Apám ölében utaztunk a 9-es villamoson. Régi vágású villamoson, olyanon, amelyenen Esti Kornél tolakodott befelé, s mire biztonságos helyre ért, a végállomáson voltak. Egyetlen kocsiból állt, a kalauz megrántott egy szíjat, csöngetés hallatszott, s haladtunk tovább a Margit híd felé (akkor odáig járt). A Vár alatti megállónál egyetlen férfi szállt le, és megindult fölfelé. A magyar miniszterelnök: Teleki Pál. Onnan tudom, hogy apám tisztelettel a hangjában félhangosan elmondta a nevét. Nem kísérték fogdmegek. Egyedül ment, teljesen egyedül.
A Várra, a siklóra homályosan emlékszem, pontosabban: az akkori várra, amelynek legpompásabb eseménye az őrségváltás volt. Sokan néztük, amint fegyelmezetten vonultak díszes öltözékükben. Ők vigyázták a kormányzót. Ma már sejtem, hogy egy operett figurái voltak, de akkor és ott, biztonságot sugároztak kardjukkal, komoly arcukkal. De náluk is szívesebben ültem a parádé végén a cukrászdában, ahol Sőtér István gyomorrontásig etetett tortákkal. Ők, a felnőttek nem politizáltak. Írók és folyóiratok nevével dobálóztak. Elég unalmas társaságnak bizonyultak, csak az szerzett vidámabb perceket, amikor kivörösödött arccal kezdtek vitatkozni.
A háborúból eleinte látványos képeket szemlélhettem. Balatonszárszón a Posta (ma Ady Endre) utca végén álltunk a mezőn, a "kiserdőnek" nevezett csenevész fák védelmében, és a repülőgépeket figyeltük. Száz és száz lepke a metszően kék égbolton. A nagymama néha aggódva kiáltott fel: "Majd elintézi őket a kormányzó úr!" - mondta Kálmán bácsi, a szomszéd. Bólogatott. "Majd a kormányzó úr…"
Félelmes dörrenéssel robbant szét egy bomba 1942-ben, a lakásunk közelében. Az úgynevezett Zilahy-villa volt az áldozata a bentlakókkal együtt. Az író nem volt otthon, a családja igen. Hosszú évekig éktelenkedett a romhalmaz. Nagy, fehér, kőhalom a zöld gyep közepén. "Az oroszok voltak" - ez a hír járta a Rózsadombon. "Nem tudnak célozni…" A nagybátyám, amikor haza-hazajött az orosz frontról, egészen másként emlegette őket.
A német megszállásról nincsenek emlékeim. Több szürke egyenruhás katonát lehetett látni a városban, amelyet számomra a Margit körúti ferences templom jelképezett: oda jártam ministrálni, és nagyon büszke voltam, mert hamar megtanultam a latin szöveget. Nem ismertem a szavak jelentését, de fújtam őket.
Azt a napot azonban, amelyen a kormányzó bejelentette, hogy fegyverszünetet kér és köt, sosem felejtem el. Boldogságban úszó szüleim szinte rácsavarodtak a rádióra. Várták a közleményeket. Az alattunk lévő lakásban vágni lehetett a csöndet. Zene szólt a rádióban, aztán megszólalt egy idegen hang: "Beregfy vezérezredes jöjjön Budapestre!" A felszólítást meg-megismételte. Akkor alattunk ujjongani kezdtek. Szüleim sápadtan néztek egymásra: "Vége!" - mondta apám. Ostoba dilettánsok!" Évek múltán rájöttem: tényleg dilettánsok voltak.
Meglehet, 1944. március 19-étől megszüntetik a magyar történelem folytonosságát, de tudatomban - és mindenki máséban is, akik akkor már éltek - elevenek ezek az emlékek. Alattunk a döbbent csend, aztán az ujjongó dübörgés Szálasiék hatalomra kerülésekor (később, pár hónap múlva, a párt oszlopos tagjai lettek, bizalmi feladattal: a ház lakóinak levelezését ellenőrizték). És azok az elharapott, addig ismert szavak! Gettó… Apám "hazakísérte" anyám egyik osztálytársát. Sárga csillag virított a kabátján. Soha nem láttuk többé.
Ki lehet törölni ezeket az éveket és arcokat a nemzet történelméből? Néha, mert a munkámhoz kell, előkeresem Kosztolányi Dezsőné férjéről írt könyvét. Benne a dedikáció: "Rónay Györgynek hálás szeretettel…" Ugyanez a dedikáció lehetett Szerb Antal könyvében is: ketten javították, készítették kiadásra. Akkor töröljük ki a történelemből Szerb Antalt, aki a legolvasmányosabb magyar irodalomtörténetet írta, és annyira szerette Sík Sándort? Felejtsük el Nagy Zoltánt, a költőt, Babits barátját, akinek okos tanácsai nyomán megvásárolhatta a házat Esztergom-Előhegyen? Halász Gábort? A halálát előbb átélő Radnótit, aki képzeletében megjelenítette békét sugárzó otthonát és Fannit a rőt sövény előtt? Nem idézzük Bajcsy-Zsilinszky Endrét? Sétál a papa a gyermekével a Bajcsy-Zsilinszky úton: "Papa, ki volt az a Bajcsy-Zsilinszky?" "Nem volt." Arcok, alakok merülnek föl a sötétségből, a történelmi nemlétből. Most mi legyen velük? Ha jól meggondolom, kortársaim életéből elvettek, emlékezetünkből kitöröltek 45 évet. Az élet ott kezdődik, ahová az ifjú demokraták "csuhások, térdre!" kiáltással fűszerezett emlékezete elér?
Szeretném megőrizni a saját történelmemet. A jót is, rosszat is. Nem adom, ha ráncigálják is! Egyébként nem hiszem, hogy a sas legyőzi Gábriel arkangyalt, a "mennyei seregek vezérét".
