Közelkép-Semmi különös, mégis jó

Újra és újra rácsodálkozom az Erkel Színház közönségére. Csaknem olyan, mint egy ország-keresztmetszet. Gyerek ugyanúgy jön, mint aggastyán, magasan kvalifikáltabb éppúgy, mint szerényebb végzettségű, jövedelmű. És érkeznek vidékről is.

Többségük öltözködéssel is megadja a módját, ünneplőbe bújva jelezve, hogy fontos esemény ez neki. A drágább jegyek miatt a Magyar Állami Operaházban már lassan többségben lesznek a farmeros külföldi turisták, de az Erkelbe zömében honfitársaink járnak.

A népszínházi jelleghez igazán szerencsés egy Szerelmi bájital előadás, Donizetti iramló, könnyed, de taszító érzelmességbe soha nem tévedő dallamai mindenki számára vonzóak. Nem premierről, nem kiemelt vendégművésszel megtartott, hanem hétköznapi széria előadásról van szó, Palcsó Sándor konvencionális, nem különösebben ötletdús, de működőképes rendezéséről.

Elengedhetetlen hozzá egy áradó hangú és áradó lelkű tenor, ez adott Balczó Péter személyében. Az tetszik az alakításában, hogy mer a szerepének megfelelően tébláboló, magában bizonytalan, gyámoltalan parasztfiú lenni, nem esik bele a tenor betegségbe, nem akar kapásból, hű de nagyon ellenállhatatlan macsónak mutatkozni.

Eljátssza, hogy az előadás végére válik olyanná, hogy tényleg bele lehet szeretni, bár ebben azért ludas egy hirtelen jött, kiadós örökség is. Váradi Zita kevésbé hiteti el, hogy minden férfi őutána sóvárog.

Túl sok a manír, kevesebb a tüzes nőiesség. A kis Gianette-ként Zavaros Eszter csábos, és pletykára hajlamos. Szüle Tamás komikusan furfangos kuruzsló, Molnár Levente nagyzolóan melldöngető udvarló. Kocsár Balázs kedvvel, lendülettel vezényli a zenekart.

Nincs szó nagy előadásról, fokozhatatlan teljesítményekről. Csak valahogy az a sokféle ember az Erkel Színházban jól érzi magát.