Gyurma vagy jogállam?

Jogbiztonság! Kevés szebb szó és fogalom létezik ennél. Legalábbis számomra. De azt hiszem, megannyi honfitársam számára is, különös tekintettel azokra, akik végigevickéltek ebben az országban ötven-hatvan-hetven évet, de még soha nem éltek teljes jogbiztonságban! Ez félelmetes, ha kicsit belegondolunk. Mintha nem Közép-Európáról, hanem Zimbabwéről vagy Tanzániáról beszélnénk.

Jogbiztonság ugyanis az a feltétel nélkül, minden körülmények között működő jogi környezet, melyre teljes biztonsággal számítani lehet. Azaz kiszámítható. Az ilyen jogrendszer nem gyurmából való, tehát nem lehet nyújtani, összenyomni, deformálni a pillanatnyi helyzet, az éppen regnáló hatalom, párt, különböző csoportok érdeke szerint. A jogbiztonság nem egyéb, mint a civilizáltan demokratikus körülmények között lélegző társadalom mindennapi oxigénje. Ám demokrácia és civilizáció együttesének legfőbb értelme éppen az, ha ez a kettő többet jelent, mint a legokosabb és legbutább vélemények szabadságának (parlamentáris demokrácia), valamint az angolvécék megbízhatóságának (civilizáció) kiegészítő rendszerét. Jóval többet kell jelentenie. Jogbiztonság az, amiért érdemes a demokrácia tökéletlenségeit is vállalni (Churchill: "rossz, de jobb nincs"). A jogbiztonság az a legfőbb érték, melynek fejében a túlfejlett civilizáció megannyi hátrányát is érdemes elviselni.
A jogbiztonság csodálatos közérzet - lehet! Csak föltételezhetjük, hiszen mi, magyar honpolgárok, nem tudjuk, milyen. Még élnek utolsó mohikánjai az első világháború előtt vagy alatt születettek generációjának. Mit élt meg ez a generáció? A háborút.

Majd a Tanácsköztársaság terrorja után az ellenforradalom terrorját, különítményesek rémuralmát. A konszolidáció után pedig, az európai polgári demokráciák közepette, egy anakronisztikus, félfeudális rezervátumot, középkori maskarákban mókázó felsőházzal, megtagadva az éretlennek tekintett néptől az általános választójogot. Ennek a generációnak ebben az államban meg kellett élnie - sok egyéb mellett -, egy numerus clausust, majd olyan parlamentet, mely lelkesen megszavazott három zsidótörvényt. Kinek lehetett itt élménye a jogbiztonság? Még Horthy is megélhette - a Legfőbb Hadúr és legfőbb felelős -, mit jelent ez a történelmi deficit, amikor szőnyegbe csavarva elrabolták a fiát. Igaz, a hitleristák voltak. De ki tette lehetővé - e kétes jogállamban -, hogy itt hitleristák legyenek?

Már az én generációm is a bontakozó emberré válás gyerekkorát hadiállapotban érte meg. Amikor a legfőbb törvény a háború kiszolgálása volt, aminek a maradék jog is - a háború eszkalációjával - egyre inkább alárendeltetett. Háborúban semmi nem lehet fontosabb, mint a háború. Mélypontja ennek a folyamatnak 1944, a teljes törvényenkívüliség rémuralma. 1945 után következett ugyan egy-két év némi halvány reménnyel (az is inkább a naivak reménysége volt), de a parlamentáris demokrácia kísérlete fölött sötét árnyként lebegő megszállás a legjobb akarattal sem nevezhető jogbiztonságnak.

1948-tól, Rákosi Mátyásék puccsától kezdve az általános törvénytelenség az önkényuralom hivatalos programja lett. Politikai perekkel, kivégzésekkel, kitelepítéssel, Recskkel. Sztálin halála után - az első Nagy Imre- időszakban -, következett egy kis fellélegzés, de ez is csak részleges és nagyon relatív törvényességet jelentett. Hamarosan jött Rákosi újabb hatalomrestaurációja. Majd 1956 reményteli, túlfűtött nyara és október csodálatos, de első perctől tragédiát érlelő két hete: az egyetlen egységesítő, nagy kollektív élménye nemzedékemnek - és a nemzetnek. Új ostrom, új megszállás, majd a megtorlás rettenete következett. Jogbiztonság? Ugyan! Rémálom.

