Belépnek a vákuumba

Azért aggódik a The New York Times hasábjain Slawomir Sierakowski, az ismert szociológus, hogy a Nyugat elveszti Ukrajnát, mert noha az uniós külügyminiszterek delegáltjai közvetíteni igyekeztek az ellenzék és Janukovics között, de ezt nem egy erős Európával a hátuk mögött tették, hanem épp attól való félelmükben, hogy nem tudnák megvédeni a tüntetőket a komolyabb fegyveres támadástól.

A cikk szerzője nem alaptalanul vonja kétségbe ennek a válságkezelésnek a sikerét, hiszen a kritikus kijevi napokban nyilvánosságra került videofelvétel tanúsága szerint a lengyel külügyminiszter türelmetlenül odavetette az egyik ellenzéki vezetőnek, hogy ha nem írják alá a Janukoviccsal kialkudott egyezséget, jön a hadsereg, és mindenkiből mártírt csinál.

Holott mire ez a fenyegetés elhangzott, a felkelt tömeg túllépett a kompromisszum lehetőségén. A Majdan barikádjain harcolók az elnök távozását követelték, míg a végóráit élő hatalom mesterlövészei alighanem már a tárgyalások alatt elfoglalták pozícióikat a háztetőkön. Vagyis az unió képviselői rosszul mérték fel a helyzetet - a konfliktus végül az ő közreműködésük nélkül ért véget, és nem a hatalommal való kiegyezéshez, hanem Janukovics bukásához vezetett.

Sierakowski azonban most a The New York Times-ban arról ír, hogy a Nyugat továbbra is vesztes az ukrajnai játszmában, mert nem készült fel az anyagi áldozathozatalra, s miközben az unió gazdasági szolidaritása nem működik, diplomáciája pedig határozatlan, Oroszország könnyen úgy dönthet, hogy "segítségére siet" a Krímben és a keleti országrészben élő orosz kisebbségnek. Mert Putyin mindig ott lép be a vákuumba, ahol csak tud - figyelmeztet Sierakowski, akinek lengyelként kivált tanulságos történelmi ismeretei vannak a Nagy Szomszéd tradicionális viselkedéséről. Ám ezúttal csak azt idézi fel, ahogyan az oroszok korábban nyomást gyakoroltak a Nyugat felé konvergáló Grúziára, és most épp Moldovát akarják akár zsarolással is rábírni, hogy csatlakozzon Putyin tervezett gazdasági uniójához.

De számunkra különösen azért érdekes a Sierakowski-cikk, mert kitér a magyar-orosz relációra is. A paksi atomerőmű bővítéséről kötött szerződést úgy értékeli, hogy azzal az oroszoknak lényegében sikerült hídfőállást kiépíteniük magában az Európai Unióban. Miután Orbán Viktor és Brüsszel között "feszültségek léptek fel", Putyin felismerte a kínálkozó alkalmat, és a nukleáris fejlesztés révén megerősítette a Kremltől való magyar energiafüggőséget. "Orbán ügye különösen aggasztó"- írja a lengyel elemző, és felhívja a figyelmet arra, hogy bár az elmúlt években a miniszterelnök váltig óvott a Gazprom behatolásától, ma viszont már arról győzködi az unió államait, hogy változtassanak Oroszországgal kapcsolatos politikájukon. És ez a pálfordulás - úgymond - "más nacionalistákat" is arra csábíthat, hogy a nyugati szövetség helyett az erőteljesen terjeszkedő oroszok és kínaiak felé orientálódjanak.

Kérdés, vajon Sierakowski nem értékeli-e túl az orbáni politika nemzetközi hatását, és valóban fennállhat-e a veszélye annak, hogy mintakövetőkre talál a térségben. A magunk részéről nem vonjuk kétségbe, hogy Orbán Viktor persze ambicionálja ezt a fejleményt. Mégsem hisszük, hogy akadnának régiós tanítványai, hiszen ma a legvérmesebb lengyel nacionalisták is határozottan lezárnak Kelet felé, és mind a cseheknek, mind a románoknak az a jól felfogott érdekük, hogy ragaszkodjanak nyugati elkötelezettségükhöz. A magyar jobboldal tehát minden bizonnyal egyedül marad a Putyin iránt táplált, hirtelen jött odaadásával - és éppen ebben komoly geopolitikai kockázat rejlik.

Nem véletlen ugyanis, hogy amikor Janukovics orvlövészei javában lőtték a Majdan ellenállóit, a magyar közszolgálati híradás éppenséggel az áldozatokat nevezte terroristáknak. Az egész világsajtótól eltérően, aggálytalanul átvette a hivatalos orosz jelentések szóhasználatát - ami nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy fittyet hányva a tényekre, a legnagyobb nemzetközi hírügynökségek hiteles tudósításaira, a putyini interpretációnak megfelelően, gátlástalanul félretájékoztatta a magyar nyilvánosságot. Ami természetesen nem csupán szakmai szégyen, hanem a politikai kiszolgáltatottság mindennél elkeserítőbb bizonyítéka is. Mert ha az Európai Unió egyik országának, nem mellesleg NATO-tagállamának a közszolgálati médiája nem az igazságnak, hanem nyilvánvalóan a Kreml kommunikációs elvárásainak akar megfelelni, akkor miféle nemzeti szuverenitásról beszélünk?

És hogyan lehet, hogy az a kormány, amelynek minden rendű-rangú tisztségviselője évek óta folyamatosan a 2006-os rendőri brutalitásról szónokol, politikai ellenfeleit pedig igaztalanul azzal vádolja, hogy "belelövettek a tömegbe", és "embereket rugdostak halálra", egyszerűen néma marad, amikor Ukrajnában valóban gyilkol a hatalom? Hát úgy lehet, hogy a tízmilliárd eurós orosz hitel, és sok más tényező, amit a hosszú évekre titkosított paksi szerződés minden bizonnyal még tartalmaz, keményen korlátozza az Orbán-rezsim eleddig oly harcosan védett függetlenségét.

És ami ennél is rosszabb: Magyarországét.