tomislav Nikolic elnökről, a Nagy-Szerbia ideológiájának egykori szószólójáról, aki ma már szintén az uniós integrációt tartja Szerbia egyetlen esélyének. Az EU mindhármójukat kezes báránnyá tette, sőt, ami kifejezetten az ő érdemük, elérték azt, hogy a 2011-es mélypont után a közvélemény újra elkezdjen bízni az Európai Unióban. Még úgy is, hogy Brüsszel követelésének eleget téve Belgrád folyamatosan normalizálja viszonyát Koszovóval. Pedig a köztársaság függetlenségének 2008-as kikiáltása mély sebet ejtett a szerb társadalom szívén.
Szerbia 2020-as uniós csatlakozásban bízik, de valljuk meg, szinte reménytelen tartani a céldátumot. Félő ugyanis, hogy a májusi európai parlamenti választást követően még nagyobb befolyásra tesznek szert a bővítésellenes pártok, így az EU újabb és újabb feltételeket támaszthat a szerbek uniós csatlakozásához. Bár az uniós illetékesek azt hangoztatják, csak Belgrádtól függ, milyen ütemben haladnak a csatlakozási tárgyalások, ez azért így nem teljesen igaz. Menetközben az EU is változtathat a játékszabályokon, s kitolhatja a csatlakozás tényleges dátumát. Belgrádnak ráadásul meg kell küzdenie Zágrábbal is. Horvátország az Unió tagjaként keresztbe tehet szomszédjának.
Recep Tayyip Erdogan az utóbbi években lelkesen ecsetelte hazája gazdasági sikereit, s utalt arra, hogy Ankara már az Európai Unió nélkül is eléri merész céljait, s bekerül a világ 10 legnagyobb gazdasági hatalmának elitklubjába. Az országban jelentősen meg is csappant az uniós csatlakozást pártolók aránya. Az elbizakodottság azonban visszaütött. A politikai instabilitás hatására a gazdaság is megindult lefelé a lejtőn. Erdogannak újra az EU felé kellett fordulnia. Korábbi harcias kijelentéseiből mit sem lehetett hallani január 21-i brüsszeli látogatása alkalmával. Sok jóra azonban továbbra sem számíthat, Francois Hollande elnök néhány napja bejelentette, hazája népszavazást rendezne a törökök esetleges csatlakozásáról. Ennek végeredménye pedig előre borítékolható.
Érthető az Unió óvatossága, ha az EU bővítéséről van szó, hiszen a gazdasági válság hatására még ma is belső gondok sorával kell megküzdenie. De talán nem ártana nagyobb nyitottságot tanúsítania, mert elveszítheti régi nimbuszát.
