Az ellenzéki médiumokat, elsősorban a netes fórumokat, a kevéske televíziós megjelenést, egyes politikusok nyilatkozatait és a kormánykritikus civil szférát figyelve az elmúlt hetekben olyan érzésem támadt, mintha április 6-ikán nem is Orbán Viktor hatalmának meghosszabbításáról, hanem Vlagyimir Putyinról szólnának a magyar választások.
Az ukrajnai események drámaisága és a paksi bővítés egyoldalú diktátummal való elfogadtatása érthető módon felkavarta a magyar közhangulatot. Ha ehhez hozzá vesszük a szocsi olimpiát és az Oroszországban is megjelenő idegenellenes, homofób kampányt, akkor érthető, hogy muníció is bőven akad az "orosz kártya" előhúzásához. De az a masszív orosz- és Putyin-ellenesség, amely egyre inkább eluralkodik a magyar ellenzéki féltéren, szerintem egyrészt nem teljesen indokolt, másrészt - és rövid távon ez a fontosabb -, bizonyosan nem szolgálja a választási sikert.
Nem akarom kivágni a tutit sem Ukrajna, sem Paks ügyében. Ukrajna egész huszadik századi története azt mutatja, hogy az ország nyugati és keleti fele között olyan mély ellentétek húzódnak, amelyek időről időre véres polgárháborúba, partizánharcba torkollnak. Legközvetlenebb szomszédjáról és húsz millió ukrajnai oroszról lévén szó, Oroszország nyilván ugyanúgy befolyásolni kívánja az ukrajnai fejleményeket, mint az EU, vagy az Egyesült Államok. Azt állítani vagy sugallni, hogy Putyin Ukrajna sorsát szánja Magyarországnak - s ennek elérésére lenne bármilyen eszköze -, olyan eszeveszett oroszfóbiára vall, amely semmiben sem különbözik másféle szélsőségektől. Ami Paksot illeti, ha a magyar kormány hazánk számára előnytelen szerződést kötött, vagy egyszerűen csak antidemokratikus diktátummal fogadja el a bővítést, akkor ez kizárólag az Orbán-kabinet hibája.
A megújuló energia és az energiatakarékosság elkötelezett híveként személy szerint alapvetően más, zöld és fenntartható energiapolitikában hiszek. De akit eddig nem zavart, hogy a teljes magyar földgáz és kőolaj fogyasztás nagy többsége Oroszországból érkezik, s azzal sem foglalkozott sokat, hogy a villanyáram negyven százalékát Paks termeli meg, annak részéről elég álszent dolog a bővítés kapcsán most "orosz gyarmatosítással" rémísztgetni a társadalmat. Ha a paksi bővítés rossz, akkor hazai, környezeti és gazdasági okok miatt az. Ha pedig a szerződés kijavítható, akkor az ellenzéknek erre, és nem demagóg hangulatkeltésre kell törekednie.
A sokat emlegetett Orbán-Putyin párhuzamot is erőltetettnek érzem. Egyrészt Orbán múltja mindenképp demokratikusabb, mint Putyiné. Másrészt viszont Putyin erős nagyhatalommá fejlesztett egy széteső, az összeomlás szélén tántorgó országot, közel kétszeresére növelte a GDP-t, és széles tömegeket viszonylagos jóléthez juttatott. Orbán alatt viszont Magyarország demográfiai, gazdasági helyzete és nemzetközi presztizse jelentősen romlott. Arra pedig, hogy a milliós, nagyobbrészt idősebb szocialista törzszavazókra hogyan hat az egyes liberális hangadók által erőltetett "Orbán-Kádár" párhuzam, gondolni sem merek. Csak remélni lehet, hogy el sem jutnak hozzájuk efféle badar agyszülemények.
A putyinozás, kádározás, az oroszellenesség és hasonló, az ellenzéki szavazóréteg számára megosztó, vagy tökéletesen érdektelen témák helyett érdemes lenne a következő hetekben koncentráltan csak azokról a témákról beszélni, amelyek miatt fontos és érdemes a változásra szavazni.
Amikor tíz éve kikerültem Brüsszelbe és életemben először euróban kaptam a fizetésemet, az eurót 240-250 forinton váltották be. Most harminc százalékkal többet adnak érte. Pontosan ennyivel, harminc százalékkal értékelődött le minden Magyarországon élő ember jövedelme, nyugdíja, vagyona. Csak tavaly 2,3 százalékkal csökkent a születések száma, amely döbbenetes szám a demográfiában.
A magyar gyermekek negyede éhezik, Európa szerencsésebb tájain ismeretlen szegénységben él. A közszférában megszűnt a létbiztonság a politikai tisztogatások és a jövedelmek csökkenése miatt. A magyar falun újra megjelent a cselédsors, a nyomor, Kovács Imre "Néma forradalmát" ma újra lehetne írni. (Ha akadna, aki ki merné adni.) Bár a rendszerváltozáskor sokan abban reménykedtek, hogy életszínvonalban beérjük Ausztriát, ma távolabb vagyunk tőlük, mint valaha, s ráadásul a hajdan lesajnált Szlovákia is elhúzott előttünk.
Az Európai Unión belül hazánkban kirívóan magas az áfa, méregdrága a közlekedés, a minőségi oktatás lassan elérhetetlen a fiatalok többsége számára. A közhangulat katasztrofális, amit jól mutat, hogy a jobboldali közvélemény is sötéten látja a jelent, csak ők öncsaló módon nem a kormányt, hanem az ellenzéket hibáztatják emiatt.
Mindez változásért kiált. De a változás elemi feltétele az lenne, hogy az ellenzéki erők - és mindazok, akik nem elégedettek a jelenlegi kurzussal - a szociális válságra koncentráljanak, s azt mutassák be, hogyan vezetnék vissza hazánkat egy emelkedő, gyarapodó pályára. Akármennyi hibája volt az eddigi szocialista kormányoknak, mindig többet adtak a munkájukból élő embereknek, a városi és falusi szegényeknek, mint a jobboldali kurzusok. Amíg nem késő, ezt az örökséget kellene új tartalommal megtölteni, és egyszerű, közérthető módon, hitelesen bemutatni. A putyinozást hagyjuk a CNN-re, a kádározást meg a Magyar Nemzetre.
