Benedek Noémi;
Matolcsy György;Seuso-kincs;
2014-02-06 12:50:00
A Seuso-kincsek feltételezhetően az 1970-es évek végén kerültek elő a Fejér megyei Polgárdi szőlőhegyén. A felbecsülhetetlen értékű színezüst kancsókból, tálakból álló gyűjtemény az időszámításunk szerinti 4. század végéről származhat, tulajdonosa talán egy barbár betörés elől menekülve dönthetett úgy, hogy elássa. A tálak egyikén egy hatalmas Pelso felirat is árulkodik a kincs pannóniai eredetéről: így nevezték ugyanis a rómaiak a Balatont.
A kincsek modern kori történetét gyilkosságok, csempészés és összeesküvés elméletek övezik. 1980-ban holtan találták Sümegh József, általános iskolai történelemtanárt, leszerelés előtt álló kiskatonát a polgárdi Borbély család kőszárhegyi pincéjében. Az ügyészség vizsgálata akkor is, majd 10 évvel később is öngyilkosságot állapított meg. A rokonok azonban ezzel nem értettek egyet, állították, hogy „a Jóskának tervei voltak a leszerelés után, építkezni akart, már megvette a téglát, sódert, vasbeton gerendákat is. A helyiek már akkor is mondogatták, hogy Sümegh amolyan amatőr régész volt: a környéken számos borospince épült akkoriban, Sümegh pedig átkutatta a felforgatott talajt.
A római korban a mai Polgárdi térségében húzódott egy fontos római kereskedelmi út, nem feküdt messze Gorsium (ma Tác) sem, így Sümegh fáradozását kísérték apróbb sikerek: latin betűs felirattal ellátott kancsódarabok, ezüst vagy aranypénzek, fibulák. Egy kétkilósra becsült ezüsttárgyért 1976-ban 150 ezer forintot, mai áron mintegy 6,5 millió forintot kapott: sokan már erről a tálról úgy tartják, hogy a Seuso-kincs egyik darabja volt. Sümegh néhány nappal leszerelése előtt rendkívüli szabadságot kért, ám nem haza utazott, hanem Kőszárhegyre, tanúk szerint két idegennel indult el a polgárdi ipartelepről a kőszárhegyi bányába. Sümegh azonban onnan már nem tért vissza.
Az ügy akkor vett fordulatot, amikor megjelennek 1990-ben New Yorkban, a Sotheby’s aukciósház árverésén. A leletegyüttes kikiáltási ára 40 millió forint volt: összesen 14 ezüsttálat és a tárolásukra szolgáló rézüstöt tartalmazza a gyűjtemény. A Pelso-feliraton kívül az is árulkodó, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött quadripusszal nyilvánvaló hasonlóságot mutatnak a New Yorkban felbukkant kincsek. A quadripus olyan négylábú tároló, melyre a római korban a Seuso-kincs darabjaihoz hasonló tálakat helyezték. Ez a quadripus még 1878-ban került elő, úgyszintén Polgárdi közelében.
A kincs tulajdonosa, bizonyos Spencer Douglas David Compton, vagyis lord Northampton, Nagy-Britannia akkor 94. leggazdagabb embere nem tudta hitelt érdemlően bizonyítani hogyan jutott hozzá a kincsekhez. A Seuso-kincs nevet az egyik legnagyobb, mintegy 70 centiméter átmérőjű, közel kilenc kilós aranyozott ezüsttálon található hexameter alapján kapta a gyűjtemény. A tálon latin nyelven az olvasható: „Maradjanak meg számodra ezek az edények, Seuso, évszázadokon át, hogy utódaidnak is méltóképp hasznára váljanak.”
