Hagyjátok békén Ráhelt!

Megesküdtem, hogy a mostani választási hadjárat részleteiről nem írok, s lehetőleg nem is gondolkodom rajtuk. Az előjelek igen rosszak, az eddigi viták alacsony színvonalúak, méltánytalanok, és - amennyire meg tudom ítélni - nem nagyon foglalkoznak a magyar nép sorsát érintő legfontosabb kérdésekkel. Egyelőre legalábbis.

Fontosnak tartanám, hogy a baloldal (ez esetben a mérsékelt, szociálliberális balközép) módszertanában, stratégiájában, modorában tartson ki az egyenlő méltóság elve mellett, amelyen mind az emberi jogok liberális, mind a társadalmi igazságosság és egyenlőség szociáldemokrata gondolata nyugszik.

S ha erre a jelenlegi magyarországi balközép politikusai nem nagyon képesek, akkor az a minimum, hogy a szociálliberális irányzatú lapok szerkesztőségeiben dolgozó haladó értelmiségiek tartsák tiszteletben a történelmi baloldal - mármint a demokratikus baloldal - hagyományos, azonosságalakító alapelveit, lényegi beállítottságát.

Evvel nem fér össze, hogy a legrégebbi, folyamatosan megjelenő magyar újság, a nagy hagyományú Népszava - akár csak pár sorban a "kis színeseket" közlő leghátsó oldalán - arról tájékoztassa olvasóit, hogy a miniszterelnök lányát, Orbán Ráhelt látták, amint (fülhallgató, azaz a "headset" használata nélkül) mobiltelefonált gépkocsijának volánja mögül, vezetés közben, ami (ha jól értem) szabálytalanság. A Népszava azt is kiemeli, hogy Orbán Ráhel a miniszterelnök úgynevezett évértékelő beszédét készült meghallgatni, a helyszínre sietett.

Egyrészt senki nem lobbanthatja Orbán Ráhel szemére, hogy szereti az édesapját, és büszke rá. Ezek természetes és tiszteletre méltó emberi érzések. Magától értetődik, hogy kíváncsi volt a miniszterelnök nagy jelentőségűnek vélt előadására.

Másrészt Orbán Ráhel magánszemély, akinek hétköznapi, politikai értelemben jelentéktelen cselekedeteihez (kocsiban ül, telefonál, előadásra igyekszik) senkinek semmi köze. Ahhoz se, ha eközben óvatlanul elkövet holmi apró szabálytalanságot. Ennek semmi helye az újságban - én most nem is erről írok, hanem az újságról. Az újságnak hallgatással kell óvnia magánszemélyek magánéletét.

A baloldali attitűd lényege a - kivétel nélkül - minden ember egyenlő szabadságának és méltóságának védelme. Ez a politikai ellenfelekre is áll, és hatványozottan áll azokra, akiknek a politikai ellenfélhez fűződő viszonya tisztára magánjellegű. Ámde magát az ellenfelet se szabad dehumanizáló, lealacsonyító módon személyében támadni.

Azt mondhatja az olvasó, hogy a Népszava is pusztán aprócska hibát követett el. Ez igaz. Mégis nagy dolgok forognak itt kockán. Többek között: a sokak szerint pusztulásra ítélt parlamenti demokrácia értéke és rangja.
Minden egyes szó számít.

Most, a legélesebb politikai küzdelem megindulásának pillanatában kell megfogadni, hogy betartjuk: minden személy személyisége szent és sérthetetlen. A nagylelkűség és az udvariasság nem külsőség. Csak külsődleges kifejezése valaminek, ami remélhetőleg mély: és ez a humanista civilizáció alapszabálya, a kölcsönös tisztelet, amelynek a kíméletben és a lovagiasságban kellene testet öltenie. Senki nem tökéletes - én se - , szoktunk hibázni és tévedni. De elengedhetetlen, hogy hibáinkat és tévedéseinket elismerjük és kijavítsuk.

A küzdőfelek családtagjairól ne essék több szó.

Én - mint a Népszava olvasója és alkalmi munkatársa - elnézést kérek Orbán Ráheltől. Jó munkát kívánok Táncsics, Frankel, Garami, Mónus újságja nehéz körülmények között dolgozó szerkesztőségének.

