Tulajdonképpen oktalanság Lázár János kijelentésein megbotránkoznom. Tőle megszokhattuk a könnyen tetten érhető következetlenséget. A miniszterelnökséget vezető államtitkár 2010-ben még ekként nyilatkozott az oroszokkal való üzletelésről: "Aki Oroszországhoz közeledik, lehet, hogy gazdasági értelemben ennek a közeledésnek, ennek a korrekt kapcsolatnak nyertese, győztese, zsebeink gyarapítója lesz, de fölad valamit a demokrácia, a szabadság, a szabadságjogok gyakorlása tekintetében." Szintén Lázár János viszont ma már "az elmúlt negyven év legjobb üzletének" tartja a minden szempontból aggályosnak mondható megállapodást a paksi atomerőmű bővítéséről.
Mégis kiverte nálam a biztosítékot, hogy Lázár éppen Göncz Árpád születésnapjának környékén úgy vélekedett: Pozsgay Imre 1990-ben jobb köztársasági elnök lett volna, mint az ünnepelt. A politikus, aki a rendszerváltozás idején (velem együtt) taknyos kölyök volt, az 1956-os forradalomban való részvételéért életfogytiglani börtönre ítélt írót hasonlította össze ekképp a Kádár-rendszerben két alkalommal is miniszteri tisztséget birtokló, majd a Hazafias Népfront Országos Tanácsában tevékenykedő Pozsgayval. Különös ezt egy olyan párt képviselőjétől hallani, amelynek prominensei a magyar közéletben a leghangosabban "komcsiznak", illetve a leggyakrabban olvassák legfőbb politikai ellenfeleik fejére, hogy egy úgymond utódpárt élén állnak.
Az már a véletlen műve, hogy Pozsgay egy új folyóirat elindítása kapcsán a minap interjút adott egy megyei napilapnak. Nem jött zavarba a felvetéstől, miszerint útja az MSZMP-től az MSZP-n és MDF-en át a Fideszig vezetett, sőt, mára Orbán Viktor személyes tanácsadójává vált. Szemrebbenés nélkül jelentette ki: "nem én változtam, hanem az említett pártok értékrendszere módosult." Természetesen elhangzott az is, hogy őt már a hetvenes évektől a nemzeti elkötelezettség vezérelte. Utóbbi kijelentésről egyik ex-miniszterelnökünk jut eszembe, akinek a Fidesz valamiért nem akarta elhinni, hogy az "átkosban" csupán belülről bomlasztotta a rendszert.
Mi sem lenne egyszerűbb ezen a ponton Pozsgay Imrét opportunizmussal vádolni. Tény, hogy minden valószínűség szerint Talleyrand nyomdokain halad. Nagyobb baj azonban, hogy szavai jócskán tartalmaznak igazságot. Különösen, ha a pártok értékrendszerének módosulására gondolunk. A szemünk előtt vált egy mindenfajta tekintélyelvűséget elutasító, antiklerikális és némiképp dekadens értelemben liberális társaságból egy vezérelvű, a demokratikus normákat és az európaiság gondolatát elutasító politikai formáció, szemforgatóan szenteskedő és autoriter vezetővel az élén. Vagyis olyan szervezet, amely megfelel egy pályafutását a kádári állampártban kezdő politikus ízlésének is.
Ezért nem csodálkozom azon sem, hogy Pozsgay semmi kivetnivalót nem talál az alaptörvény elfogadásának módjában. Ugyanazt hangoztatja az interjúban, mint a plágiumügybe belebukott egykori államfő: a kétharmados felhatalmazás automatikusan jogot adott az Orbán-kabinetnek az alkotmányozásra. Ebben azonban téved. Bakot lőtt Orbán, amikor mellőzte népszavazás kiírását az alaptörvény szentesítéséhez. Az oktrojált alkotmányt a társadalom éppen ezért nem érzi magáénak. Senki sem fog könnyeket ejteni, ha a rezsim elsöprése után hatályon kívül helyezik.
