Valószínűleg nem vagyok normális. Én tudniillik még mindig szeretem a parlamentet. Ezért nehezen éltem meg, hogy húsz év képviselőség után, most életem utolsó plenáris ülésén vettem részt.
Pedig ez az utolsó nap mindent produkált, amivel elérhetné, hogy boldogan váljak meg az országgyűléstől. A Jobbikos képviselők kidobták a parlament ablakán az európai uniós zászlókat, amelyeket a parlamenti őrség beavatkozása nélkül, az ülésteremből vittek el. Ez sem volt elég! Az ülés végén - a közben visszavitt zászlót - a férfi vécébe hurcolták. Félek, az őrségnek kiadott parancs azért maradt el, mert titokban a kormánypártiak is egyetérthettek azzal, hogy (Gaudi Nagy Tamás szavaival: a "gyarmatosítás jelképei") minden megalázást megérdemelnek. Bezzeg boldogan szavazták meg a paksi paktum ellen kétségbeesésükben szirénával tiltakozó képviselők lehető legmagasabb pénzbüntetését.
Nyilván büntetést kapnak majd a narancssárga lufit eregető PM-esek is, hiszen az ülésvezető elnök vészjóslóan máris arra figyelmeztetett: a léggömbök veszélyeztetik a képviselők egészségét. Ami azt illeti, az én egészségemet sokkal inkább veszélyeztették a Jobbik cigányozásai, zsidózásai, az európai eszme meggyalázása, vagy Kövér házelnök némely kijelentése. A mai ülésen persze attól is megkeseredett a szám íze, hogy a sokkoló hírek után üresen maradt a mellettem lévő hely: Simon Gáboré, akiben megbíztunk, mégis szégyenbe hozott minket. Szemben nem látok hasonló okból üresen maradt helyeket, pedig tudnék néhányat, ahol szintén volna ok rá.
Ma tettek esküt egy fontos állami testület tagjai is. Tudom, kényes téma, de az eskü szövege után már szinte kötelezővé vált az "isten engem úgy segéljen" formula. Őszintén tisztelem mindenki hitét, és természetesnek tartom, hogy a hívők egy fontos pillanatban istenhez is fordulnak. De azt nem lehet nem észrevenni, hogy ma már senki nem meri elhagyni az eredetileg önkéntesen választható mondatot. Olyanok sem, akikről gyanítani lehet: inkább "megélhetési hívők". Ők azok, akik aggódva tekintgetnek a kormányoldal felé: kellőképpen bizonyították-e nem annyira istenhez, mint inkább a kurzushoz való hűségüket.
De úgy látszik, rám semmilyen védőoltás nem hat. Még mindig nem útálom a parlamentet. Pedig tanúja voltam annak a politikai sztriptíznek, amit az utóbbi években az országgyűlés bemutatott. Valószínűleg Orbán Viktor örökbecsű mondata csengett a kormánypártok fülében, amely szerint "a köztársaság csak ruha a nemzet testén". Hát ha ruha, akkor a parlament is könnyedén levetkőzhette republikánus, demokratikus funkcióit. A baj csak az, hogy szemben az igazi sztriptízzel, a látvány annál taszítóbb, minél több ruhadarab került le, minél inkább a maga meztelen valóságában megmutatkozott: hogyan fest pucéron a parlamentarizmust is levetkező parlament.
A sztriptíz első elemeként a választások után azonnal félredobták a parlament kormány-ellenőrző funkcióját. Egyetlen, a kormány tevékenységét vizsgáló bizottság sem alakulhatott meg, az egyik államtitkár pedig keresetlen őszinteséggel oktatta ki az Orbán Viktor szerepére rákérdező képviselőt: "a miniszterelnök úr nevét szájára ne vegye". Lásd még a tízparancsolatot: Isten nevét szájadra ne vedd!
Nem kellett sokáig várni, lekerült a következő ruhadarab is. Az országgyűlés ledobta magáról a törvényalkotás valódi felelősségét. Az előterjesztésekhez még véletlenül sem készült hatásvizsgálat, és akár az utolsó percben teljes szövegüket átírhatták, hogy olvasás nélkül kelljen szavazni róluk. A sztriptíz harmadik aktusában levetkőzték a parlament népképviseleti funkciójának maradék foszlányait. A képviselet maradt, csak éppen nem a népé, hanem a Fidesz-közeli, vagy éppen a Fidesz centrumához tartozó lobby-csoportoké. Olykor - mint a trafiktörvény esetében - egyenesen egy-egy lobbyvezér számítógépén íródott a jogszabály. Jött a józan érveknek ellentmondó sok "Lex Csakazér" - ahogy Parti Nagy Lajos nevezte.
Amit legjobban fájlalok, az mégis az utolsó fontos ruhadarab félredobása. Lehet, azért szúr szíven, mert színházi családból származom. Ezért sosem bántam, ha a parlamentet színházhoz hasonlítják. Színházhoz és nem cirkuszhoz. Mert a parlament arra is való, hogy a közéletet izgalmassá és átélhetővé tegye a nagyobb közönség számára. Hogy élő emberekkel személyesítse meg a különböző értékrendeket, konfliktusokat, megoldási alternatívákat. Hogy megmutassa: az itt ülők pályájukat, presztizsüket, sorsukat teszik rá, hogy elfogadtassák a maguk igazát. Mert fontos nekik az ország jövője. Ami viszont az utóbbi időben a parlamentben történik, az maga a hervasztó unalom, papírból olvasott, a kormánypártiak számára előre megírt, párhuzamos monológok sora. Alszik a parlament, alszik az ország. Ezt akarja az új házszabály is: a maradék vita, a maradék nyilvánosság megszüntetését.
Ha a választás nem állít elé sorompót, így is lesz. A parlament majd engedelmesen felpattan a házelnök bejövetelekor. Osztály vigyázz! Inkább azt kellene mondani: Ország, vigyázz! Mert ha így lesz, a parlament, az igazi, nem csak nekem fog hiányozni.
