film;Lars von Trier;A nimfomániás;Charlotte Gainsbourg;Stellan Skarsgard;Stacy Martin;

2014-02-06 06:45:00

Az orgazmus arcai

Lars von Trier nagyszabású szexuális szenvedéstörténete, A nimfomániás a második részhez ért. Főszereplői ugyanazok: Charlotte Gainsbourg, Stellan Skarsgard, Shia LaBeouf és Stacy Martin.

A nimfomániás című filmjének második két óráját Lars von Trier ugyanott indítja, ahol az előző két óra történései felidéződtek. Egy hámló tapétájú, félhomályos szobában, ahol az utcáról véresen összeszedett Joe (Charlotte Gainsbourg) ágyban fekve meséli nimfomániája stációit ápolójának, a tudományos magyarázatokkal kommentáló Seligmannek (Stellan Skarsgard).

A kerettörténet színhelye ugyanaz, de maga a mesélt eseménysor elkomorul. Az a fajta kölykös játékosság, amely az első rész szemérmetlenül nyílt szexuális akcióit, változatos képi provokációit hol nyíltan, hol rejtetten átitatta, a második részben elhalványul. S eléggé változó az egyes jelenetek színvonala is.

Például Joe nimfomániájának magyarázatára megidézett kamaszkori eget verő orgazmusa, amely látomással párosul, giccses gagyi. Míg a szenvedéseit szimbolizáló fa megpillantása költői, megindítóan szép jelenet.

A második részben Joe folytatja egyre reménytelenebb szexuális kalandjainak történetét, hogy végre megtalálja orgazmusa forrását, de főként szomorú, fájdalmas eseményeket elevenít fel. Néhány meghökkentően humoros jelenet igyekszik felpezsdíteni az elkomoruló hangulatot, de már hiányzik a korábbi kölykös báj.

Egyedül tán a két néger fiúval megejtett randevú groteszk eseményeiben csendül vissza valami a korábbi játékosságból. Az egymással vitázó meztelen fiúk a nagy igyekezetben elfeledkeznek az élményre vágyó Joe-ról, s Trier az egymással szemben meredező két hatalmas néger fallosz képi kompozíciójával, háttérben Joe csalódott arcával a kakaskodó férfiasság komikumát tálalja elénk.

Az a jelenet, amelyben szerelmese csodálata kedvéért a fiatal Joe vagy egy tucat kiskanalat dug fel magának egy étteremben, majd kifelé indultában sorra potyogtatja ki őket fémes csengéssel, legjobb esetben annyira komikus, mint egy anyósvicc. És annyi ízlés is van benne.

Mindvégig érezni az elhatározott szerzői szándékot, hogy Trier lépten-nyomon provokálni akarja a nézőt, meghökkenteni a péniszek és klitoriszok számolatlanul elénk öntött képével.

Önmagában ez egy idő után fárasztó és egyhangú lenne, ám a legelképesztőbb szexuális helyzetek és látványosságok mögött mélyen szomorú és fájdalmas történetet mesél a film a másság magányáról.

A mese elsőrendűen Joe nimfomániájáról szól, arról az állapotról, hogy hiába égeti pokolként a szexuális vágy, hiába fekszik le férfiak seregével, próbál ki szexuális fondorlatokat, vagy végső megoldásként igyekszik önmagát kielégíteni, nem érez semmi örömöt. Képtelen az orgazmusra.

Trier el-elkomoruló hangon emögött arról a végtelenül fájdalmas hiányról beszél, ami az elérhetetlen iránti vágyálomból fakad. Joe ebben a második részben tragikus hősnő, aki képtelen azt a célt elérni, amiről az egész élete szól.

A beszélgetés jelenetei, amikor Joe próbálkozásairól mesél, s kalandjaihoz ártatlan naivitással Seligman mindenféle kultúrtörténeti magyarázatokat fűz, jóval mélyebbre vezetnek, mint a film első részében. A férfi párhuzamba állítja a nő életének szakaszait, például a kétfelé szakadt keresztény egyház keleti és nyugati részének hitére jellemző életfelfogásával, az örömre és a szenvedésre ítélt életformával.

Róla kiderül, nem is az életet éli, hanem az olvasmányait. És az is kiderül, s ez igazán érdekes húzása Triernek, hogy a férfi, szemben a nő nimfomániájával, tökéletesen aszexuális. Nincs vágya, nincs neme. Két véglet, s egyik sem ismeri a testi szerelemből fakadó legfőbb örömöt.

A második részben szertelenül szétfut a történet, bár olyan karakteres színészek jelennek meg, mint Shia LaBeouf, Willem Dafoe és Udo Kier. Kis túlzással nehéz eldönteni, hogy Trier mit ambicionál, egy filmdrámát, vagy egy ismeretterjesztő előadást a szex és a boldogtalanság összefüggésének tárgykörében.

Hol egyiket, hol másikat veszi elő, közben sokfelé elviszi hősnőjét. A szerelmi dráma mellett van egy keménynek szánt krimi vonal, van leszbikus kalandozás, és van látványosan szadista vonulat is, amelyben mintha Trier élvezettel mutatná a véres ronggyá korbácsolt női popsit. Ám az már-már komikus, mikor Joe a korbácsütések hatására az alá került telefonkönyv sarkától jut el végre az orgazmusig. Nevessünk? Sírjunk? Tán mindenekelőtt értenünk kéne.

Ahogy azt is, mit jelent a film végén az az ócska bulvár-fogás, amelyben egy pisztolygolyó szolgáltat ítéletet. Ezek titkok maradnak, ahogy az szintén, mit gondoljunk: egy zseni komolyan beszél vagy bolondot űz a világból.

(A nimfomániás ***)