Jancsó a miénk

Külföldről sorra érkeznek az együttérzés megrendült üzenetei. Jancsó Miklós nemcsak nekünk halt meg, hanem a nemzetközi filmvilágnak is, világszerte a barátainak és tisztelőinek, akik tudják, kit vesztettek el. Mi maradtunk itt nélküle árván, de a világ közeli és távoli tájain is fájdalom érte a film barátait.

Három napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy az EMMI nevezetű minisztérium kiadjon egy szűkszavú, hivatalos hangú protokolláris közleményt arról, saját halottjuknak tekintik az elhunytat. Egyetlen emberi gesztus, egyetlen emberi szó nincs a közleményben. Mintha egy gépre bízták volna a feladatot. A New York Timestól előbb érkezett egy fájdalom és elismerés hangján megszólaló nekrológ, de a magyar kormánynak, a regnáló politikai elitnek, három napig nem volt szava ahhoz, milyen veszteség érte a magyar kulturális életet. Ahhoz, hogy meghalt az egyik legnagyobb kortársunk, a legnagyobb magyar filmrendező, a világszerte elismert és becsült művész. S tegyük hozzá: a kétszeres Kossuth-díjas. Ami eleve kötelezi a hivatalosságokat, hogy elismerjék művészi nagyságát és kivételes teljesítményét.

Szomorú tény, egyetlen hivatalos személy sem méltatta három napig ezt a művésznek és embernek egyaránt csodálatos férfit, aki filmjeivel nemzetközi hírnévre emelte a magyar nevet. Napokig nem jutott eszükbe a hatalmat gyakorló hivatalosságoknak ebben a csapzott országban, hogy ezt a kivételes nagyságú kortársunkat szolgálatukhoz méltóan gyászolják. Naivan gondolhatjuk, a gyász és a veszteség nem pártfüggő, s egy olyan hatalmas nemzeti érték, mint Jancsó Miklós szellemi és művészi öröksége, jóval fölötte áll a mindenkori politikai hiúságoknak, gőgnek és önhittségeknek. Még akkor is, ha ő maga kérlelhetetlen bírálója volt is a hatalmi mámorban regnálóknak.

Emberileg elfogadható, méltányolható időben nem jött egyetlen hír sem, amelyben a kormány, netán a kormányfő, esetleg a kultúráért felelős miniszter gyászának adott volna hangot. Csak úgy együttérzésből. Nekünk címezve, az oly gyakran emlegetett nemzetnek, akié Jancsó Miklós volt. Akié ma is. Kinek a fejbólintása kellett volna ahhoz, hogy emberként reagáljon valaki? Az önhitt hatalom egy szánalmasan semmitmondó, hivatalos közleményt adott ki, de nem vette magának azt a szellemi méltóságot, hogy elismerje: nagy és közös a veszteségünk.

Szégyen és gyalázat, kiálthatnánk. De miért lenne szégyen? Nem az. Szánalmas pitiánerség. Gondoljunk arra, melyikük neve marad fenn az elkövetkező nemzedékek emlékezetben? Rég a feledés homálya fedi majd valamennyiüket, miközben Jancsó Miklós emberi példája, szabad szellemisége, neve, művészi öröksége mindaddig az ország saját értékeként él tovább, míg a magyar - magyar.