Új rendszer kovácsa

Tőlem azt várják, hogy minden erőmmel és tudásommal segítsem a magyarok közösségét a régi rendszer felszámolásában és az új rendszer megalkotásában, megerősítésében és működtetésében." - írta Orbán Viktor a 2010. május 22-én benyújtott kormányprogram előszavában. Ám az új rendszer mibenlétéről még a Fideszt kétharmados győzelemhez juttató 2 millió 700 ezernyi választónak sem lehetett túl sok fogalma, mert teóriáját csak a megnyert választások után kezdték nyilvánosan meghirdetni.

"A lényegét ugyanezen helyről tudhattuk meg: "Munka, otthon, család, egészség és rend tehát a Nemzeti Együttműködés Rendszerének szilárd pillérei." A rendszer alapjait az átmenet zavaros évtizedei, valamint a megelőző nyolc év rossz kormányzása után a jövőben hozzák létre - méghozzá úgy, hogy azonnal követik a XX. század legkárosabb hagyományát, a teljes megtagadást. Mint ismeretes, az elmúlt évszázadban összesen kilencszer hirdettek meg nagy hanggal rendszerváltást úgy, hogy az minden esetben a közvetlenül megelőző időszak totális elsöprését, az addig ismert viszonyok felforgatását vizionálta. A magyar nép többsége pedig ezekből a kierőszakolt, átgondolatlan váltásokból többnyire meglehetősen kedvezőtlenül, aránytalanul nagy áldozatok árán került ki.

(A program szövege itt olvasható: http://www.parlament.hu/irom39/00047/00047.pdf )

Röviden szólva, az Orbán-kormány legelső dokumentumai és döntései nem sok jóval bíztatták azokat, akiknek szemét, gondolkodásmódját nem homályosította el az ilyen fordulatok alkalmával szinte kötelezően eluralkodó pátosz és nagyotmondás zűrzavara. A kormányzati csere gördülékenysége amúgy nem keltett meglepetést, hiszen a magyar közvélemény húsz éven belül már ötödször volt tanúja a választásokat követő nagy-nagy hurcolkodások, névcserék, hivatalváltások hetekig tartó izgalmainak. A korábbiakhoz képest viszonylag gyorsan megismerhetővé vált az új kormányzati felépítés és az ennek megfelelő, ezt megvalósítani hívatott személyi összetétel. A május 14-én megalakuló, új összetételű parlament pedig már aprólékosan kidolgozott forgatókönyvet követve kezdte el építgetni az új rendszer kellékeit. Július közepéig kitartott ez a forradalmi lendület, s elmondhattuk, hogy alig nyolc-tíz hét elmúltával már szinte rá sem lehetett ismerni a két évtizede működő hazai hatalmi/politikai rendszerre. Sem a szerkezetére, sem a működésére, sem pedig megszokott kultúrájára.

Az új rendszernek minden tekintetben a kormányzat lett a meghatározó, mozgató tényezője. A végrehajtó hatalomhoz képest valamennyi olyan intézmény látványosan veszített a súlyából, amely főként a kormányzat munkájának ellenőrzésében játszott korábban fontos szerepet. Az alkotmánybíróságtól a parlamentig, a nemzeti intézményektől az érdekképviseletekig, a médiától az önkormányzatokig, a köztársasági elnöktől a bíróságokig minden hatalmi tényezőt visszaszorítottak két évtizeden át gyakorolt ellensúly-pozíciójából. Mindezek ekkoriban még csak a kezdő lépések voltak, de valamennyi egyetlen irányba mutatott. Az új rendszer majd tíz hónappal később, az új alkotmány elfogadásával kapta meg végső formáját. E szisztéma leglátványosabb fordulatát legelőször a parlament munkájában tapasztalhattuk meg. Részben annak nyomán, hogy a kétharmados többség árnyékában a széttagolt - négy, egymással szemben is roppant bizalmatlan pártban megjelenő - ellenzéknek semmiféle érdemi befolyása nem lehetett a döntések alakulására. Részben pedig abban, ahogyan a kétharmados parlamenti többség a napi kormányzati igények engedelmes, gördülékeny és minden kritikát mellőző, kiszolgáló eszközévé vált. (Ennek a változásnak lett a megjelenítője a korábbról nagyjából ismeretlen megoldás, az egyéni képviselői indítványt sürgősséggel megtárgyaló javaslatok képmutató szokása. Rendszerré válásával lényegében ki lehetett küszöbölni a megelőzően két évtizeden át érvényesülő parlamenti nyilvánosság jótékonyan korlátozó hatásait.)

Az új rendszer első száz napjának döntéseit nagyjából három csoportba lehetett osztani. Egyrészt erőteljes igény jelentkezett az új világ szellemiségének megállás nélküli dokumentálására, ezért az első hetekben se szeri, se száma nem volt a szimbolikus jelentőségű gesztusoknak. Kettős állampolgárság, Trianon-nap, Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat stb.

(Ez utóbbi szövegét lásd itt: http://www.kormany.hu/download/d/56/00000/politikai_nyilatkozat.pdf#!DocumentBrowse)

Másrészt a legfontosabb döntések erőteljesen hozzányúltak a hatalmi szisztéma alapvető intézményeihez. Például az új parlament egyik legelső döntésével 200 főre korlátozta jövendő utódja létszámát, majd pedig körülhatárolta lehetséges összetételét is. Jelentős mértékben csökkentették az önkormányzati testületek létszámát, miáltal némileg meg is határozták az októberi helyhatósági választások kimenetelét is. Vagyis - nem is annyira burkolt módon - olyan választási rendszer-reformot indítottak útjára, amelynek következtében a kétharmados többség több ciklusra is meghosszabbíthatóvá válhatna.

Harmadrészt az első száz napban a kormányzat stratégiai-gazdaságpolitikainak tetsző döntésekre is rákényszerült, nem kis mértékben a június elején önmaga által okozott krízis feloldása érdekében. Először a június elején összekapkodott 29 pontos akcióterv, majd pedig a július végén bejelentett Új Széchenyi Terv adták a kereteit az ide tartozó döntéseknek, s közben a függetlenségi harc beindításaként sikerült kipaterolni az IMF-t is.

Szeptember elején nagyszabású kormányfői média-offenzíva volt hivatott megünnepelni a második Orbán-kormány kivételes és történelmi jelentőségű kezdetét, a száznapos időszakot. De az elemzők már kevésbé hajlottak ünneplő beszédmódra. Számukra az volt feltűnő, hogy az új kormány semmiféle kritikai hangra nem hallgat, mindenütt csak sikereket hajlandó látni, s a személycserék bonyolítása során csakis a feltétlen lojalitást tartja az egyetlen betartandó kritériumnak. Mindebből arra következtettek, hogy az első száz nap tényleg egy vadonatúj rendszer megalapozó időszaka lehetett. Egy olyan rendszeré, amely köszönő viszonyban sincs az alapító dokumentumok pátoszának üzenetével. Egy olyan rendszeré, amelyben a pillanatnyi hatalmi érdekek minden egyéb megfontolást háttérbe szorító szempontként uralkodnak.