Titkolózás Polt válasza körül

A tájékoztatás mellett "érdemi információt" is tartalmaz a legfőbb ügyész válaszlevele, melyet Polt Péter a Simon-üggyel összefüggésben küldött az Országgyűlés mentelmi bizottsága KDNP-s elnökének. Rubovszky György lapunk kérdésére elmondta, tegnap megkapta és elolvasta a levelet, de annak tartalmát nem oszthatja meg a nyilvánossággal.

Az eltitkolt 240 milliós bécsi bankszámlája miatt távozni kényszerült volt képviselő vagyonosodását jelenleg is vizsgálja a parlament döntése alapján a mentelmi bizottság, és még a testület tagjai sem ismerik a Polt-levél tartalmát. A bizottság elé a hétfői ülésen tárja az új információkat Rubovszky, de a közvélemény majd csak a bizottság munkáját záró jelentésből értesülhet a legfőbb ügyész válaszáról - tette hozzá az elnök.

Az egyébként kérdéseket vet fel, hogy a testület annak ellenére tárgyal a kérdésről, hogy Simon már lemondott mandátumáról, sőt, az ügyészség már gyanúsítottként ki is hallgatta. Erről korábban Schiffer András, az LMP-frakcióvezetője is úgy vélte, aggályos lehet, hogy az Országgyűlés ennek ellenére utasította vizsgálatra a testületet. Rubovszky mindenesetre közölte, hogy március 31-éig készítik el jelentésüket az ügyben, és ha az "nagy horderejű dolgot állapít meg", akkor akár a parlament rendkívüli ülésének összehívását is kezdeményezheti. A bizottság eközben várja a külsős jogi szakértői véleményt arról, hogy az összeférhetetlenség ideje alatt - 2009 februártól - jogszerűtlenül felvett és az Országgyűlés által kifizetett javadalmazás visszakérhető-e egyáltalán Simontól, és ha igen, milyen jogcímen.

Megírtuk, nemrég a bizottsági elnök Szijjártó Péterrel szemben nem kezdeményezett vagyonnyilatkozati eljárást , mert "meggyőzték a kormánypárti képviselő által rendelkezésre bocsátott adatok". A fideszes képviselő, államtitkár vagyongyarapodását az MSZP, a DK és az Együtt-PM is firtatta.

Szerző

Haladás vs. maradás, 2014

Publikálás dátuma
2014.02.28. 06:05
A bal- és jobboldal aszimmetrikus fejlődése miatt vált lehetetlenné a politikai párbeszéd FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
Az alábbiakban Gyurcsány Ferenc, akkori miniszterelnök 2006. szeptember 18-án, a Népszabadságban publikált írását közöljük, némileg rövidítve. A cikket Gyurcsány még a zavargás előtti napokban adta át a lapnak, de a "sajnálatos események" után - azok hatására - sem akart rajta változtatni. Olvassák el: vajon érvényesek-e a benne foglaltak, megmaradt-e az igazságtartalmuk a nyolc évvel ezelőtt gyurcsányi mondatoknak?

"Magyarország és a magyar politika az elmúlt több mint fél évtizedben rossz útra tévedt. A rendszerváltás nagyszerű, felemelő eszményei elhalványultak, bepiszkolódtak. A nemzeti és politikai közösség megosztottá vált. A politikai küzdelem az emberek többségének szemében kétes értékű, felelőtlen hatalmi játszmává silányult, az okos közéleti vitát felváltotta a kommunikációs gügyögés. A politikát lassan leváltja a politikai kommunikáció."

Meglehet, akad az olvasók között olyan, akinek ismerősek ezek a mondatok, de úgy hiszem, a többségnek nem azok. Nem csoda, annak idején visszhangtalan maradt a beszéd. Jól emlékszem rá, hiszen az idézet tőlem származik. És talán éppen azért bocsátható meg az udvariatlanság, hogy saját beszédet idézek, mert az önkritika szándékával teszem. A 2005 februárjában elmondott "évértékelő" beszédemben ugyanis nem annyira túl korai, mint inkább túl bátortalan kísérletet tettem arra, hogy szembenézzek egy jelenséggel, amelynek ismeretére nemcsak nekem vagy a magyar politikának, hanem immár Magyarország egészének is nagy szüksége volna. A szöveg azonban túlságosan absztrakt volt, és kevés konkrétummal szolgált.