Arról megoszlanak a vélemények, hogy Seuso hány-darabos készletet kapott barátjától: egykori munkatársa szerint Sümegh 40 darabos készletet talált, ám ha ahhoz egykor evőeszközök is tartoztak, nem zárható ki, hogy 250 darabos gyűjteményről van szó. A polgárdiak szerint felettesei is vásároltak Sümegh Józseftől értékes ezüsttárgyakat. Sümegh a ’70-es évek végén feltételezhetően többször járt Budapesten, az Ecseri piacon: fekete műbőr táskájában, újságpapírba csomagolva hozta kincseit. Bizonyos források szerint itt figyelte az értékes régiségeket egy csoport Anton Tkalcseknek is, aki kapcsolatban állt a libanoni műkereskedővel, Halin Korbannal. A kincsek először 1978-1980 között bukkantak fel Korban bécsi üzletében.
Az árverésre végül nem került sor, ugyanis három ország is bejelentkezett a kincsekért: hazánk mellett Libanon és Jugoszlávia is. Az amerikai bíróság úgy dönt, hogy a kincsek nem árverezhetőek el, amíg az országok nem bizonyítják, hogy őket illeti a kincs. Addig pedig – az ártatlanság vélelme jegyében a tulajdonosnál marad. Egy évvel később Magyarország perbe szállt a kincsek tulajdonjogáért, miután kiderült, hogy Lord Northampton hamis iratokkal próbálta bizonyítani a Seuso-kincs libanoni származását, ám vesztettünk. A bíróságot elsősorban az érdekelte: látta-e valaki, hogy a kincsek Magyarországon kerültek elő a földből, ilyen tanút azonban nem tudtunk előállítani. Holott két tanú biztosan van: az a két idegen, akikkel Sümeg a Borbély-pincébe ment élete utolsó napján.
Kiderült, korábban már megpróbálta eladni Lord Northampton az ezüsttárgyakat a kaliforniai Getty Múzeumnak. Az éppen tudományos ösztöndíjjal ott tartózkodó Szilágyi János György ókortörténész és művészettörténész, aki a Pelso feliratot látva azonnal rámutatott, hogy erősen kérdéses a kincsek libanoni származása. A múzeum egyik kurátora – arab lévén – első olvasatra megállapította, hogy a kincsek származási papírjai hamisak. A múzeum azonban nem foglalkozott a továbbiakban az üggyel, nem jelentették a hatóságoknak a hamis iratokkal felbukkant leleteket. Szilágyi professzor később a sajtónak úgy nyilatkozott, hazajövetele után „nem akart foglalkozni a dologgal, mivel a pannóniai kutatásokban nem volt érintett; ő itáliai és görögországi régészettel foglalkozik”.
A Seuso-kincsek jelenleg forgalomképtelenek: a hírek szerint Lord Northampton számára is kezd kínossá válni az ügy. A Lord szervezett 2006-ban egy privát aukciót, ám nem volt érdeklődés a Seuso-kincsek iránt. Hiller István minisztersége idején a kormány megpróbált ajánlatot tenni a kincs megvásárlására, ám a kulturális tárca akkori 100 milliárdos költségvetésének jelentős részét felemésztette volna.
Sümegh József halálnak körülményeire azóta sem sikerült megnyugtatóan fényt deríteni, és a kincsek eredetét sem sikerült kétséget kizáróan bizonyítani. Holott Sümegh gyűjteményéből még legalább 27 darab létezik valahol, melyek közül akár egy is bizonyíthatná ezt. A régész szövetség szerint a jegybank értéktár programja lehetőséget teremt arra, hogy a magyar állam, megfelelő peren kívüli megállapodással, rendezze a Seuso-kincs státuszát, és fenntartva álláspontját a lelet magyarországi eredetéről, visszaszerezze azt.
Ennek megvalósulása esetén felkutathatóvá válna a kincslelet többi, jelenleg még ismeretlen helyeken rejtőző darabja, továbbá ismételten el lehetne végezni azokat a természettudományos vizsgálatokat, amelyekkel immár publikálható módon lehetne bizonyítani a tárgyak eredetét. A különleges műalkotások pedig végre egy magyar közgyűjteménybe kerülve hozzáférhetővé válnának a hazai és külföldi nagyközönség számára is.