A posztkommunista modell

Kockázatot vállalt - nem is csekélyt - Orbán Viktor, amikor évértékelő beszédének középpontjába az általa fölnagyított posztkommunista modellt állította. Kockázat volt már azért is, mert elég olcsó agitációs fogás, hogy miközben az ország tömérdek bajjal kínlódik, akkor ő ilyen "őskövületi" jelszavakkal áll elő. De kissé belecsöppenhetünk a nagy többség által kevésbé figyelemmel kísért ideológiai bonyodalmakba is. Orbán, eléggé köztudott, kora ifjúságát viszonylagos kényelemben, a Bibó István szakkollégiumban töltötte el. Föltételezhetnénk, hogy kellően elmélyült a névadó értékes munkásságában, így betéve ismeri azt az alapvető tanulmányt is, amelyet 1956 címen, az orosz bevonulás idején a Nagy Imre-kormány egyetlen Parlamentben maradt tagjaként írt a forradalom első tanulságairól.

Van ennek egy fejezete, amely kellő indulattal, de józan higgadtsággal cáfolja azt a primitív tételt, hogy egyenlőségjel tehető a két diktatórikus rendszer, a fasizmus és a kommunizmus közé. Bibó még az utcai harcok idején fejtette ki, hogy alapvető különbség a fasizmus nyers és meztelen hatalom érvényesítése, amelyben nem volt ellentmondás az eszme és az eszközök között. Ezzel szemben Magyarországon és Lengyelországban a kommunistákat meghasonlásba kergette a mindenható és önkényes államhatalommal szemben a közéleti és szellemi igazmondás igénye, a bürokratikus gazdasági centralizációval szemben a gazdasági önkormányzatra törekvés, a Nyugattal kapcsolatban pedig az életnívó emelésének a vágya.

Bibónál kevesen tudták jobban, hogy a kemény megtorlás miatt rövid ideig tartott utcai mozgalom, vagyis a forradalom a nép hősies vállalkozása volt, de ezzel az elemzésével elismerte azt is, a pártértelmiség egy részének belső zendülése olyan kritikus tömeget jelentett, amely ugyancsak döntő elemét adta a bekövetkezetteknek. Bibó gondolatmenetét követve sok hasonlóság mondható az 1989-90-es rendszerváltásról is, amelyben az ifjú Orbán szónoki képességeinek tagadhatatlanul nem jelentéktelen szerepük volt, de sokkal, sokkal nagyobb az 1956 példájától megihletett tömeghangulatnak, még ha az utca szerencsére csöndes maradt is.

Hagyjunk föl azonban a bölcselkedésekkel, és térjünk a gyakorlati részletekre. Orbán választási propaganda beszédet tartott (előtte nap Gyurcsány is), azzal az alapvető szándékkal, hogy az ő hatalmát veszélyeztető demokratikus ellenzéket a "posztkommunista" jelszó visszatérő öblögetésével, mintegy a kádári korszak utódaként tüntesse föl. Aki azonban csak az utóbbi hónapok eseményeit tekinti át, meggyőződhetett róla, hogy az Összefogás vezető pártjának élén olyan mélyreható nemzedékváltás ment végbe, amely szinte páratlan az egész jelenlegi politikai mezőnyben. Kulturáltan és rokonszenvesen. Olyan potentátok vonultak vissza önszántukból is, mint Lendvai Ildikó és Kovács László, a rendszerváltás utáni korszak kulcsemberei, akik parlamenti, illetve kormányzati szerepükkel bizonyították, hogy demokratikusabbak, fölkészültebbek sok fideszes titánnál. Kövér Lászlót, Kósa Lajost akár mellőzhetjük is, ékes példaként elegendő Rogán Antal harcias buzgalmát idézni.

Tovább haladván azonban, a szikár tények arról tanúskodnak, hogy Orbántól igencsak kockázatos volt a posztkommunizmus kísértetének a megidézése, mert bármilyen furcsának és immár talán közhelynek hangzik is, éppen a Fidesz hatalomgyakorlása viseli magán ennek a tévedhetetlen jegyeit. Kezdhetnénk a bizonyos személyi kultusszal is. Olyan tagadhatatlanul tehetséges és jobb sorsa érdemes ifjú politikusok is, mint Gulyás Gergely mondhatni vallásos áhítattal ejtik ki a "főnök" nevét. A Fideszben, mint pártban, nem akad egyetlen korifeus sem, aki a Mesterrel a legcsekélyebb részletben is bátortalan vitába szállna. Ugyanez mondható el a kétharmados parlamenti többség úgynevezett demokrácia fölfogásáról is. A száz százalékos Hazafias Népfront kizárólagos kereteiben is voltak szakmai viták, egyeztetések, finomították az előterjesztett javaslatokat. A kétharmados kényelem alkalmat adott volna a nagyvonalú udvariasságra, de ennek nyoma sem volt fellelhető. Föltehetően a türelmetlenség okán is, a torz hatalmi rendszert addig kell erőltetni, amíg az elképzelt "visszavonhatatlan új rendszerváltás" minden esetleges megváltoztatási kísérlete hosszú távon hamvába nem hullik.

A lényeget illetően hasonló a demokrácia nemzetközi fölfogása. Minden törekvés azon nyugszik, hogy noha a valóságban vegytiszta demokrácia sehol sincs, de ma az európai, az uniós modell az egyetlen, amely igyekszik érvényesíteni azt. Erre váratlan fordulattal, önmaga korábbi eszményeinek goromba fölrúgásával, ugyancsak a türelmetlenség szavára hallgatva, "rendszerváltás" megy végbe Magyarország nemzetközi elkötelezettségeiben is. A Nyugat "átkozott" lett, nekünk (nekik) nem tetsző, a Kelet csak látszólagosan földrajzi értelemben, törleszkedésre érdemes. A gazdasági és politikai orientáció Moszkva, Baku és Peking. Aki csak a közelmúltban csöndesen elképzelte volna is ezt a fordulatot, annak joggal vonhatták volna kétségbe a szellemi épségét. Így hát kedves miniszterelnök úr, a kockázatosnál is több a hátborzongató "posztkommunista modellt" emlegetni, amikor kézzelfogható jelei vannak annak, hogy mai gyakorlatát hol is lehet, hol kell keresni.