A társadalmi párbeszéd hiánya

Képviselő-jelöltségre jogosító ajánlások gyűjtése közben felbecsülhetetlen értékű tapasztalatokat lehet szerezni választópolgáraink gondolkozásmódját illetően. Különösképpen akkor, ha az ember arra vetemedik, hogy egy olyan jobb-közép pártnak - nevezetesen a Magyar Keresztény Szociális Uniónak - szerezzen támogató aláírásokat, amely programjában a nemzeti megbékélést hirdeti, s ennek jegyében nem átallja kifejezésre juttatni a bal-liberális oldallal folytatandó párbeszédének szándékát. Ami nem tekinthető egészen szokványosnak. E célkitűzés következtében ugyanis - az állampolgári tudatban - a kollaboráció árnyéka vetül rá. Rosszabb esetben az árulásé. Mert, hogy' akar valaki a jobboldalon politizálni, ha a túlsó oldalon grasszálókkal is szóba elegyedik? Ilyenkor nincs más hátra, minthogy a kétségek között hánykolódó ajánlót megnyugtassuk: ez a szándék hamvába hullt immár, fogadókészségnek nyoma sincs. A politikai oldalak közötti párbeszéd lekerült a napirendről. S még örülhetnénk is ennek, hiszen a szükséges ajánláshoz így lehet hozzájutni.

Hogy ez az öröm mégsem felhőtlen, annak az az oka, hogy az ajánlás ugyan megvan, de valami annál nagyobb és fontosabb ment veszendőbe, ami nélkül pedig nehéz - és valljuk meg, egyre nehezebb - egy európai normák szerint működő demokrácia felépítése. Mert ahol hiányzik a görögök által az európai kultúrára hagyományozott párbeszéd készsége, ott nem igen tisztázódhatnak a kérdések, amely nélkül viszont egy modern, pluralista társadalom tagja aligha juthat a döntéshez, a választáshoz szükséges állampolgári nagykorúságra.

Ilyen körülmények között egy jobb-közép párt aktivistájának ajánlatos hallgatni arról, hogy tőlünk nyugatabbra minden valamire való konzervatív, keresztény-keresztyén szellemiségű, néppárti formáció büszkén hirdeti a liberális elveket is, hiszen a szabadságjogok nélkül a demokráciának egyetlen lehetséges változata sem képzelhető el. De erről a magyar társadalom nagy része semmit sem tud. S itt eszünkbe juthat Fodor Gábor egyik legutóbbi nyilatkozata, amely szerint az ország akkor került nehéz helyzetbe, amikor a liberális elvek érvényre juttatása gyengült. Csakhogy a dolog koránt sem ilyen egyszerű. Mert annak idején az SZDSZ számos olyan hibát követett el, amely az általuk hirdetett liberális elvek iránti fogadókészséget aláásta. Nem lehet ugyanis a toleranciát intoleráns módon hirdetni. A liberalizmusnak még a liberális elvekkel szöges ellentétben lévő eszmékkel szemben sem lett volna szabad a türelmét elveszítenie. S akkor a legkevésbé, amikor nem is ilyenekről vagy ehhez hasonló megnyilatkozásokról esett szó. Gondoljunk csak arra, hogy a nacionalizmus legenyhébb változatára is milyen mértékű felháborodással reagáltak. Holott - s itt Spiró György legutóbbi tv-interjújában elhangzottakra hivatkozhatunk - a nacionalizmusnak létezik olyan változata, amely nem feltétlenül torkollik irredentizmusba, sőt a saját nemzeti értékeknek tiszteletéből kiindulva nem más nemzetek eszményeinek lebecsüléséhez, megvetéséhez jut el, hanem éppen a maga értékrendjének alapján tanulja meg tisztelni más népek, nemzetek értékeit. S itt érdemes megfordítanunk a kérdést: aki a saját nemzeti hagyományait nem becsüli, vajon miért becsülné mások értékeit? Az pedig már külön tanulmányt igényelne, hogy eleddig a liberalizmus eltúlzott reakciói mennyiben járultak hozzá a napjainkban burjánzó szélsőjobb térnyeréséhez.
A hazai liberális politikusokból hiányzott az a derűs nyitottság, az ugyancsak a nyugat-európai politikai életben sokszor tapasztalható közvetítői készség, amely a jobb- és baloldal viszonyában még a legnehezebb helyzetekben is eredményeket képes produkálni. Ezért mondom én azt, hogy a párbeszéd-készség hiánya nem az emberek, a magyar társadalom kollektív bűne, hanem a politikusok káros példamutatásának az eredménye.

