A társadalmi párbeszéd hiánya

Képviselő-jelöltségre jogosító ajánlások gyűjtése közben felbecsülhetetlen értékű tapasztalatokat lehet szerezni választópolgáraink gondolkozásmódját illetően. Különösképpen akkor, ha az ember arra vetemedik, hogy egy olyan jobb-közép pártnak - nevezetesen a Magyar Keresztény Szociális Uniónak - szerezzen támogató aláírásokat, amely programjában a nemzeti megbékélést hirdeti, s ennek jegyében nem átallja kifejezésre juttatni a bal-liberális oldallal folytatandó párbeszédének szándékát. Ami nem tekinthető egészen szokványosnak. E célkitűzés következtében ugyanis - az állampolgári tudatban - a kollaboráció árnyéka vetül rá. Rosszabb esetben az árulásé. Mert, hogy' akar valaki a jobboldalon politizálni, ha a túlsó oldalon grasszálókkal is szóba elegyedik? Ilyenkor nincs más hátra, minthogy a kétségek között hánykolódó ajánlót megnyugtassuk: ez a szándék hamvába hullt immár, fogadókészségnek nyoma sincs. A politikai oldalak közötti párbeszéd lekerült a napirendről. S még örülhetnénk is ennek, hiszen a szükséges ajánláshoz így lehet hozzájutni.

Hogy ez az öröm mégsem felhőtlen, annak az az oka, hogy az ajánlás ugyan megvan, de valami annál nagyobb és fontosabb ment veszendőbe, ami nélkül pedig nehéz - és valljuk meg, egyre nehezebb - egy európai normák szerint működő demokrácia felépítése. Mert ahol hiányzik a görögök által az európai kultúrára hagyományozott párbeszéd készsége, ott nem igen tisztázódhatnak a kérdések, amely nélkül viszont egy modern, pluralista társadalom tagja aligha juthat a döntéshez, a választáshoz szükséges állampolgári nagykorúságra.

Ilyen körülmények között egy jobb-közép párt aktivistájának ajánlatos hallgatni arról, hogy tőlünk nyugatabbra minden valamire való konzervatív, keresztény-keresztyén szellemiségű, néppárti formáció büszkén hirdeti a liberális elveket is, hiszen a szabadságjogok nélkül a demokráciának egyetlen lehetséges változata sem képzelhető el. De erről a magyar társadalom nagy része semmit sem tud. S itt eszünkbe juthat Fodor Gábor egyik legutóbbi nyilatkozata, amely szerint az ország akkor került nehéz helyzetbe, amikor a liberális elvek érvényre juttatása gyengült. Csakhogy a dolog koránt sem ilyen egyszerű. Mert annak idején az SZDSZ számos olyan hibát követett el, amely az általuk hirdetett liberális elvek iránti fogadókészséget aláásta. Nem lehet ugyanis a toleranciát intoleráns módon hirdetni. A liberalizmusnak még a liberális elvekkel szöges ellentétben lévő eszmékkel szemben sem lett volna szabad a türelmét elveszítenie. S akkor a legkevésbé, amikor nem is ilyenekről vagy ehhez hasonló megnyilatkozásokról esett szó. Gondoljunk csak arra, hogy a nacionalizmus legenyhébb változatára is milyen mértékű felháborodással reagáltak. Holott - s itt Spiró György legutóbbi tv-interjújában elhangzottakra hivatkozhatunk - a nacionalizmusnak létezik olyan változata, amely nem feltétlenül torkollik irredentizmusba, sőt a saját nemzeti értékeknek tiszteletéből kiindulva nem más nemzetek eszményeinek lebecsüléséhez, megvetéséhez jut el, hanem éppen a maga értékrendjének alapján tanulja meg tisztelni más népek, nemzetek értékeit. S itt érdemes megfordítanunk a kérdést: aki a saját nemzeti hagyományait nem becsüli, vajon miért becsülné mások értékeit? Az pedig már külön tanulmányt igényelne, hogy eleddig a liberalizmus eltúlzott reakciói mennyiben járultak hozzá a napjainkban burjánzó szélsőjobb térnyeréséhez.
A hazai liberális politikusokból hiányzott az a derűs nyitottság, az ugyancsak a nyugat-európai politikai életben sokszor tapasztalható közvetítői készség, amely a jobb- és baloldal viszonyában még a legnehezebb helyzetekben is eredményeket képes produkálni. Ezért mondom én azt, hogy a párbeszéd-készség hiánya nem az emberek, a magyar társadalom kollektív bűne, hanem a politikusok káros példamutatásának az eredménye.

Persze nem várhatunk, s legkevésbé sem kérhetünk számon, nem követelhetünk naivan olyasmit, aminek az elemi feltételei hiányoznak. Hiszen a Fidesz és a Jobbik eleve elzárkózik mindenfajta párbeszédtől. Ők mindent tudnak, és mindenkinél mindent jobban. A tényleges, a parlamentben lévő jobboldallal lehetetlen a párbeszéd. De akik a magyar társadalom egészét akarják megszólítani - márpedig erről aligha mondhat le a kormányt leváltani kívánó ellenzék -, azoknak azért ennél szélesebb horizonton kell tájékozódniuk. Ha azonban csak a saját és a szomszéd várra figyelnek, meg fognak lepődni a választások kimenetelén. És ez a meglepetés nem biztos, hogy a kellemes kategóriába fog tartozni.

Mindenesetre a párbeszéd helyrehozhatatlanul elmaradt. És a kampány már réges-rég elkezdődött. A lövészárkok elkészültek. Az ország hadszíntérré változott. Már csak az a kérdés, ki hova áll, ki tudja jobban mozgósítani elvehetetlen sajátjait. Aki pedig ódzkodik az effajta gondolkodási uniformisba kényszerített politikai hadviseléstől, az jobban teszi, ha nem gyűjt és nem ad senkinek sem ajánlást. Ha valaki mégis megpróbálja, az csak magára vethet.