Emlékezni tudni kell

Nemrég, a Népszavában "Az emlékezet törlése?" címmel napvilágot látott írásában Szanyi Tibor szocialista képviselő úr jogos emlékezetpolitikai kérdésekre irányította rá a figyelmet.

Közelmúltunkban különös figyelem vetül a nemzeti emlékezet-kultúrára, a jelenlegi hatalom különösen rajta tartja ujjait az emlékezet-politika "ütőerén". A megemlékezések korában élünk. Nekünk, magyaroknak különösen van erre érzékünk. Joggal! Többségében olyan emlékhelyeink vannak, amelyek a nemzeti gyász színterei. Forradalmaink, világháborúink elesettjeinek, s hozzájuk kapcsolódó nevesebb sorsformáló személyiségeinek sírhalmai parancsolnak tiszteletet az ország minden részében.

Az 1989 utáni rendszerváltoztató időszak alatt nemzeti emlékeink őrzését, megbecsülését illetően több nemes kezdeményezés révbe ért, s lássuk be, számos olyan volt, amely nem. A legintenzívebb, legkiemelkedőbb, legeredményesebb talán az 1848/49-es polgári forradalom és szabadságharc emlékezetéhez köthető emlékhelyek felkutatása, karbantartása volt. Ennek legharcosabb szorgalmazója elsősorban Ráday Mihály és a történész Katona Tamás volt, akik számtalan helyet tártak fel, számtalan pusztuló emlékre irányították rá a figyelmet, vagy hozatták helyre már-már omladozó állapotukból. Számtalan településen az országban lokálpatriótáknak, a honismeret lelkes munkásainak - mára már igencsak megőszült, de megbecsülésre méltó, társadalmi munkában tevékenykedő embertársunknak - köszönhetően nyerte vissza régi állapotát, talált gondozókra egyes 1948-as, vagy XX. századbéli honvéd, közéleti gondolatformáló, sorsot alakító múltbéli személyiség sírhalma.

Volt, van, ahol ezek gondozását aztán kompletten vállalta fel egy-egy falu, egy-egy helyi közösség, egy-egy iskola, vagy felekezet. Tisztelet nekik!

Azt hiszem, jól van az úgy, ha alulról jövő, civil, társadalmi kezdeményezések élednek a nemzeti emlékezet, a nemzeti örökség fenntartása érdekében. Jól van az, ha egyesületek, klubok, asztaltársaságok alakulnak, s önként vállalják fel "nemzeti panteonunk" neves személyiségei emlékének tiszteletét, síremlékeik, szobraik, tábláik ápolását, karbantartását. Jól van ez így, mert amíg ezt a lelkesedés nem lankad, addig tudunk önállóan, szabadon, tiszta hazafiassággal, a valódi közösségi összetartás, közösség-megtartás tudatában élni. "Lent" szépen működnek ezek a mozgalmak, "fent" azonban az államosítás mind nagyobb teret igyekszik hódítani magának. Igaza volt Ráday Mihálynak, amikor a Nemzeti Panteon Alapítvány ügyéért kardoskodott. Talán ma is elég lenne nemzeti emlékeztetünk ápolására ez a civil szervezet.

Nemzeti panteonunkba mindenki beletartozik. Egyet lehet érteni Sanyi Tibor képviselővel, aki Garami Ernő síremléke kapcsán hívta fel a figyelmet nemzeti emlékezetünk "kiahagyásaira". Igen, nemzetünk halottjai közé tartozik Garami is, és még sokan mások. Pár esztendeje az egykori honvédelmi államtitkár, Vadai Ágnes, a MEASZ megalakulásának 65. évfordulóján, a Stefánia Palotában elmondott ünnepi gondolatai közt is érintette, hogy a nemzeti emlékezet nem feledkezhet meg a magyar antifasisztákról sem. Nemzeti emlékezetünk szerves részei a második világégés kezdete előtt és alatt élt, politikailag másként gondolkodó honfitársaink is, az alakulatukat elhagyó katonák, a menekülteket bujtató polgárok, a kisegyházak tagjai, a haza felszabadításáért fegyverrel harcoló, életüket áldozó hősök. És természetesen az üldözött, megalázott zsidóság is.