Persze nem várhatunk, s legkevésbé sem kérhetünk számon, nem követelhetünk naivan olyasmit, aminek az elemi feltételei hiányoznak. Hiszen a Fidesz és a Jobbik eleve elzárkózik mindenfajta párbeszédtől. Ők mindent tudnak, és mindenkinél mindent jobban. A tényleges, a parlamentben lévő jobboldallal lehetetlen a párbeszéd. De akik a magyar társadalom egészét akarják megszólítani - márpedig erről aligha mondhat le a kormányt leváltani kívánó ellenzék -, azoknak azért ennél szélesebb horizonton kell tájékozódniuk. Ha azonban csak a saját és a szomszéd várra figyelnek, meg fognak lepődni a választások kimenetelén. És ez a meglepetés nem biztos, hogy a kellemes kategóriába fog tartozni.

Mindenesetre a párbeszéd helyrehozhatatlanul elmaradt. És a kampány már réges-rég elkezdődött. A lövészárkok elkészültek. Az ország hadszíntérré változott. Már csak az a kérdés, ki hova áll, ki tudja jobban mozgósítani elvehetetlen sajátjait. Aki pedig ódzkodik az effajta gondolkodási uniformisba kényszerített politikai hadviseléstől, az jobban teszi, ha nem gyűjt és nem ad senkinek sem ajánlást. Ha valaki mégis megpróbálja, az csak magára vethet.

Szerző

Gyarmati Fannira emlékezünk

Publikálás dátuma
2014.02.22. 09:50
FOTÓ: MTI/KALLOS BEA
A napokban eltávozott közülünk Radnóti Miklós özvegye, Gyarmati Fanni. Összeállításunkban a közélet képviselőit, illetve irodalommal foglalkozó szakembereket kértünk arra, emlékezzenek az egykori múzsára, aki egész életében kerülte a nyilvánosságot, miközben óvta és ápolta férje szellemi hagyatékát.

Szőkén a rőt sövény előtt

Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni keresztfiának lenni: ez nemesi oklevéllel is felért volna a magyar irodalmi életben, mégsem kérkedtem vele a nyilvánosság előtt nagyon sokáig. "Magánúton" azonban mindig is büszkén vallottam magam az életben maradt keresztszülő, Fifi hús-vér, s a meggyilkolt másik keresztszülő szellemi hozzátartozójának.
Csak az a szerencse, gondoltam az elmúlt hónapokban, amikor Fifinél tett látogatásaimat az Ő romló állapota miatt ritkítanom kellett, hogy biztosan nem jutnak el már Hozzá a hírek Radnóti könyveinek elégetéséről, abdai emlékművének ostoba vagy aljas lerombolásáról. Mert már a rádióját sem nyitotta ki, s olvasni már évtizede nagyítóval sem volt képes.

De leírhatatlan gyönyörűség volt Őt - legutóbb még az őszön is - mosolyogni látni. Már nem szavalta el felemelt mutatóujjal Miklós egyik-másik versszakát, vagy valamit az egykor Miklóssal párban istenített francia költészetből, és már nemigen volt kapható egyik-másik egykori barát (Hont Ferenc, Buday György, Müller Miklós és mások) arcélének felvillantására az én kutatómunkám kedvéért, de még így sem feledhető számomra, ahogyan mégis mosolyogni láttam. (Hála legyen a kerület polgármesterének és két, egymást váltó gondozónőjének, hogy nem hunyt el már sokkal korábban.)

