A békésnek korántsem nevezhető horvát és orosz valóság áll az Átmenet és átmenet nem túl eredeti címet viselő kiállítás fókuszában, a Ludwig Múzeumban.
Akárcsak a keleti térség más részein is, a helyzet az említett két államban szintén zavaros volt. Horvátországban hiába kiáltották ki a függetlenséget, egy véres polgárháború évekre megbénította a polgárok életét. Az oroszok kezdeti optimizmusát is letörték: a gazdaság a kilencvenes években lejtmenetbe kapcsolt, míg az új politikai vezetés kísértetiesen hasonlított a szovjet időkre.
A Ludwig Múzeum tárlatán látható bizarr és nyers fotók, montázsok, videók szürreális, de pontos képet nyújtanak a két ország gazdasági, társadalmi és politikai változásairól. Nem árt azonban lelkileg felkészülni, mielőtt jegyet váltunk erre a furcsa, de tanulságos "utazásra".
A kilencvenes évek eleji horvátországi helyzetképről a Karlovácon született Josip Vaništa számol be, meglehetősen ironikus módon. Módszere egyszerű: korabeli heti- és napilapok újságcikkeiből vág ki fotókat, címeket és hirdetéseket, melyeket fehér színű, A4-es lapokra ragaszt.
Így kerül egymás mellé egy horvát szépségkirálynő-választás és egy buszmegállóban fagyoskodó tömeg, az ütni készülő Mike Tyson bokszvilágbajnok és egy, a harcok során szétlőtt falú ház vagy egy lakodalmas kocsikázásról szóló hirdetés és pár magányosan álló, felgyújtott autó.
A sokkolás helyett humorral üzen a Szibériából érkezett Blue Noses csoport. A két alapító, Vjacseszlav Mizin és Alekszandr Saburov 1999-2000 szilveszterén az esetleges apokalipszistól tartva földalatti atombunkerbe költözött. Ekkor hozták létre a Kék orrok névre hallgató csapatukat, és készítettek tizenegy humoros videó alkotást, melyekkel az orosz hétköznapokra, a művészetre és a politikára reflektáltak.
A videók szándékoltan alacsony költségvetésűek voltak, némelyeket igénytelen szobabelsőben, másokat egy konyhában vettek lencsevégre. Az egyik oktatófilmekre hajazó kisfilmben Mizin és Saburov vidám hangulatban mutatja be milyen szórakoztató is vodkát vedelni, parodizálva ezzel az iszákos embert, az untig ismert orosz sztereotípiát.
De persze komolyabb témák is előkerülnek. Az egyik etűdben a kétfős csapat hősiesen száll szembe az orosz maffiával, míg egy másikban bemutatja, milyen is lesz, mikor Moszkva nagy ellenfele, Washington elbukik. Utóbbit műanyagrakétákkal, Tom és Jerry, Elvis Presley és George W. Bush álarcokkal demonstrálva.
Ha a látogató azt hiszi, hogy ezek után már nem lehet meghökkenni, akkor téved. A kiállítás igazi húzóneve az 1961-ben, Kijevben született Oleg Kulik, aki sokkolásban nem ismer határt. 1986 óta él Moszkvában, és eleinte plexiből készült műalkotásokkal jelentkezett, de igazán a kilencvenes években vált hírhedtté, amikor elindította az állatias, úgynevezett zoofrenikus ciklusát.
Kulik többször is "átalakult" kutyává, először a moszkvai Geljman Galéria bejáratánál vetkőzött le teljesen, hogy aztán négykézláb, pórázzal a nyakán rémisztgesse a járókelőket. Kulik a "Mérges kutya, avagy a magányos Cerberus őrizte utolsó tabu" című rendhagyó performanszával az értékeiből kiábrándult orosz embert akarta megjeleníteni.
Előadása olyan sikeres lett, hogy egyből beírta magát a nevesebb orosz akcióművészek sorába. Egy másik alkalommal a zürichi Kunsthaus előtt játszotta el újra a kutyát, harcolva azért, hogy a művészetből mások ne hozzanak létre anyagi értéket. Kulikot letartoztatták, egy éjszakára börtönbe került.
A Ludwigban az animális videók mellett megtekinthető még Kulik szürrealista Az Orosz című képsorozata is, mely az átmenetnek állít görbe tükröt. A fotókon tüzelő kutyák, ortodox templomok, betonépületek és kies, havas tájak jelennek meg a meztelen Kulikkal együtt, a teljes zűrzavar állapotát mutatva.
A magamutogató művész a jelenlegi kiállítás sajtótájékoztatóján megjegyezte, hogy bár régen Oroszországban az élet nehéz volt, mégis mindenki nevetett. Amióta viszont színre lépett Putyin, az élet egyre könnyebbé vált, de már korántsem olyan vidám, mint régen.