Azért emlékeztetem most minderre az olvasót és önmagamat is, mert az elmúlt szűk másfél év megerősített a változások és változtatások elkerülhetetlenségében. Egykori beszédem pontosított üzenete ma így hangzik: Magyarországon olyan új politikára van szükség, amely a nemzeti radikalizmus - Kelet-Közép-Európában hagyományosan erős - szirénhangjának ellenállva a nemzeti progresszió, a haza és a haladás ügyének együttes útját választja.

Amiről beszélek, illetve írok, az - a magyar politika egyik szállóigévé vált mondatát továbbfűzve - több mint kormányváltás és kevesebb mint rendszerváltás: korszakváltás lehetne a harmadik köztársaság történetében. A nemzeti radikalizmus agresszív illúzióvilágának elutasítása, egyben a nemzeti progresszió hagyományának közös nevezőként való megtalálása pozitív változások láncreakcióját indíthatná el. Magunk mögött hagyhatnánk a bal- és jobboldal egy évtizede egyre reménytelenebbül betokosodó konfliktusát, megváltozna a politika stílusa, helyreállna a közügyekben való részvétel becsülete. Mindez hatással lenne az állam működésére, a magyar társadalom gondolkodására és mentalitására, amely továbbra is őrzi a Kádár-rendszer, mi több, az "itt maradt feudalizmus" családias vagy dzsentroid atyáskodó mintáit.

Az elmúlt bő évtizedben a magyar baloldal saját politikájában nem kevés megtorpanás és balkanyar után végre egyensúlyt talált a nemzet és a progresszió, a "haza és haladás" ügye között. Ezzel szemben a magyar jobboldalon progresszív nemzeti válaszok helyett egyre inkább nemzeti radikális válaszok születtek - és születnek ma is. A magyarországi és az európai (elsősorban kelet-európai) tapasztalatokat figyelembe véve jól körülrajzolhatók azok a pontok, amelyek a progresszív és a radikális nemzeti áramlatok közötti jelentős különbséget okozzák - s ezeket a hazai tapasztalatok is alátámasztják.

Először: a nemzeti progresszió a demokratikus parlamentarizmus bázisán épül, politikailag integratív és nyitott. Ezzel szemben a nemzeti radikalizmus folyamatosan a demokratikus parlamentarizmust relativizáló, vezérelvű mozgalmat épít. Igazságát erősebbnek érzi annál, mintsem hogy a demokrácia esetlegességeinek kiszolgáltassa. ("A haza nem lehet ellenzékben.")

Másodszor: a nemzeti progresszió a magánkezdeményezések erejére, lendületére épülő piacgazdaságban bízik. A nemzeti radikalizmus ezzel szemben piacszkeptikus, csak a politika által erősen kézben tartott piacban és államban hisz.

Harmadszor: a nemzeti progresszió a szociális partnerséget, a köz- és magánfelelősség összekapcsolását tartja szem előtt. Ezzel szemben a nemzeti radikalizmus a részben önmaga által keltett szociális illúziókra épülő, az állam szociális felelősségének csaknem kizárólagos felelősségére ígérő, az egyéneket pedig felmentő populizmusból táplálkozik.

Negyedszer: a nemzeti progresszió a nemzetek egyenrangúságára elfogadó, nyitott, büszke patrióta politikát fogalmaz meg. Ehhez képest a nemzeti radikálisok nem képesek maguktól távol tartani a bezártságra, nemegyszer a kirekesztésre épülő nacionalizmus politikáját.