Nem a maga közelgő halála aggasztotta, amikor az élet nagy dolgairól volt módom Vele beszélni, hanem mindig a többieké, a sok nagyszerű baráté, akik sorra-rendre eltávoztak mellőle. Még a Nála több évvel korosabb Lossonczy Tamás festőművész is megelőzte a távozásban. Az önsajnálat írmagja is hiányzott Fifiből, sokkal inkább sajnálkozott a többiek sorsa s a világ zaklatott folyása felett.

És furcsamód, Miklósról sohasem a maga keserves özvegysége jutott eszébe (amibe a szemrehányás is bevillanhatott volna: "hogy volt képed egyedül hagyni engem?") - nem, Ő az önzetlen, az önfeláldozó, mindig csak a másikra tekintő szerelem tündéri valóságában élt haláláig. Nem élhetünk örökké, de örökké szerethetünk. Ezt az örökkévalóságot, a szerelemét élte, s éli ma is, biztos vagyok benne.
Hernádi Miklós író, szociológus

Radnóti Fanni és a mi emlékezetünk

Radnóti Miklós magyar ember volt. Zsidó származású - magyar. Úgy vallott magáról, hogy: zsidóságomat soha nem tagadtam meg, zsidó felekezetű vagyok, de nem érzem zsidónak magam. A vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért.

Radnóti Miklós magyar költő 1944 novemberének első napjaiban meghalt Abda határában. Nem, nem meghalt: tarkón lőtték. Mint zsidó munkaszolgálatost - legyilkolták. Gyilkosai magyar emberek voltak. Nem németek, nem az SS, hanem valamelyik honfitársunk. Magyarok, amivel szembenézni még hetven év után is oly gyávák sokan.

Múlt szombaton eltávozott az életből Gyarmati Fanni, Radnóti Miklós özvegye. Sokan ismerték, szerették, bár egész életében kerülte a nyilvánosságot, nem vállalt közszereplést. Őrizte férje emlékét, ápolta hagyatékát, viselte hallatlanul nehéz terhét, örökségét. Hiszen nem csak szerelme, hanem társa, barátja és kritikusa is volt a költőnek, ihletője a magyar költészet legszebb szerelmes verseinek. A magyar munkaszolgálat poklában pedig egyetlen köteléke az élethez.

Az internet közösségi oldalait ezekben a napokban egy, a Gyarmati Fanni halálhíréhez csatolt, megtépázott fénykép járja be. Fanni kislánykori képe, amelyet Radnóti zsebében találták meg az abdai tömegsírban, húsz hónappal a halála után. Ott volt az a levél is, amelyet néhány héttel a férje halála előtt adott fel Fanni, egy általa írt imádsággal. "Édes Istenem, nem bírom ezt a szorongást. Segítsd meg őt, légy vele, hogy világos, tiszta legyen a feje és mindenre tudjon felelni…"

Ráleltek a Bori noteszre is, Radnóti utolsó verseivel. Köztük az Erőltetett menettel:

"…s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,/ a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,/ és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,/ s árnyékot írna lassan a lassu délelőtt,…".

És a Hetedik eclogával: Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,/ horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már/ ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,/ féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod/ íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert/ nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Őrizzük Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni emlékét. Őrizzük a múltat, a mi múltunkat. Ám mielőtt emlékművet állítanánk e múltnak, birodalmi sasnak és ártatlan, szűz, szeplőtelen arkangyalnak, olvassuk a Bori noteszt, s tűnődjünk el egy pillanatra, hogy tiszta legyen a fejünk és mindenre tisztán tudjunk felelni. Gyilkosokat mentegetni hét évtized után is - gazemberség. Mi pedig nem akarunk gazember nép lenni.
Gyurcsány Ferenc, a Magyar Köztársaság volt miniszterelnöke

Elszívtunk egy cigit

"Jöjjön be, foglaljon helyet, gyújtsunk rá, Szanyi elvtárs! Kér egy kávét? Teát? Süteményt?" - hányszor, de hányszor üdvözölt így Radnóti Miklósné, Gyarmati Fanni, sokaknak Fifi néni. Majd elszívtunk egy-egy cigit. Születésnap, névnap, ám főleg nőnap volt az alkalom arra, hogy meglátogassam. Őt, aki a leges-leghűségesebb ember volt a világon. Leginkább a férjéhez. "Mikor Miklóssal ide költöztünk" - mondta gyakran, csak így, ilyen egyszerűen: "Miklós". Nekem pedig a név Radnóti Miklós költő, Radnóti Miklós utca, Radnóti Miklós Általános Iskola volt, ahová jártam. Ma pedig RaM, a városrész kulturális szentélye.