Nem lehet szelektív egy nemzeti emlékezet. Bizony "nem silányulhatnak eleink porosodó folyosói képekké", s nem csak azokról volna szabad hivatalosan tanítani, beszélni, akik éppen az aktuális politikának kedvesek. Másokról meg kevésbé, vagy egyáltalán, s e hivatalosan "kegyesztettek" nyugvóhelyeit, emlékjeleit az enyészetnek hagyni. S nemzeti emléknapjaink sorában, állami szinten kellene emlékeztetni a Köztársaság Napjára is, de évente fejet lehetne hajtani a hivatalosságok részéről a Petőfi-kitűzőket viselő 1942-esek, a háborúellenes béketüntetők, a társadalmi haladás példaadói előtt is, akiknek nem véletlenül járt üldöztetés az akkori hatalomtól. Úgy, mint a fiatal elektromérnök Schönherz Zoltán, a lelkipásztor Remete László, a szenvedélyes újságíró-politikus Bajcsy-Zsilinszky Endre, az aradi tábornokokhoz hasonlító, az ugyancsak független Magyarországért mártír Kiss János, Nagy Jenő, Tartsay Vilmos nevének ma is el kellene hangozni a megemlékezések során. Ki tudja mikor került piros-fehér-zöld szalaggal átkötött babérkoszorú az ő sírhalmukra vagy az V. kerületi, Petőfi téri, Pátzay-féle emléktábla alá nevesebb hivatalosságok kezéből?

Igazak Kölcsey sorai: "Minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé lenni hagyja, saját nemzetét gyilkolja meg." Emlékezni tudni kell!

Mongyon le!

Mindig szerettem a forradalmakat, parasztfelkeléseket, rabszolgalázadásokat – tanulni is, tanítani is. Életem egyik legfelemelőbb tapasztalata is az 1989-es romániai forradalom volt. Elevenen él még bennem a hangulata, tudom, hogy ilyenkor mintha megszűnne a ráció, az emberben mindig máskor ott munkáló veszélyérzet és életmentő ösztön. Csak mentünk az utcákon, fene tudja hová, lőttek, de kit érdekelt. Sokan meghaltak, de megérte - jobb világ született ezután.

Hiszek a forradalmakban, a nép igazságában, de ezzel az ukrán forradalommal mégis bajban vagyok. Mintha már nem csak az időjárás bolondult volna meg eltörölve az évszakok közötti hagyományos választóvonalakat – a forradalmak sem az igaziak manapság.

Janukovics elnök kétségtelenül nem Hófehérke, rendszere nem a klasszikus amerikai/nyugat-európai típusú jogállamiság és demokrácia mintaképe, de 2012 őszén mégiscsak demokratikus választások erősítették meg pártját a hatalomban. Az ukrán nép, a lakosság többsége döntött így. Ebben a forradalomban pedig mintha megfeledkeznének róla, a fő követelés, és bizony úgy tűnik, hogy a mindent felülíró, a magyar fülnek 2006 óta eléggé rossz emlékű "mongyon le".

Csakhogy egy előrehozott választás – már amennyiben szabad választás lesz – vélhetően ugyanezeket az erőviszonyokat reprodukálja. Főképp azért, mert az ukrán választó emlékszik még a narancsos forradalom utáni káoszra, s arra, hogy Timosenko rendszere sem volt kevésbé korrupt, toleránsabb, hozzáértőbb. Csak a klánok cserélődtek, a nyomor, a korrupció maradt, megspékelve némi kisebbség ellenességgel, amit hazafiságnak neveztek.

De azért is, mert Ukrajna nagy része most otthon ül és retteg. Ők valószínűleg nem forradalmárokként emlegetik a maszkos, gyújtogató, Molotov-koktélos, mára már lőfegyvert is szerző csoportokat.

Csak Klicskót sajnálom – ellopták tőle a forradalmat, pedig ő lehetett volna az ország első tiszta, nem a klánok által mozgatott, ténylegesen demokratikus vezetője. Európáért pedig aggódom – attól tartok úgy jár, mint a szíriai polgárháborúval, annak nyújt mentőövet, amitől a legjobban retteg – a szélsőségnek.

Szerző
Gál Mária