A hagyományok fontosságát hirdető magyar jobboldal egyoldalú szelekcióval válogat saját történelmi hagyományaiban. Így a bár töredékesen, de mégiscsak létező modern konzervativizmus, a nemzeti liberalizmus és kereszténydemokrata tradíciók eredőjéből nem született meg (vagy legalábbis nem jut érvényre) a modern magyar jobboldaliság. A jobboldal ilyenformán védtelenné vált, és egyre inkább a szélsőségekre nyitott nemzeti radikalizmus vet árnyat azokra a jobboldali közösségekre is, amelyeknek semmi közük a szélsőséges eszmékhez és politikai gyakorlathoz.

Annak, hogy Magyarországon - Európából nézve érthetetlen és gyakorlatilag példa nélküli módon - lehetetlenné vált a politikai párbeszéd, ez az oka: a bal- és a jobboldal aszimmetrikus fejlődése. (…) A magyar politikai életben 1998 után törés következett be. A hatalomra jutott jobboldal hódító útra indult: egész pályás letámadással átírta az éppen csak gyökeret eresztett demokratikus normákat, a közvetlen hatalmi logika alkalmazását kiterjesztették a pártpolitikai versengés világán túlra. Pártszínezetűek lettek vállalkozók, művészek, sportolók, "független"(?) elemzők. A teljesítménynél, a függetlenségnél megint fontosabb lett a párthűség. Udvaroncok, kegyencek és helytartók világa épült. Az ilyen módon politikai hátországát átépítő és megerősítő kormány 2000-2001-ben szembefordult az addig meghatározó gazdasági-társadalmi modernizáció gyakorlatával, a felelős és nyitott politikával is. Társadalmi-gazdasági ellenreformáció indult. Az akarat mítosza felülírta a racionalitást. A bármi elérhető voluntarista, irracionális és populista politikája volt születőben. (…)

A baloldalon megszületett a helyzetre adott válasz, a jobboldalon nem. A baloldal 2004-et követően, illetve az idei választási kampányban modernizációs programot hirdetett, és nem ígérte a korábbi szociális fejlesztések azonnali folytatását. Ezzel szemben a jobboldal maradt, ahol 2000-2001-ben volt. Ígért, ígért és ígért. A hagyományos állami elosztásra épülő szociális program folytatásának ígérete először a valóságnak durcásan hátat fordító populista-demagóg politizáláshoz, majd újabb választási bukáshoz, később pedig az agresszió gondolatától sem visszariadó nemzeti radikalizmushoz vezetett. (…)
A nehéz döntések, illetve a reformpolitika közös felelősségét minden elemében elutasító nemzeti radikálisok a rövid távú népszerűség érdekében már középtávon is kockáztatják a felelős kormányzati alternatívát nyújtani tudó, szalonképes politikai erő képét. Az egyensúlyteremtés, majd az országreform felelősségét és ódiumát vállaló progresszív kormánypártokra viszont másféle politikai veszélyek leselkednek.

A kormány első 100 napja után megfogalmazódó kritikák vagy éppen vádak mutatják, hogy melyek ezek. A reformokkal, a mindennapokat lényegesen átalakító változtatásokkal szemben természetes a társadalom tartózkodása, sőt bizonyos fokig az elutasítása is. A reformok nagy alapparadoxona: általában mindenki reformpárti, konkrétan, vagyis személyes érintettség esetén azonban már csak nagyon kevesen. Ez a helyzet más-más következtetés levonására készteti a nemzeti progresszió, illetve a nemzeti radikalizmus képviselőit: míg az előbbiek az állampolgár felelősségérzetére és racionalitására alapozva, a tét jelentőségéhez méltó, akár drámai mélységekig hatoló társadalmi párbeszédet kezdeményeznek, addig a nemzeti radikalizmus hívei "kiállnak" a reformok mögül, és populista követelésekkel súlyosbított, reformellenes tagadáspolitikába kezdenek. Nem adnak összefüggő választ tartalmazó programot, nem állnak ki a színpadra. A nézőtérről kiabálják be a maguk féligazságait. Ugyanakkor a progresszív politikai erőket a reformokkal szembeni társadalmi tartózkodás vagy elutasítás arra készteti, hogy a mély strukturális átalakításokat gyorsan, lehetőleg a rendelkezésre álló idő (kormányzati ciklus) első felében véghezvigyék. (…)
A szlogenszerű féligazságok korában azonban nincs könnyű helyzetben az a politikus, aki a mélyben zajló paradigmaváltásokról akar beszélni. Azokról, amelyekhez már ma alkalmazkodnia kell egy olyan országnak, amely nem pusztán "ígéretes" és "feltörekvő", hanem sikeres és meghatározó akar lenni a maga térségében. Nézzünk két aktuális példát!