1998. Választási gyűlés az újlipótvárosi zeneiskolában, nem mellesleg a Radnóti Miklós utca egyik sarkán. A színpadon álltam, első jelöltségem minden zavarával. A szemembe világító lámpa miatt alig-alig tudtam kivenni a kérdezők arcát. Megszólalt egy hölgy, gyönyörű hangon és nyelven. "Radnóti Miklós özvegye" - súgta oda egyik "támogatóm", amely súgás pont annyira volt elég, hogy még jobban verjen a szívem. Megvallom, izgalmamban talán akkor sem ért el a tudatomig a kérdés (ha az volt egyáltalán), a saját válaszomra pedig ugyanúgy nem emlékszem. Valószínűleg dadoghattam. Így utólag is: mit mondhattam volna neki? Ki lennék én, hogy neki bármit is mondjak?

Bárki nézi a korabeli képeket, nem tagadhatja, hogy Gyarmati Fanni fiatal nőként is bűbájos volt. És rendkívül művelt. A korosodás semmit nem vitt el a bájából, a kisugárzásából. Minden értelemben szép volt.
Ám Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni nagyon szép, választékos beszédével volt igazán különleges. Néha az igen kedves, mosolygós, mégis metsző rövid mondataival. 2010 kora tavaszán, nőnapon a szocialista párt esélyeiről beszélt velem, kérdezvén, én miként látom? Reméljük, győzünk - mondtam. Pár másodpercnyi hallgatás után feszes válasz jött: "Nem reménykedni, hanem cselekedni kell, Szanyi elvtárs!"

Mélyen hiszem, hogy az elsőtől az utolsó betűig fejben tartotta Radnóti Miklós minden versét. Tán ő volt az egyetlen ilyen ember a Földön. Egyes írások szerint életben és halálban így viselte el a férje hiányát: "de hát itt voltak a versek!"
Egy évszázad tanújaként most elment. Vitt mindent a férjéhez. Lényének emléke pedig maradt. Nekünk.
Szanyi Tibor, országgyűlési képviselő

A százkét éves múzsa

Milyen lett volna, ha Szendrey Júlia 70 évvel túléli Petőfi Sándort?
Milyen lett volna, ha Boncza Berta 70 évvel túléli Ady Endrét?
Ha Szendrey Júlia 1919-ben és Boncza Berta 1989-ben halt volna meg? Mi mindent éltek volna át és túl?
Gyarmati Fanni 2014-ben halt meg.

Borzalmasan nehéz lehet egy nagy költő özvegyének lenni. A költők rettenetes örökséget hagynak a párjukra: a róluk és nekik szóló verseket. Intelligencia, lelkierő, kifinomult ritmusérzék és ki tudja, mi minden kellett még ahhoz, hogy Gyarmati Fanni sose beszéljen nyilvánosan költő férjéről; hogy megválassza azt a nagyon kevés bizalmasát, akiknek – így Ferencz Győzőnek – a gondjaira bízza a meg nem jelent dokumentumokat, férje naplóját és a sajátját; hogy tudja, melyik dokumentum közreadásának mikor jött el az ideje; és hogy ő, aki közben saját jogán – a Színművészeti Főiskola franciatanáraként – a budapesti értelmiség népszerű alakja volt, hetven éven át sugározza azt a tartást, azt az érzékenységet, azt az emberséget, amely Radnóti róla és hozzá írott versein átragyog.

Szigorúságát mosolygó-ironikus megjegyzésekbe csomagolta. Csomagolóanyagnak ott volt könnyed eleganciával viselt többnyelvű műveltsége. Kedvesen beszélgetett a tacskójával és bölcsen fogadta az öregkort. Most elmegyek Firenzébe, mondta, mert meg fogok vakulni és jól meg akarom nézni magamnak. Ebben a mondatban benne volt a kétezer éves európai kultúrát lélegző kultúrlény és benne volt az ember, aki átélte mindazt, amit olyan megrendítő tárgyszerűséggel ír le Ferencz Győző Radnóti-monográfiájában.

