Elég volt, ahogy Karinthy írta, egyik mondja aztat eztet, másik mondja eztet aztat, ahogy az ember személyre szabott cipőt vásárol, továbbá azt a pulóvert, sapkát, vacsorát, görkorcsolyát és repülőjegyet veszi meg (választja ki a kínálatból), amire neki éppen szüksége van, tehát röviden: vennék egy saját pártot. Az a veszély persze fennáll, hogy mivel nálunk kicsi az áruház, kicsi a választék is, de ahogy előre összeszedem gondolatban, milyen is legyen az a tévé, hány collos, a kocsi hány személyes, hány lóerős, a korcsolya fűzős vagy kapcsos, elmondanám, mielőtt elindulnék pártot venni, mit várok a politikai osztálytól.
Várnék először is egy konzervatív pártot. Értem ezen: amelyik őrzi az olyan hagyományokat, mint a korrekt beszéd, az udvarias fogalmazás, a tényszerű tájékoztatás, a következetesség. Kéretik nem hozni visszamenőleges törvényeket, kéretik nem játszani azt, hogy "ezentúl mi magyarok mindent megbeszélünk egymással", majd titokban bevásárolni egy atomerőművet. Akkor tényleg beszéljünk meg mindent egymással. Én nem vagyok erőmű-ellenes és nem vagyok erőmű-párti, én megbeszélés-párti vagyok. Következetesség? Ha tegnap azon hősködtem, hogy értelmetlenül, feleslegesen és méregdrágán visszavásároltam a MOL-üzemágat "az oroszoktól", akkor ma ne vegyek tőlük egy atomüzemágat. Vagy-vagy, ez a következetesség. Lehetek persze rugalmas, de esetleg tegyem ezt nyilvános önkritikával, különben azt a rugalmasságot köpönyegforgatásnak nevezi a magyar nyelv.
Hozzáteszem, azért az is az értékőrzés körébe tartozik, hogy ha egyszer reformokról szónokolok, akkor ne szabotáljam el például az egészségügy vagy az oktatásügy reformját. Ha Európáról szónokolok, ne húzzam el a végtelenségig az eurocsatlakozás ügyét. És hogy valami pozitívumot is megemlítsek, ha a korábbi politikai gyakorlathoz képest nyitottabb kommunikációt folytatok, akkor ne állítsam azt, hogy "amit mondtunk, az nem igaz", "hazudtunk éjjel és nappal", mert nem hazudtak. Nem tájékoztattak mindig teljeskörűen, valóban elhallgattak fontos és kevésbé fontos dolgokat. Ez nem helyes, ezt lehet önkritikusan elemezni és tiszteletre méltó, ha meg akarjuk változtatni, de a pillanatnyi előadói sikerért egy értékőrző, értékközpontú politikus ne kockáztassa nekem az egész baloldal hitelét.
Aztán szeretnék egy nemzeti pártot. Olyant, amelyik törődik a határontúli magyarok érdekeivel, önmagukért a magyarokért, nem azért, hogy az ottani nacionalista extrémisták szavazatait is besöpörje. Hanem hogyan? Például úgy hogy a románokkal együttműködésben, uniós támogatást felhasználva közösen építünk autópályát Bukaresthez, ami egyben Erdélyt is bekapcsolja a nemzetközi kereskedelembe. Például úgy, hogy a szlovákokkal együttműködve, uniós támogatást fölhasználva közösen építünk víztározókat környezeti célokból. Például úgy, hogy az ukránokkal együttműködve, uniós támogatást felhasználva közösen építünk nagy áteresztő képességű terminálokat Csapnál és Beregsuránynál. Cél van bőven, a hangsúly a közösen és az együttműködve szavakon van, mert csak egy föderációban gondolkodó politikai gyakorlat teremtheti meg a Kárpát medencében élő kisebbségek számára az egyenlő jogokat és lehetőségeket. Trianon tragédia volt és az ma is. Trianont nem felejtjük, ez olyan seb, ami ha begyógyult is, seb marad, holnap is, örökre. De nem lehet folyamatosan trianonozni, egyrészt mert ez a nacionalista-antiszemita mozgolódások alá ad lovat, másrészt mert lehetetlenné teszi a problémamegoldást. Én, ha szabad mondanom, egy problémamegoldó pártot vennék abban a nagyáruházban.
És vennék egy Európa-pártot. De miért csak Európa? Vennék egy szabadvilág-pártot. Nézzük, mi építette fel a szabad világ felhőkarcolóit, kertvárosait, kultúráját és demokratikus jogrendjét: a lakosságbarát módon kontrollált szabad piac. A tolerancia, a multikulturális gondolkozás, a szolidaritás és az egyéni érdekeltség együtt. Úgy mondják a svédek: szociális piacgazdaság. És talán nemcsak a svédek, hanem minden józanul gondolkozó ember is így mondja, szinte közhely ez már, kivéve persze az elvakult szabadságharcosokat, akik egy tízmillós kispiaccal kívánnak egy négymilliárdos nagypiacot megleckéztetni. Ki ellen viselünk szabadságharcot? Az ellen a Brüsszel ellen, amelyik euro-százmilliókkal támogat bennünket és cserébe jogállamot vár el? Ezer éve szeretnénk egy számunkra barátságos nagyhatalmi környezetet. Most itt van. Ne rontsuk el ezt az ezerévenként adódó esélyt.
És szeretnék egy becsületes pártot. Ahol olyan emberek vannak, akiket fenntartás nélkül tisztelhetek. Akikről nem derül ki sem Tokaj, sem ausztriai betétszámla, se lenyúlt közbeszerzési milliárdok, se felesleges völgyhidak. Nem vagyok naív (nagyon), tudom, hogy aki csak azért megy politikusnak, hogy eszméit megvalósítsa (gorombábban: hogy a monomániáit kiélje), az veszélyesebb a közjóra, mint aki anyagi érdekből lesz politikus. Nehéz is elvárni attól, aki milliárdokról dönt, hogy elégedjen meg százezres fizetéssel. Ezt a hozzáállást lehet kárhoztatni, de aligha tudunk változtatni az emberi természeten, nézzen csak mindenki önmagába. Ezért változtassunk a gyakorlaton. Én eltörölném azt az álszent fizetési plafont (hiszen ennek következtében titkos utakon tesznek szert ellenőrizetlenül nagy jövedelmekre, bénítva ezzel a közélet tisztaságát, ezt látjuk naponta), röviden: szeretném, ha politikusaink a mainál sokkal jobban keresnének.
És ennek következtében minden állampolgár jobban keresne.
Ilyen pártot keresnék a politikai nagyáruházban. És talán nem csak én.
