Első és utolsó munkahelye az Állami Bábszínház volt, ami most Budapest Bábszínház névre hallgat, de ez mindegy, ő ugyanahhoz a teátrumhoz volt hűséges, most már mindörökké. A Fiumei úti temetőben ma 13 órakor lesz a temetése.
Úgy hallom, sokan lesznek rajta, pedig nem volt színész, rendező, nem volt a nagy nyilvánosság előtt ismert ember, csak éppen karizmatikus volt, fenemód jól, fogyhatatlan lelkesedéssel tette a dolgát, és bár intrikálni is roppant mód imádott, mindig az ügyszeretete hevítette.
Szervezésvezetőként meghatározó embere volt a színházának. Jó dumálókája a munkaeszközévé vált. Kiterjedt kapcsolatai révén el tudott adni bármilyen produkciót, de arra is képes volt, hogy megbuktasson valamit, ha az nagyon nem volt az ínyére.
Volt ízlése, még ha olykor magának való is, belenézett egy próbába, beleszagolt a levegőbe, pletykálkodott ezzel-azzal, és pontosan felmérte, hogy egy produkcióval, intézkedéssel kapcsolatban mire lehet számítani.
Gyerekkorom óta ismertem, már akkor ott állt a bejáratnál, figyelte milyen lesz az aznapi közönség, szóba elegyedett többekkel, drukkolt, hogy sikeres legyen az előadás. Soha nem fogok egyetérteni azzal, hogy ugyan jóval a nyugdíjas kora elérése után, de mégiscsak útilaput kötöttek a talpára.
Ha esetleg már nem tudta csinálni azt, amit addig, ki kellett volna neki találni bármit, akár szerény juttatásért. De ő azután is bejárt, hogy már nem kapott érte pénzt, hiszen egy vérbeli színházi ember nem tehet mást, amíg csak moccanni tud.