Vegyük például az egészségügyet és a nemzeti radikalizmus részéről ügyesen, hatékonyan "hozzávarrt" tetszetős tételmondatot: "Az egészség nem üzlet!" Karinthy után szabadon: vajon igaz ez, és ha igen, miért nem? Az egészségügy mindenütt egyike a legérzékenyebb területeknek, Magyarországon pedig különösen az. Erre predesztinálják az immár tartósan rossz nemzeti statisztikák: kezdve a kedvezőtlen életkilátásokkal, amelyeket az ország fejlettsége nem indokolna, folytatva a területi igazságtalanságokon át egészen az általános gyakorlatnak számító hálapénzfizetésig, illetve az ezzel járó teljes bizonytalanságig és kiszolgáltatottságig. Nem utolsósorban a reform vitájában nyilvánosságra került tényeknek köszönhető, hogy egyre többen tudjuk: a magyar egészségügy ma egyszerre szegény és pazarló. (…)

A magyar egészségügy ma sokszor rosszul, de politikai-filozófiai szempontból helyes és sziklaszilárd alapon működik: szolidaritáselvű nemzeti kockázatközösségként. Ez nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a gyógyítás egyre hatékonyabb, de méregdrága szolgáltatásait nem a megbetegedett polgárnak kell esetenként, a konkrét igénybevétel költségei szerint kifizetnie, hanem azt az összes munkavállaló rendszeresen fizetett járulékából fedezzük. "Jótállunk" egymásért.

A "fizetős egészségüggyel" való riogatás épp az evvel kapcsolatos alapvető egzisztenciális félelmekre játszik rá tudatosan, pontosabban: tudatosan csúsztatva. Hiszen fizetős egészségügyet, amelyben mindenki maga viseli a gyógyulás pénzügyi kockázatát, senki nem akar. Az egészség nem üzlet. Ez igaz. Az egészségügy - benne gyógyszergyártás, kutatás, drága technológiák, jól képzett emberek -, a gyógyítás-megelőzés bonyolult rendszere pedig nemcsak hogy üzlet, hanem egyike a leggyorsabban fejlődő, legjövedelmezőbb és egyre inkább globalizálódó üzletnek. Az egészségügy iszonyatos erőforrásokat mozgat meg, a kapacitások pedig versengenek egymással. Létrejött és globalizálódik az egészségipar. (…) Az eladói és szolgáltatói oldal üzleti alapon működik. Ezt kell figyelembe venni az igénybe vevői oldalon kialakítandó szabályoknál. Ezért hozunk létre valóságos biztosítási rendszert, a biztosítási díj nyilvántartásával, a befizetéshez kötött szolgáltatásnyújtással. (…) Regionális szerepet versenyképesen játszani tudó egészségipart kell fejlesztenünk. (…) A nemzeti radikálisok "nem üzlet az egészségügy" leegyszerűsítő zagyvasága tartósítja a mai működési zavarokat, a jogos elégedetlenséget, a perspektíva hiányát.
Hasonló a helyzet az oktatásban. (…) A világ felsőoktatása nyitott lett. Bárki jelentkezhet Oxfordba, tanulhat a Yale egyetemen. A hallgatók képzési költségét részben vagy egészben nemzeti költségvetések, ösztöndíjat nyújtó alapítványok, civil szervezetek vagy önmaguk fizetik. Az egyetemek tulajdonosi háttere hasonlóan sokszínű. Állami, egyházi, alapítványi és magánegyetemek versengenek egymással. Elválik tehát egymástól az állam mint egyetemfenntartó és mint a hallgatók egy részének képzési költségét finanszírozó szerepe. Versengenek az egyetemek egymással a legjobb és legtöbbet fizetni tudó hallgatókért, és az állam nem tudja megvédeni saját egyetemeit a versenytől. A zárt, elosztásra épülő, versenymentes nemzeti felsőoktatási világnak egyszer és mindenkorra vége van. (…)