Radnóti gyilkosai magyarok voltak. Ezt a tényt takargatta egykor a kádári titkosszolgálat, és igyekszik ma elhazudni az álságos kormánypropaganda. Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni mosolyogva nézett át a hazugságon. Mi, akik egy önmagával tisztába jött és lelkileg megtisztult országban akarunk élni, tiszteljük meg ezt a hetven évnyi derűs nyugalmat azzal, hogy nem hagyjuk elfelejteni az igazságot.
Fábri Péter, író

Özvegysorsok

Gyarmati Fanni neve fogalom a magyar irodalomban, akárcsak József Etelkáé. Mindketten matrónakort értek meg, százegyedik évüket is betöltötték, mielőtt meghaltak. Számomra személyükben szimbolizálták a költészet folytonosságát, hiszen ifjú irodalmár koromban minden követ megmozgattam, hogy kezet szoríthassak Radnóti Miklós hitvesével és József Attila fiatalabbik nővérével. Nem rajtam múlt, hogy ez a vágyam csak felerészben teljesült.

Radnóti özvegyével telefonon sikerült beszélnem, amikor a költővel kapcsolatos emlékeire kíváncsian találkozót kértem tőle. Elutasított, mondván: az irodalmárok érjék be a versekkel, azokban minden fontos történés benne van. Később másoktól is azt hallottam: senkinek nem ad interjút, óvja a magánéletét, kínkerülő magányában nem kívánja újra meg újra föltépni a sebeit, s fölidézni mindazt, amit munkaszolgálatban meggyilkolt férje hűséges társaként, majd hosszú özvegysége során átélt.

József Etelka, dr. Makai Ödönné azonban készségesen megnyílt előttem. Ő gyermeki lélek volt, bárkinek szívesen mesélt testvéreiről, és századszor is sírva idézte föl az utolsó, végzetes estéjüket Szárszón. Sajnos, már nem érhette meg fivére centenáriumát, amelyre oly nagyon készült.

A Radnóti-díjas "Fifi nénit" azonban méltán keseríthette el, hogy pár évre a 2009-es Radnóti-centenárium után újra az elaljasult kor szelleme kísért, s nem tudja megvédeni férje szellemi hagyatékát, amelyet oly nagy gonddal és felelősséggel ápolt. A körülményeket figyelembe véve nem is csodálhatjuk, hogy nem tékozolta bizalmát.
Valachi Anna, irodalomtörténész

Szerző

A félbeszakadt nemzetté válás

Publikálás dátuma
2014.02.22. 09:40

Mi a magyarázata a zsidók iránt megnyilvánuló társadalmi ellenszenvnek? Miért volt és maradt ez sokkal erőteljesebb Kelet-Európában, mint Nyugaton? A magyar történelem és annak sorsfordító eseményei és tragédiái hogyan erősítették fel a hazai antiszemitizmust? Miért nem tekintette a magyarországi zsidókat a nemzet részének a hosszú ideig sem az állam, sem a társadalom? Ezekről a kérdésekről faggattuk Köteles Lajost, a történettudomány kandidátusát, főiskolai tanárt, aki hosszabb ideje kutatja a hazai vidéki zsidóság sorsát.

- Mivel magyarázható, hogy a zsidóság a világ egyik legsikeresebb népévé vált? Miért lett mégis üldözötté?

