Hagyjátok békén Ráhelt!

Megesküdtem, hogy a mostani választási hadjárat részleteiről nem írok, s lehetőleg nem is gondolkodom rajtuk. Az előjelek igen rosszak, az eddigi viták alacsony színvonalúak, méltánytalanok, és - amennyire meg tudom ítélni - nem nagyon foglalkoznak a magyar nép sorsát érintő legfontosabb kérdésekkel. Egyelőre legalábbis.

Fontosnak tartanám, hogy a baloldal (ez esetben a mérsékelt, szociálliberális balközép) módszertanában, stratégiájában, modorában tartson ki az egyenlő méltóság elve mellett, amelyen mind az emberi jogok liberális, mind a társadalmi igazságosság és egyenlőség szociáldemokrata gondolata nyugszik.

S ha erre a jelenlegi magyarországi balközép politikusai nem nagyon képesek, akkor az a minimum, hogy a szociálliberális irányzatú lapok szerkesztőségeiben dolgozó haladó értelmiségiek tartsák tiszteletben a történelmi baloldal - mármint a demokratikus baloldal - hagyományos, azonosságalakító alapelveit, lényegi beállítottságát.

Evvel nem fér össze, hogy a legrégebbi, folyamatosan megjelenő magyar újság, a nagy hagyományú Népszava - akár csak pár sorban a "kis színeseket" közlő leghátsó oldalán - arról tájékoztassa olvasóit, hogy a miniszterelnök lányát, Orbán Ráhelt látták, amint (fülhallgató, azaz a "headset" használata nélkül) mobiltelefonált gépkocsijának volánja mögül, vezetés közben, ami (ha jól értem) szabálytalanság. A Népszava azt is kiemeli, hogy Orbán Ráhel a miniszterelnök úgynevezett évértékelő beszédét készült meghallgatni, a helyszínre sietett.

Egyrészt senki nem lobbanthatja Orbán Ráhel szemére, hogy szereti az édesapját, és büszke rá. Ezek természetes és tiszteletre méltó emberi érzések. Magától értetődik, hogy kíváncsi volt a miniszterelnök nagy jelentőségűnek vélt előadására.

Másrészt Orbán Ráhel magánszemély, akinek hétköznapi, politikai értelemben jelentéktelen cselekedeteihez (kocsiban ül, telefonál, előadásra igyekszik) senkinek semmi köze. Ahhoz se, ha eközben óvatlanul elkövet holmi apró szabálytalanságot. Ennek semmi helye az újságban - én most nem is erről írok, hanem az újságról. Az újságnak hallgatással kell óvnia magánszemélyek magánéletét.

A baloldali attitűd lényege a - kivétel nélkül - minden ember egyenlő szabadságának és méltóságának védelme. Ez a politikai ellenfelekre is áll, és hatványozottan áll azokra, akiknek a politikai ellenfélhez fűződő viszonya tisztára magánjellegű. Ámde magát az ellenfelet se szabad dehumanizáló, lealacsonyító módon személyében támadni.

Azt mondhatja az olvasó, hogy a Népszava is pusztán aprócska hibát követett el. Ez igaz. Mégis nagy dolgok forognak itt kockán. Többek között: a sokak szerint pusztulásra ítélt parlamenti demokrácia értéke és rangja.
Minden egyes szó számít.

Most, a legélesebb politikai küzdelem megindulásának pillanatában kell megfogadni, hogy betartjuk: minden személy személyisége szent és sérthetetlen. A nagylelkűség és az udvariasság nem külsőség. Csak külsődleges kifejezése valaminek, ami remélhetőleg mély: és ez a humanista civilizáció alapszabálya, a kölcsönös tisztelet, amelynek a kíméletben és a lovagiasságban kellene testet öltenie. Senki nem tökéletes - én se - , szoktunk hibázni és tévedni. De elengedhetetlen, hogy hibáinkat és tévedéseinket elismerjük és kijavítsuk.

A küzdőfelek családtagjairól ne essék több szó.

Én - mint a Népszava olvasója és alkalmi munkatársa - elnézést kérek Orbán Ráheltől. Jó munkát kívánok Táncsics, Frankel, Garami, Mónus újságja nehéz körülmények között dolgozó szerkesztőségének.

2014.02.20 07:09

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04