A hatvanas években az amnesztia a börtönbe vetett íróknak, a társadalomba fokozatosan becsempészett konszolidáció érzete, az ember túlélési ösztönére alapozott ravasz kiegyezés pragmatizmusa, a liberalizálás hullámzásai: mindez a leplezetlenül durva önkény alternatívájaként többé-kevésbé elviselhetővé tette az életet - de nyugati értelemben vett polgári jogbiztonságról nem beszélhettünk. A felülről vezérelt, bármikor visszavonható és felfüggeszthető, viszonylagos társadalmi béke korszaka volt ez. Az önkény lehetősége a társadalom valamennyi régiójában ott lappangott - legfeljebb a hatalom birtokosai nem éltek, vagy ügyesebb technikával éltek vele. Ez volt a sokarcú kádárizmus kora - de legpuhább időszakában sem beszélhettünk jogbiztonságról.

A fiatalabb generációknak is, az öregebbeknek is, első ízben 1989-'90, a rendszerváltás nyitott lehetőséget arra, hogy intézményesítve, valamint közérzetében, tehát mintegy a pórusaiban is megélhesse, milyen lehet jogbiztonságban élni. Történelmi élmény, történelmi pillanat. Kiléptünk Zimbabwéből.

Senkinek sincs joga, felhatalmazása, erkölcsi alapja arra, hogy ezt az egyedülálló honpolgári eufóriát csökkentse, még mindig csak épphogy bontakozó biztonságérzetünket csonkítsa. Nincs mentség, mert nincs háború, nincs megszállás, nincs önkényuralom, nincs semmi, ami indokolhatná. Saját elvetemültségünket és saját hülyeségünket kivéve. A deficit tehát elfogadhatatlan. És van deficit. Pedig ez a még mindig csak barkácsolva épülgető jogbiztonság nem képzelhető el hézagokkal. Vagy teljességre törekszik - vagy pedig az óvatlanul, netán szándékkal meghagyott réseknél tovább repedezve, bármikor újra széthullhat.

Semmiféle politikai csoportosulástól nem tűrhető, hogy a maga (vélt vagy valódi) igazát a jogbiztonság rovására érvényesítse. Mert ezzel elindítja ugyanazt a korróziót, mely a letűnt század permanens jogbizonytalanságával eme ország lakóinak az életét tönkretette. Nem lehet érv, hogy "nekünk igazunk van, tehát ezt az igazat minden eszközzel érvényesítjük". Ez a bolsevik gondolkodás. Önjelöltek önfelhatalmazása bármire. 1990, az alkotmányos jogállam megalapozása után, senki nem mondhatja, hogy "egy pillanat, állampolgárkáim, mindjárt jön a jogállam, csak előbb még elintézünk néhány dolgot, egy-két személyes bosszút, egy kis erőszakos pozíciófoglalást, egy kis gazdasági túlhatalmat, egy kis harácsolást, hogy legyen elég pénzünk a következő választások kipárnázására, csak egy kicsit igazítunk az érvényes demokratikus játékszabályokon, éppen csak addig, amíg megszereztük, amit akartunk - és aztán, amint megvagyunk mindezzel, jöhet a jog és a jogbiztonság."

Minden önkény így készült, egy kis átmeneti felfüggesztéssel. Aztán az átmenetiből állandó gyakorlat lett. Ezért nem lehet ellehetetleníteni a parlamentet az ülésszak-széthúzás trükkjével. Nem lehet szüneteltetni az alkotmányosságot, ha valamilyen cél elérése érdekében éppen útban van. Nem lehet kifacsarni a jogrendszer valamely passzusát, ha pillanatnyilag zavaró akadályt képez, és a célnak jobban megfelel a joghézag. A jognak, mint rendszernek az a lényege, hogy a polgárnak mindig és mindenkor pontosan tudnia kell, mire számíthat és mihez kell tartania magát. Azaz tudja, hogy a jog nem a hatalom gyurmája.
Mondom, ennek az országnak a teljes lakossága - a tízéveseket kivéve -, még soha nem élt jogbiztonságban. 1990 rendszerváltása után, ha kezdetleges szinten is, de belekóstolt abba, milyen (lehet) a jogbiztonság közérzete. Meggyőződésem, nem fogja eltűrni soha többé, hogy ezt elvegyék tőle. Botor kísérlet volna. Már csak azért is, mert egy normális, demokratikusan választott kormányzat nem ássa alá mindazt, aminek szabad választáson nyert hatalmát köszönheti. Feltéve, ha normális. Feltéve, ha demokratikus.

(Népszabadság, 2001. július 14.)