- A zsidóság sorsát a "kiválasztott nép" mítoszából táplálkozó sajátos vallása, a más népektől való elkülönülés parancsa mellett alapvetően befolyásolta, hogy már az ie.1. századtól vallási kötelezettséggé lett gyermekeik iskoláztatása. A zsidó Szentírás (Tóra) és a nagyszámú parancsolat elsajátítása mellett minden tanulót valamilyen mesterségre is megtanítottak. Pál apostol például bőr kikészítésből tartotta el magát. Évszázadok alatt ez a nép kulturális tekintetben messze fölé emelkedett a többinek, ami a legnehezebb történelmi fordulatok idején is nagyobb esélyeket teremtett a boldogulásukra. Mindenkori hódítóik (asszírok, perzsák, rómaiak), majd az itáliai városok és a keresztény királyok - saját érdekeiket féltve - igyekeztek távol tartani a zsidóságot koruk fontos jövedelmi forrásaitól. Nem vehettek földet, nem lehettek tisztviselők vagy katonák. Ebben a kényszerhelyzetben a zsidóság a kereskedelemben és a hosszú évszázadokon át megvetett pénzforgalomban talált megélhetési, meggazdagodási lehetőségeket. A népet összetartó vallási parancsolatok is megkönnyítették, hogy az egymással kapcsolatot teremtő zsidó közösségek hálózatára sikeres kereskedelmi tevékenység épüljön. Ahogyan a világkereskedelem kibontakozott, úgy erősödhetett meg a leghozzáértőbb kereskedő réteg, a zsidók gazdasági ereje.

- Közismert, hogy a zsidóüldözések - bár Nyugat-Európában is előfordultak -, Kelet-Európában váltak általánosan jellemzővé. Milyen történelmi okai vannak ennek?

- Amerika felfedezése nyomán a világ gyökeresen átalakult, a pénz lett a motorja a gazdasági fejlődésnek. A változások egy idő után átalakították az egész világot. Európában ipari forradalom ment végbe, új társadalmak formálódtak, és új munkamegosztás alakult ki, amelyben Kelet-Európa a fejlett ipari országok élelmiszer és nyersanyag beszállítójává vált. A Habsburg-birodalomban az iparosodó osztrák és cseh tartományok érdekében úgy alakították ki a külső és a belső vámrendszert, hogy Magyarország azok gabona és "húsbányája" legyen. A magyar föld ekkor még a földesurak tulajdonában volt, akik a termelés növelését egy ideig elsősorban a jobbágymunka mennyiségének növelésével, a feudális kötöttségek visszaállításával próbálták elérni, ami klasszikusan a második jobbágyságnak nevezünk. Amikor ennek a rendszernek a fenntartása már az ország fejlődését veszélyeztette, azt "felülről", az államhatalom bontatta el. Ez a hatalom azonban szintén a korábbi földesurak befolyása alatt állt, azok érdekeit is védve hajtotta végre a jobbágyfelszabadítást. Ennek nyomán a korábban jobbágyok által használt földek egy része is a földbirtokosok kezére került, míg a jobbágynép mintegy fele föld nélküli nincstelenként vált "szabaddá". Ennek a többszázezres, folyamatosan újratermelődő tömegnek a létbizonytalansága a mai napig megoldatlan társadalmi gond, de ez egy másik aktuális téma. Mivel a magyar (és általában a kelet-európai) társadalomban a kapitalista fejlődés nem szervesen alakult ki, hanem a feudális akadályok eltörlését követően szinte robbanásszerű változások kezdődtek, alig voltak olyan társadalmi csoportok, amelyek tagjai "értették" az új világ működését, és ki tudták aknázni az abban rejlő hatalmas lehetőségeket. A fejlettebb országokból (elsősorban az osztrák, német és cseh tartományokból) beáramló tőkések, bankárok, vállalkozók, szakalkalmazottak és szakmunkások mellett a modernizációban fontos szerephez jutott a hazai és a betelepülő zsidóság is. Kettős társadalom alakult ki: a tradicionális és a modern világhoz kötődő, amelyek mindenben eltértek egymástól.

- A magyar - zsidó együttélés évszázadokon át szinte zavartalan volt. Hogy lehetséges az, hogy nem asszimilálódtak a magyarságba?

