Február 11. - a becstelenség napja

Idén is megemlékeztek szélsőjobboldali szervezetek a német és magyar csapatok 69 évvel ezelőtti budavári kitörési kísérletére. Pedig az úgynevezett becsület napját sokkal inkább a becstelenség napjának lehetne nevezni, hiszen több ezer szerencsétlen magyar és német sorkatona értelmetlen pusztulását okozta. Az alábbiakban azokat a folyamatokat tekintjük át, amelyek a kitörés napjáig vezettek.

Szélsőjobboldali csoportok - a hatósági tiltás ellenére - idén is megtartották a fővárosban az úgynevezett Becsület napi rendezvényüket. Becsület napjának nevezi a magyar és a külföldi szélsőjobb a körülzárt budai Várból való 1945. február 11-i német-magyar kitörési kísérletet. Ám az előzmények ismeretében sokkal inkább a becstelenség napjának lehetne nevezni ezt szörnyű, emberileg és katonailag egyaránt reménytelen, egészében bűnös vállalkozást. Amit a szélsőjobb harsányan ünnepel évről évre az nem más, mint egy nemzetközi bűncselekmény-sorozat rettenetes következménye. Olyan bűncselekményeké, amelyekben egyaránt vétkes a 2. világháború előtti magyar jobboldali elit, Horthy Miklós kormányzó és Gömbös Gyulától Szálasiig csaknem valamennyi miniszterelnök és kevés kivételtől eltekintve az egész magyar tisztikar és a polgári közigazgatás döntő hányada.

Nagy-Magyarország álma

A 2. világháború előtti magyar jobboldali politikai elit képtelen volt szabadulni egy teljes önállóságban 1514 óta nem létező Nagy-Magyarország álmától, vagy inkább lázképétől. Az 1. világháború előtti magyar vezetés igazságtalan és embertelen nemzetiségi politikájából - minden igazságtalanságával együtt - következő trianoni döntés után ez a magyar vezető elit két dologtól képtelen volt szabadulni: az akár erőszakos határ revíziótól és az antiszemitizmustól.

Gróf Teleki Pál első kormánya a művelt világban elsőként - de legalább is az elsők között - hozta meg az első faji diszkriminációs törvényt, a numerus clausust (1920. évi. XXV törvénycikk), amely csaknem teljesen lehetetlenné tette a zsidó származású állampolgárok egyetemi, főiskolai felvételét. Nyolc évvel később gróf Bethlen István - akit bátran nevezhetünk felvilágosult, konzervatív politikusnak - alig tudott Horthy és az erősödő német orientáció ellenében valamit enyhíteni a faji megkülönböztetésen. Bethlent azonban l931-ben elsöpört a gazdasági világválság és magyar szélsőjobb megújuló támadása. Utána már nem volt megállás; Gömböst, Darányit, Bárdossy Lászlót és a jóindulatú, de gyenge kezű Kállai Miklóst is elvakította az irredentizmusba és a náci Németország katonai erejébe vetett hit.

A magyar vezetés 1939 februárjában az elsők között csatlakozott az úgynevezett antikomintern paktumhoz, majd megelőzve a térség más országait 1940 novemberében a német-olasz-japán tengelypaktumot is aláírta. Magyarország a két bécsi döntéssel végképp Hitler is Mussolini lekötelezettje lett. Az első bécsi döntéssel (1938. november 2.) visszakapták Szlovákia nagy részét, majd a második bécsi döntéssel (1940. augusztus 30.) Észak-Erdélyt. Az országgyarapítás lázában a magyar vezetők közül senki sem gondolt arra, hogy ennek milyen következményei lesznek. Az első bécsi döntést a szégyenletes Müncheni paktumtól összezavarodott és megalázott britek és franciák hallgatólagosan tudomásul vették. Ám a második bécsi döntést - ekkor már az engesztelhetetlenül náciellenes Winston Churchill állt a brit kormány élén - a nyugati nagyhatalmak és a Szovjetunió is kategorikusan elutasította és jelezték, a visszakapott országrészeket Magyarország semmiképp sem tarthatja meg.

Teleki Pál aki mániákus faji alapú antiszemitizmusa ellenére kortársainál sokkal műveltebb volt, nagyjából tisztában volt a második bécsi döntés várható következményeivel, de a magyar vezető elit nyomásával szemben nem tudott nemet mondani Észak-Erdély visszavételére. A visszacsatolt országrészekben élő magyarság eleinte örömmel fogadta az anyaországhoz való visszatérést, de ez az öröm rövid életű volt; ugyanis rögtön következett több évjárat katonai behívása és magyar zsidótörvények érvényesítése.