A magyar felsőoktatásnak nemzetközileg kell versenyképesnek lennie. A működésnek, a nyújtott tudásnak, az oktatóknak egyaránt. Nem bújhatunk el, nem zárkózhatunk be. Nem lehet csupán az egyik aspektusról beszélni, és elhallgatni a másikat. Ez egyfelől a már sokat emlegetett féligazságok csapdájába ejtheti az ország jövőjéről folytatott gondolkodást, másfelől pedig kárt okoz a társadalomnak, fenntartva a régi viszonyokhoz kitalált, rugalmatlan és igazságtalanná vált rendszereket.
A szlogenigazságok és tagadáspárti radikálisok válaszát ismerjük, de vajon van-e bátorságunk más választ is adni erre a nehéz kérdésre, van-e bátorságunk nem pusztán népszerű, de ésszerű, felelős választ adni rá? Ez a progresszív politika állandó dilemmája. És ez a politika 22-es csapdája. Aki a nehéz döntéseket is meghozza, elveszítheti a népszerűségét, aki viszont csak a népszerűséggel törődik, azt előbb-utóbb nem tartják alkalmasnak a kormányzásra, nem bíznak rá se országot, se települést a választópolgárok. Azt hiszem, a nemzeti radikalizmus magyar politikusai szintén ezzel a dilemmával szembesültek az elmúlt hetek során, igaz, az átellenes oldalról. A hatalomféltés felől. Ott őrlődnek most, és ez teszi őket egyre agresszívebbé, az alkotmányos-demokratikus kereteket egyre jobban feszegető erővé. (…)

Magyarországnak a felelős, reform- és fejlesztéspárti politika, illetve a tegnapot konzerválni akaró, a hatalomért a fejlődés lehetőségét is eljátszani képes alternatíva között kell választania.

(Gyurcsány az írást 2006. szeptember 15-én, péntek délután adta át a Népszabadság szerkesztőségének. Azt követően, hogy nyilvánosságra kerültek az őszödi beszédről készült hangfelvételek, felajánlották neki a cikk kiegészítésének lehetőségét, amivel azonban a miniszterelnök nem kívánt élni.)

Szerző

Újraírt Kubatov-lista?

Publikálás dátuma
2014.02.28. 06:04
A főváros 5. számú egyéni választókerületében kampányolt tegnap Oláh Lajos és Bajnai Gordon FOTÓ: BIELIK ISTVÁN
Jogsértően járhat el a Fidesz azzal, hogy bár az áprilisi választáson induló jelölteit már mind nyilvántartásba vették, tovább gyűjti a támogató aláírásokat. Az Összefogás tegnap a főváros 5. számú választókerületében kampányolt. A Terézvárosban és Erzsébetvárosban induló képviselőjelöltjükkel, Oláh Lajossal járta az utcákat Bajnai Gordon, aki úgy vélte, a kormány csinált "világra szóló botrányt" a holokauszt emlékévből.

Élesen bírálta a kormányt Bajnai Gordon, amiért "világra szóló botrányt" csinált a holokauszt-emlékévből. Emlékeztetett a Mazsihisz és a kormány között zajló vitákra és a kabinet által nem elvetett, csupán a március 19-ről a választás utánra halasztott, a Szabadság téren felállítandó "történelemhamisító emlékmű" ügyére. Megjegyezte: "a hazugság az május 30-án ugyanúgy hazugság, mint március 19-én". Az Összefogásnak a főváros 5. számú választókerületében, Terézvárosban és Erzsébetvárosban induló képviselőjelöltje, Oláh Lajos mellett kampányolva az utcákat járó Bajnai arra a felvetésre, hogy több felmérés szerint sem szerepel jól az Összefogás, azt felelte: a közvélemény-kutatásokat a normális demokráciákra találták ki, Magyarországon viszont nem ez van, ezért "korlátozottan" bízik bennük.