- A zsidóság már a honfoglalás óta együtt élt a magyarokkal. Van olyan állítás is, hogy az egyik szövetséges törzs, a kabarok zsidó vallásúak voltak. Bár sorsuk, akárcsak az itt megtelepült magyaroké és más népeké, a történelem során hullámzóan alakult. Fontos részévé lettek a magyar társadalomnak és esetenként még királyi vagy főúri védelmet is kaptak egy-egy pusztítással fenyegető külső vagy belső ellenséggel szemben. II. András például a Szentföldre induló kereszteseket űzte el, amikor azok a Nyugat-Dunántúlon élő zsidók fosztogatásába kezdtek, de Mátyás király is őrködött bántatlanságuk felett. Az itt élő zsidóság évszázadok során azonosult a magyar nemzettel, támogatta a szabadságért és függetlenségért vívott harcait. 1848/49-ben is jelentős anyagi támogatást nyújtott a harcban álló magyarságnak, amiért a vereség után a császári hatalom keményen megsarcolta őket. Mindez azért is érdekes, mert a Magyarországon élő német, szász és sváb népesség többsége ekkor szembefordult a magyarokkal és az osztrákokat támogatta, de az ő "hűtlenségüket" senki sem emlegeti. A forradalom egyes eseményei, például a nemzetőrök elkülönítése is bizonyítja, hogy még az évszázadok óta itt élő, a magyarsággal együtt harcoló zsidóságot sem tekintették a magyar nemzet részének. Mielőtt ebből messzemenő következtetéseket vonnánk le, tudnunk kell, hogy a magyar jobbágyság nemzetbe "emelése" is hosszú folyamat volt, hiszen kezdetben a "nemzet" fogalmába csak a nemesség tartozott. A magyarságtól vallásában, szokásaiban, társadalmi helyzetében lényegesen különböző zsidóság - akárcsak az itt élő különféle nemzeti kisebbségek -, a magyar köztudatban idegennek számítottak.

- Mi a magyarázata annak, hogy az 1800-as évek végétől a zsidóellenesség elterjedt a magyar társadalomban és nemcsak Magyarországon, hanem a fejlettebb országokban is?

- Az 1870-80-as évektől a Magyar Királyságban kibontakozott gyors ipari-, gazdasági- és kulturális fejlődés vonzotta a jobb életre és biztonságra vágyókat. Nemcsak a fejlett Nyugatról, hanem a nyomorral és erőszakkal küzdő keleti országokból is megindult a betelepülés. Ekkor került ide a román fejedelemségekből a még nomád nemzetségi formák között élő cigányság is, amelynek máig sem sikerült megtalálni a helyét a számukra idegen gazdasági-társadalmi viszonyok között. Ekkor érkeztek ide a menedéket kereső, üldözött, ortodox galíciai zsidók is, akik nem csak különös öltözködésükkel, zárt közösségeikkel és az általuk elsajátított magyar nyelv különösségével tértek el az itteniektől. Ők lettek a magyar vidéken azok a kisvállalkozók, akik a kapitalizmust testesítették meg az ott élők számára. Zárt közösségeik ugyanúgy eltorlaszolták az utat a magyarság felé, ahogyan a kereszténység tanításai is megnehezítették a "Jézust megfeszítő gonosz nép" primitív beidegződésein való felülemelkedést. A magyarrá válást is elfogadó csoportok ezen a beállítottságon nem tudtak változtatni. A kölcsönös bizalmatlanságot tovább erősítették a zsidóság ellen elkövetett atrocitások (például Tiszaeszlár), de az a gazdagodás és társadalmi térhódítás is, amely a tehetséges és összetartó városi zsidóság körében látványossá vált. A budapesti és vidéki orvosok és ügyvédek, a bankárok és hamarosan a földbérlők között is gyorsan nőtt a zsidó származásúak aránya. A hagyományos életmódját elhagyó, elszegényedő, és állandó létbizonytalanságba kerülő társadalomban mindez egyre fokozódó társadalmi ellenszenv kialakulásához vezetett, ami hamarosan a politikai harcokban is hathatós eszközzé vált.

- Hogyan értékelhető a magyar társadalom viselkedése a zsidókérdéssel kapcsolatban a két világháború között?

