Utak, közlekedés, munkahely

Mindenkinek lehet munkája - ezt ígéri Klimon István, az Összefogás borsodi képviselőjelöltje. Ha nyer, támogatni fogja, hogy közmunka helyett az év minden hónapjában munkát biztosító, önfenntartó beruházásokat indítsanak a települések. Eközben megkezdődhetne az utak felújítása, a tömegközlekedés megszervezése, így a befektetők és a turisták számára is újra vonzó lenne a térség. Ha ezt sikerül megvalósítani, akkor lesznek munkahelyek, és segély helyett bérből és fizetésből élhetnek majd a családok.

Térségükben most a BorsodChem az egyetlen nagyvállalat, aki ott dolgozhat, kivételes helyzetben van. A kínai tulajdonos a miskolci egyetemmel és egy vegyipari technikummal is írt alá képzési szerződést.

Klimon István tehát egész évben fenntartható munkát ígér, de szerinte ez csak a kezdet, hiszen ha a vállalkozások számára is vonzóvá teszik a településeket, és megépül például a sajószentpéteri kerülőút, a befektetés a környéken élők számára is megtérül. Az MSZP egyébként erre az útra 2010 áprilisa előtt elkülönítette a szükséges összeget, de a Fidesz-kormány ezt átcsoportosította, ugyan az első szakasz óriási, több éves késéssel elindult, de a Miskolcon túli tervekből idáig nem lett semmi. Ma az M3-as autópályán ugyan meg lehet közelíteni a térséget, de az sztrádától 20-30 kilométerre már nem lehet megfelelően közlekedni. Az alsóbbrendű utak borzalmas állapotban vannak, a három számjegyűek teljesen használhatatlanok, így a beszállítóknak eszükbe sincs idejönni. Ez is az a terület, amin sürgősen változtatna az Összefogás helyi jelöltje.

Csak a segély és az elkeseredettség maradt

Borsodban a rendszerváltás után jelentkezett tömegesen a munkanélküliség, és azóta sem oldódott meg. Addig az emberek a mezőgazdaságban és a bányákban dolgoztak, illetve kisebb cégekben az ózdi acélgyárat látták el alapanyaggal. Ebben az időben nem maradt más lehetőség, szinte mindenki rokkantnyugdíjba menekült, vagy kényszervállalkozásból próbált megélni, virágzott a garázsbolt-biznisz. Az emberek új munkahelyekben reménykedtek, de hiába. A többség felélte tartalékait, a garázsból kialakított kisboltok pedig bezártak. Csak a segély és az elkeseredettség maradt.

A rendszerváltás előtt a romák is dolgoztak, általában segédmunkásként. Szinte az összes "emberes" munkát ők végezték el, a gáz- és a vízhálózat kiépítésekor a föld kiásása, vagy az építkezéseken a legnehezebb feladat rájuk várt. Úgynevezett "fekete vonatok" szállították Nyíregyházára a mezőgazdasági munkásokat, onnan pedig Budapestre vitték az embereket útépítésre. A bányákban, ahol a por miatt mindenki fekete volt, nagyon sok cigány dolgozott, de ők sem voltak feketébbek a nem romáknál. Jellemző az a falu, ahol a lakosok 80 százaléka roma volt, az alvégen laktak ők, a felvégen a nem romák. A házak között semmi különbség nem volt, és mindenki jóban volt mindenkivel, a férfiak együtt indultak dolgozni, a gyerekek egymással fociztak.

A rendszerváltáskor mindenki lejtőre került, a lakások állapota is azonos ütemben romlott. Még ekkor is nagy volt a békesség, csakhogy a nem romákat ekkor már szívesebben alkalmazták a cégek, a cigányok pedig hiába kerestek munkát, senki nem vette fel őket. Nekik maradt a segély, most pedig a közmunka, majd a nem romák közül is egyre többen hasonló sorsra jutottak. Az elkeseredettség és az állandó nélkülözés miatt a korábban békés hangulat megváltozott.

A feszültség alapja, hogy nagyon sok családban a felnőttek és a gyerekek is éheznek, kevesen érik meg a 60. évüket. A munka nélkül maradt embereknek most esélyük sincs arra, hogy munkát találjanak a környéken, pedig mindannyian értelmes feladatot akarnak végezni. A közmunkáról egy rakacai férfi azt mondta: "Nem munka ez, nem dolgozik itt senki. A munka az volt, amikor elmentünk hétfőn hajnalban, és csak pénteken este jöttünk haza. Munkásszálláson laktunk, elfáradtunk, és volt rendes fizetésünk."

Az év nagy részében a családok segélyből és családi pótlékból élnek, ha néhány hónapig van, akkor a közmunka jelent némi enyhülést. De sok helyen ennek nagy az ára, mert a kisebb falvakban aki jóban van a polgármesterrel, számíthat az 50 ezer forintos bérrel járó foglalkoztatásra, aki bármit szóvá mer tenni, annak egész évre marad a havi 22 ezer 800 forintos segély.

Sok családban az egy főre jutó jövedelem alig éri el a 15-20 ezer forint havonta, jobb napokon krumplit és tésztát esznek az emberek. Hó végén már erre sem futja, és az éhezés a gyerekeket sem kíméli. A helyi kisközértekben a kenyér és a tej ára egy elit fővárosi üzletével vetekszik. A gyerekeknek nincs olyan ruhája, cipője, ami megóvná őket a téli hidegtől, a jobb minőségű darabokat képtelenek megvenni a szülők. Nem ritka, hogy egyik nap az egyik, másik nap a másik gyerek jár iskolába, mivel egyetlen pár cipőn osztoznak. Az asszonyok gyakran több száz méterről hordják a vizet.

A kisebb falvakban egyáltalán nincs munka, a nagyobb településekre pedig bejárni lehetetlen. A térségben nagyobb városnak számító Edelényből Miskolcra sem egyszerű eljutni tömegközlekedéssel. Ha a busz néhány percet késik, már nem éri el a kazincbarcikai csatlakozást, ami Miskolcig vinné. A késést pedig nem tolerálják a munkahelyen, ezért saját autóval kell megoldani a közlekedést.

A falvakban élőknek még ennyi esélyük sincs, egy busz jár reggel, egy pedig délután, de a segélyből a jegyet is képtelenek kifizetni, kocsijuk meg nincs. Ahhoz, hogy munkát keressenek, utazniuk, vagy telefonálniuk kellene. De pénzük nincs rá. A Fidesz kormány elmélyítette ezeket a problémákat, és semmit nem tett a megoldásért. Klimon István fontosnak tartja, hogy ezen az állapoton változtasson, ha a baloldali Összefogás kerül kormányra.