Közös sajtótájékoztatójukon Oláh Lajos arról beszélt, az Összefogás jól működik. Úgy vélte, hogy Erzsébet- és Terézvárosban ugyanazok a problémák, mint bárhol az országban: az elszegényedés és a munkanélküliség. A helyi ügyekre áttérve közölte, a társasházak felújítása leállt, jelentősen nőtt a bűncselekmények száma, boltok zárnak be és sokan csak külföldön kapnak munkát.

Nem nevesítették Ágostont
Egyhangúlag elhatárolódtak a debreceni önkormányzati képviselők a holokausztot kétségbe vonó véleményektől a közgyűlés tegnapi ülésén. Az eredeti indítvány nevesítette a helyi jobbikos képviselő Ágoston Tibort és botrányos szavait - egy rendezvényen "holokamunak" nevezte a holokausztot -, ám egy fideszes módosító nyomán már csak általánosságban szavazhattak a képviselők a hasonló megnyilvánulások elítéléséről. Ágoston ellen holokauszttagadás miatt nyomozás indult.

Eközben valószínűleg jogsértő módon épít adatbázist a Fidesz. Legalábbis Nyitrai Zsolt szavai alapján erre lehet következtetni. A Fidesz társadalmi kapcsolatokért felelős vezetője ugyanis tegnap arról beszélt, hogy bár eddig 1,3 millióan támogatták aláírásukkal az áprilisi választáson induló Fidesz-KDNP-s jelölteket, folytatják a támogató aláírások gyűjtését, mert "a lehető legtöbbet" akarják összeszedni. Csakhogy - mint arra Révész Balázs, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság főosztályvezetője felhívta a figyelmet -, a már nyilvántartásba vett jelöltek ajánlásokat jogszerűen tovább nem gyűjthetnek. Hozzátette: szimpatizánsokat viszont toborozhatnak és ehhez elkérhetik adataikat, aláírásaikat.

Sok alkotmányjogi panasz érkezhet az Alkotmánybírósághoz (Ab) a Kúria, illetve az ítélőtáblák választási ügyekben hozott döntéseinek felülvizsgálatát kérve, ám ezekben az ügyekben olyan elvi kérdések merülhetnek föl, melyek érdemi megválaszolására a törvényben meghatározott néhány napos határidő nem biztos, hogy elegendő lesz - erről már Paczolay Péter, az Ab elnöke beszélt egy szakmai konferencián.

Eközben civil jogvédők szerint a pártok sikerrel támadhatják meg a strasbourgi emberi jogi bíróság előtt a demokratikus nyilvánosságot korlátozó, alaptörvénybe is foglalt kampányszabályt. Az Eötvös Károly Intézet, a Helsinki Bizottság és a TASZ mintakérelmet is készített "a kampányszabályozás által sújtott pártoknak", hogy azok "a politikai hirdetések elfogadhatatlan korlátozása miatt" az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulhassanak.

Régi-új fideszes a bizottságban
Tegnap letette esküjét Sárhegyi Zoltán, a Fidesz-KDNP Nemzeti Választási Bizottságba (NVB) delegált tagja. Sárhegyi már az előd Országos Választási Bizottságban is Fidesz-delegált volt. Névadója a Sárhegyi és Társai Ügyvédi Irodának, amely - egy másik irodával közösen - 1,9 milliárd forint közpénzért képviseli az államot a Sukoró-ügyben a washingtoni választott bíróság előtt. Az iroda másik ügyvédje, Bártfai Beatrix pedig a Sukoró-üggyel kapcsolatos magyarországi perekben képviseli külön díjért az államot.

Szerző