- A magyar feudális uralkodó osztály önérdekű hatalomőrzése és szűk látókörű nemzeti érdekei Magyarországot háborúba és olyan válsághelyzetekbe sodorták, amelyeket nem tudott megoldani. A háborús vereségért, az azt követő forradalmakért és Trianonért azonban senki sem vállalta a felelősséget. Ahogyan másutt, például Németországban is, a zsidóságot tették bűnbakká mindezekért. Ezt később összekapcsolták azzal is, hogy kommunistának bélyegezték őket. A "zsidó egyenlő kommunista" idióma sulykolása a sajtó és a gyorsan terjedő rádió útján tömegek tudatát fertőzte meg. A zsidóellenes törvények nemcsak az addig jellemző liberális társadalompolitika végét jelentették, hanem állami szinten is hitelesítették a zsidóellenességet. Felszították és ébren tartották azt a magyar társadalomban. A felszín alatt izzó parázs aztán a fasizmus nyílt megjelenésével lángot is vethetett: a fajelméletet valló pártok nyíltan hirdethették embertelen eszméiket. A magyar társadalmat, akárcsak a sokkal fejlettebb németet vagy más országok népét, mélyen megfertőzte az évtizedeken át hallott zsidóellenes propaganda. A zsidóság valamilyen szintű korlátozása világjelenséggé lett. A Szovjetunióban az európai országrész zsidóságát például Szibériába telepítették át, "Birobidzsán" néven "saját" köztársaságot is alapítva számukra. A kitelepített zsidóság fedezte fel aztán Szibéria kincseit.

A magyar társadalom többsége nem lett aktív szereplője a zsidóellenes mozgalmaknak, de a zsidóságot nem tartotta a nemzet részének, ezért a korlátozásukat is tudomásul vette. Az egyszerű emberek rokonszenveztek a helyi zsidó családok egyikével-másikával, embertelennek érezték azok megalázását, majd elhurcolásukat, de nem érezték azt, hogy a magyar nemzetet pusztítják, mert a társadalom tudatában a nemzet csak magyarokból állt. Ez a faji alapon álló nemzettudat élt és él más országokban is, legfeljebb az üldözöttek közé ott a magyarok is bekerültek. Az ő elhurcolásukat például a szomszédos országokban ugyanolyan közöny övezte, mint a zsidóságét. Ez a társadalmi beállítottság tette lehetővé, hogy a hazai német kisebbség Szovjetunióba deportálását, majd Németországba való áttelepítését is zokszó nélkül vette tudomásul a magyar társadalom. Valószínűleg semmit sem tudott volna tenni értük sem, ahogyan másutt sem tudtak ellenállni a győztes hatalmak akaratának, de a megfélemlített társadalom hallgatott. Nem tiltakozott a későbbiek során sem, amikor a volt uralkodó osztály tagjait telepítették szerte széjjel az országban, mert a kiszolgáltatott, megfélemlített társadalom erős lelki és hatalmi nyomás alatt bármit tudomásul vesz, csak hagyják békében.

- Miben látja a történész az események legmélyebben rejlő okait és mit gondol a magyar nemzettudat fejlődésének jövőjéről?

- A történések lényegét az Európa keleti felében végbement sajátos gazdasági-társadalmi fejlődésben találjuk. A sokáig fennálló, és számtalan formában máig továbbélő feudális rendszerben nem ment végbe a különböző etnikumú és vallású közösségek valóságos nemzetté formálódása. A keleti multinacionális birodalmak és államok megfelelő gazdasági és társadalmi erőforrások híján nem tudtak olyan integráló funkciókat kialakítani és fenntartani, amelyek a nemzetté válást lehetővé tették volna. A jogi egyenlőség biztosítása nem változtatta meg a társadalom tudatát, az még ma is egy évszázadokkal korábbi állapot lenyomata. A magyarság nem bűnös nemzet - semmivel sem rosszabb vagy jobb a többieknél. Félbeszakadt nemzetté válása nyomán saját korábbi nemzettudatának vált foglyává, mert nem jött létre az a gazdasági-társadalmi alap, amelyen egy új nemzettudat kialakulhat. Az Európai Unió a különböző országok és népek együttműködésére épül - ez új formájú nemzeti integrációt igényel. Talán ezek kialakulása vezet majd ki a konzerválódott régi tudat sorsrombolásából.

Szerző