Teleki rövidesen megtapasztalta, hogy a náci Németország benyújtja a számlát.1941 áprilisban a náci Németország bejelentette igényét arra, hogy a német csapatok áthaladhassanak Magyarországon Jugoszlávia ellen. Teleki számára ez elviselhetetlen követelés volt, mivel épp ő kötötte meg 1940. december 12-én Belgrádban a két ország örök barátsági szerződését. Tisztában volt azzal is, hogy a katonai akcióra Nagy-Britannia a diplomáciai kapcsolatok megszakításával, majd hadüzenettel fog válaszolni. Teleki nem tudta elviselni sem személyes megaláztatását, még kevésbé az ország háborúba sodródását és 1941 húsvét vasárnapján öngyilkos lett. Drámai búcsúlevelében azt írta: "Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok."

Hadba lépés

Teleki teteme még ki sem hűlt, amikor Horthy már kinevezte az eltökélten nácibarát Bárdossy Lászlót miniszterelnöknek. Ő lelkesen végrehajtotta a Jugoszlávia elleni támadást, majd minden különösebb ok nélkül (a máig tisztázatlan kassai bombázás csupán ürügy volt) 1941 június 27-én megtámadták a Szovjetuniót. Pedig a német politikai és katonai vezetés mindössze annyit kért, hogy a Kárpátokban a határőrizetet erősítsék meg, a Szovjetunió elleni hadba lépést a náci katonai és politikai vezetés kimondottan ellenezte: tisztában voltak a magyar honvédség igen gyenge felszerelésével, kiképzésének alacsony szintjével. Végül az úgynevezett Kárpát csoportot(kb. 80 ezer katonát) valósággal ráerőltették a a németekre. A kijelölt parancsnok, az elvakultan nácibarát Werth Henrik vezérkari főnököt felváltó Szombathelyi Ferenc nem titkolta megdöbbenését. A Szovjetunióba kivonuló csapatokat szemlélve tiszttársainak azt mondta: "Úristen! Ez őrület! Miért kellett ebbe beleugranunk. Ebből katasztrófa lesz."

A gépesítés nélkül, korszerű fegyverzet nélkül harcba lépő alakulatok hamarosan súlyos veszteségeket szenvedtek. 1942 elejére a frontról lényegében kivonták a magyar csapatokat, néhány alakulat a második vonalban megszállóként maradt Ukrajnában. Itt viszont a náci német csapatokkal karöltve emberiség-ellenes bűnök sokaságát követték el, kegyetlenkedtek a civil lakossággal, békés falvak tucatjait égették fel.

Később - a Moszkva előtti megsemmisítő vereség és a szovjet hadsereg növekvő ellenállása miatt - a német hadvezetés már követelte, hogy a magyar kormány küldjön nagyobb csapategységet a keleti frontra. Ennek eredményeként végül a rosszul felszerelt, alig kiképzett 2. Magyar Hadsereget (mintegy 180 ezer honvédet, plusz hozzávetőlegesen 40 ezer munkaszolgálatost) kiküldtek a magyar határtól több mint 1500 kilométerre, a Donhoz. Szörnyű katasztrófájuk, pusztulásuk közismert.

Legitimált megszállás

A náci hadsereg 1944 március 19-i akcióját szokás megszállásnak nevezni. Egy megszállás feltételezi, hogy a megszállásnak kitett ország védekezik, ellenáll, vagy legalább passzív rezisztenciát tanúsít. Ilyesminek Magyarországon nyoma sem volt. A vezető elit döntő többsége, sőt a felső középosztály is örömmel fogadta a német csapatok érkezését, Horthy némi gyenge ellenállás után kiadatta, hogy a német csapatokat fegyverbarát szövetségeseknek kell tekinteni, ellenállásnak helye nincs. Azzal, hogy a kormányzó nem csak, hogy a helyén maradt, de végül némi ellenkezés után kinevezte miniszterelnöknek az elkötelezett nácibarát Sztójay Dömét, legitimálta a német bevonulást. Ettől kezdve a magyar hatóságok - csendőrség, vármegyék, polgármesterek többsége - a kormány utasítására lelkesen együttműködtek mind a vidéki zsidóság deportálásában, mind pedig az újabb csapatok frontra küldésében.

Ismeretes, hogy Eichmann csak mintegy 90 tagú kommandóval jött Magyarországra. Német katonaság a deportálásokban nem vett részt, azt kizárólag a magyar csendőrség és egyéb karhatalmi szervek bonyolították - nagy odaadással és példátlan brutalitással. Horthy természetesen mindenről tudott, a honvédség és a csendőrség vezetői tájékoztatták őt, ahogy a német letartóztatás elöl bujkáló Bethlen István is pontosan látta a kibontakozó nemzeti katasztrófát és igyekezett meggyőzni Horthyt. 1944. júniusában XII. Piusz pápa, a svéd király, de főképp Roosevelt amerikai elnök erőteljes figyelmeztetésére legalább a pesti zsidóság deportálását leállította. Ám később Horthy meggondolta magát és már nem volt kifogása a főváros zsidóságának deportálása ellen. Hogy ez mégsem történt meg az nem Horthynak, vagy a magyar közigazgatásnak köszönhető, hanem annak, hogy az 1944. augusztus 21-i román kiugrás eredményeképp a keleti front jóformán összeomlott és a szovjet csapatok magyar területre léptek, a deportálási útvonalakat pedig elvágták. Persze Ausztria felé még indultak vagonok, később pedig a hírhedt halálmenetek, itt gyilkolták meg Radnóti Miklóst és Szerb Antalt is.

A megkésett és amatőr módon végrehajtott 1944 októberi kiugrási kísérlet csődöt mondott, jórészt azért, mert a Horthy kormányzóra felesküdött, döntően náci beállítottságú honvéd tisztikar többsége egyszerűen elszabotálta. Ekkor vették elő Szálasit és nyilasait, akik német segédlettel néhány óra alatt átvették az ország "nemzetvezetését". Jellemző, hogy Aggteleky Béla altábornagyot, mikor ragaszkodott a kiugrási proklamációban foglaltak végrehajtásához és németekkel való szembeforduláshoz, beosztotta Hindy Iván tábornok e szavakkal tartóztatta le: "Itt árulás készül a német bajtársak ellen! (...) A Kormányzó úr sajnos zsidóbérenc defetisták klikkjének befolyása alatt áll".

Katonai abszurd

Az előrenyomuló szovjet csapatokkal szemben Budapest minden áron való védelme katonai abszurdum volt. Így látta ezt a Magyarországon harcoló német csapatok főparancsnoka, Hans Friessner vezérezredes is, aki komoly erőfeszítéseket tett, hogy a szovjet túlerővel szemben védhetetlen - 1944 karácsonyára bekerített fővárost - tekintsék nyílt városnak és fokozatos vonuljanak vissza. Friessnert tisztán látása "jutalmául" Hitler leváltotta, a budapesti védelmet pedig egy katonai analfabétára, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS tábornokra bízta.

A magyar csapatok parancsnokai között olyan szadista szörnyetegek voltak, mint például Vannay László őrnagy, aki tucatjával lövette agyon a bevetés elöl bujkáló tizenéves leventéket, de szolgálatra jelentkezett a néha különítményes tömeggyilkos Prónay Pál is. Bár a szovjetek ismételten felajánlották a város feladását és a német elvonulás lehetőségét, az esztelen harc tovább folyt.

Amikor a budai Várba beszorult német és magyar katonák kitörésre szánták el magukat, már semmi esélyük nem volt. A február 11-i kitörésben 14 ezer német, 2000 magyar és 2500 nyilas, illetve civil vett részt. Alig néhány tucatnyian érték el a budai hegyeket, a többiek vagy elestek vagy hadifogságba kerültek.

Azok, akik a budapesti városvédelemre kényszerített szerencsétlen magyar bakák és német sorkatonák értelmetlen pusztulását, mint hőstettet ünneplik, maguk is a Hindy Ivánokhoz, Vannaykhoz, Prónayikhoz, Szálasihoz hasonlók. Az értelmetlen és kétségbeesett kitörési kísérlet a magyar történelem egy szégyenletes epizódja. Akik ezt a szörnyű napot ünnepnek tekintik és tisztességes magyar polgárok megbotránkozására végig handabandázzák a várost, a jelenlegi Magyarország szégyenletes és aljas figurái.

A csendes emlékezés tisztességes híveinek azt ajánljuk, menjenek fel ezen a napon a Várba, és idézzék fel a mártír Radnóti Miklós verssorait: "s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon/ a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom."