Mások is követhetik az ukrán példát

Ukrajna után más országokban is sem zárható ki társadalmi robbanás lehetősége. Boszniában, Montenegróban, és Argentínában az alacsony életszínvonal miatt képzelhetőek el összecsapásokba torkolló megmozdulások, amelyek akár a kormányzat lemondását eredményezhetik. Thaiföldön már most is ezrek és ezrek tüntetnek a fennálló rendszer ellen. Venezuelában akár rendszerváltás is elképzelhető, igaz, az országban még ma is jelentős a "bolívari forradalom" bázisa.

Kijev példája mutatja, hogy egy országban könnyebben végbemehetnek a változások, mint gondolnánk. Ha az államapparátus elveszti a rendőrség, illetve a hadsereg támogatását, megszűnik hatalmi bázisa. Szíriában azért bonyolultabb a helyzet, mert az ország több nemzetiségből áll, s a belbiztonságiak nagy részét alaviták alkotják. (Bassár el-Aszad elnök is e kisebbséghez tartozik). A kormányerők tehát saját túlélésükért is küzdenek.

Lehetetlen megjósolni, hol alakulhat ki a világban hasonló válság, mint Ukrajnában, ugyanakkor bizonyos válságjelek alapján lehet némi óvatos következtetéseket levonni. Az arab tavasz országaiban és más arab államokban például igen feszült a helyzet, Líbiában állandó egy katonai, vagy törzsi puccs veszélye, ennek oka azonban inkább vallási-kulturális-törzsi okokban keresendő.

Ukrajnában nemcsak a történelmi nyugat-keleti ellentétek, hanem az alacsony életszínvonal, s a hatalmi elit mértéktelen életvitele miatt törtek ki a tüntetések. Hasonló okokból vonultak az utcára Bosznia-Hercegovinában ezrek és ezrek. Ukrajnánál azonban sokkal kisebb országról van szó, ha itt elszabadulna a pokol, hamar megnövelhetik a nemzetközi békefenntartók létszámát.

Bosznia-Hercegovina

Európa államai közül azonban mindenképpen Bosznia van a legnagyobb veszélyben. Az első válságjelek 2011-ben jelentkeztek. Egyes szakértők már akkor figyelmeztettek arra, ha az ország eladósodása a jelenlegi ütemben zajlik, akkor hamar csődközeli helyzetbe kerülhet.

Újra csőd szélén Argentína

Dél-Amerika másik krízisországa a régi dicsőségét sirató Argentína. Egykor a kontinens legvirágzóbb államai közé tartozott, azután katonai diktatúra alatt nyögött, a demokrácia helyreállítása óta másodszor most újra az összeomlás szélén áll. Elszabadult az infláció, a központi bank tartalékai minimálisra csökkentek, a kormányzat nem tudta tovább védeni a túlértékelt pesót, mélybe zuhant az árfolyam, virágzik a feketepiac, nő a feszültség, az elégedetlenség.

Buenos Airesben már "temetik" Cristina Fernández de Kirchner populista kormányzatát, az államfő népszerűsége idén januárra 27 százalékra zuhant. Az elnökasszony elhunyt férjétől vette át az államfői posztot, a tíz éve tartó kirchnerista (peronista) rendszert azonban már aligha tudja sokáig konzerválni. Még az sem kizárt, hogy megismétlődik a 2001 végi nagy válság, amikor az argentin polgárok megrohanták a bankokat, hogy mentsék megtakarításaikat, fazekaikat fakanállal verő háziasszonyok vonultak utcára, kifosztották az üzleteket, s az akkori kormányzat kénytelen volt rendkívüli állapotot hirdetni.

A 2003-ban hivatalba lépett Néstor Kirchner szerencsés csillagzat alatt vette át a hatalmat, a gyenge peso versenyképessé tette Argentínát a világpiacon. A példátlanul magas szójaáraknak köszönhetően Buenos Aires bővelkedett valutában, 7 százalékos volt a növekedés. A peronista kormányzatnak futotta jóléti intézkedésekre, de a szükséges szerkezeti reformok elmaradtak. A kirchnerista vezetés most saját inkompetenciája helyett a külföldi spekulánsokat hibáztatja a súlyosbodó válságért. A befektetők attól tartanak, az argentin bajok más térségbeli államokra is átterjedhetnek.

Bár Karel Schwarzenberg volt cseh külügyminiszter 2012-ben úgy foglalt állást, ha Bosznia teljesíti a feltételeket, akár tíz éven belül az EU tagja lehet, a februári tüntetések megmutatták, hogy a lakosság számára nem az uniós csatlakozás jelenti a prioritást, hanem az, hogy legyen elég pénzük a mindennapi betevőre.

A munkanélküliség a hivatalos adatok szerint ugyan 25 százalék körüli, de sokan be sincsenek jelentve a munkaügyi hivatalnál, így a valós arány 45 százalékos lehet. A 3,8 millió boszniai egyötöde szegénységben él.

A havi átlagbér 420 euró körüli.Boszniában sokan még emlékeznek arra, hogy néhány évtizeddel ezelőtt még virágzott a gazdaság. Egy sor nyugati cég létesített gyárakat. A helyiek nagy büszkeségére 1984-ben Szarajevóban rendezték meg a téli olimpiát.

A virágzó köztársaságból mára nem sok maradt, részben az 1992-1995 közötti háború miatt. Később a gazdaság ugyan valamelyest magához tért, a kapitalizmus azonban rablógazdálkodássá fajult. Sokan vesztették el a munkájukat a gyárak bezárása, a gyanús magánosítások révén.

Bosznia helyzete egyelőre azért is tűnik reménytelennek, mert a daytoni egyezményben elhatározott multietnikus állam működésképtelennek bizonyult, s a nemzetiségi széthúzások miatt sem valósulhat meg a gazdaság talpra állítása.

Jellemző, hogy a horvát parlamentben egyes képviselők azt javasolták, létre kell hozni a horvát entitást is, amellyel burkoltan az ország felosztását készítenék elő. A boszniai szerbek pedig már régóta hangoztatják, nem akarnak az államszövetségben maradni.

Montenegró

Montenegró Európa legszebb országai közé tartozik vadregényes hegyormaival és varázslatos partvidékével. A turisták mit sem tapasztalnak abból, hogy Bosznia után Crna Gorában a legnagyobb az esélye egy "éhséglázadás" kitörésének.

Február közepén néhány százan tüntettek Podgoricában a kormány ellen. Ez nem jelentős szám ugyan, de Bosznia példája mutatta, hogy a megmozdulások egy szempillantás alatt terjedhetnek át más városokra.

A társadalmi elégedetlenségnek több oka van. Részben az alacsony életszínvonal, részben pedig a történelmi különbözőségek. Míg a lakosság egy része szerbként inkább Szerbiához húz, a másik rész, amelyet Milo Djukanovic kormányfő is képvisel, a Nyugathoz. Ez a réteg az euroatlanti integráció híve. A helyzet persze azért nem ilyen egyszerű, a miniszterelnök az eltelt majdnem két évtized alatt nem éppen demokratikus módon szilárdította meg hatalmát.

Sokan úgy érzik, a hatalmi elit, illetve a kormányzat, hurráoptimista elemzéseivel mintha más világban élne. Január elején Radoje Zugic pénzügyminiszter azt közölte, az ország kikerült a recesszióból, s az idei gazdasági növekedés a három százalékot is meghaladhatja. A kabinet szerint a munkanélküliség 15 százalékos.

Az emberek azonban nem érzik saját bőrükön az állítólagos javulást. Bár hivatalos adatok szerint 15 ezer család él a létminimum alatt, ez aligha tükrözi a valós számot. Az alapvető élelmiszerek ára igen magas. Egy négytagú családnál átlagban összesen 260 eurót költenek erre, ami valamivel több, mint az összbevétel fele.

A nyugdíjasok esetében még rosszabb a helyzet. Az öregségi járulék átlagban 276 euró, így 16 marad a rezsire. A hús a lakosság nagy része számára luxuscikknek számít. A montenegróiak mindössze 15 százaléka engedheti meg magának a napi háromszori étkezést.

Thaiföld

Miközben a Balkánon az alacsony életszínvonal és a nemzetiségi megosztottság miatt képzelhető el társadalmi robbanás, Thaiföldön a királypárti városi és a vidéki lakosság szembenállása vezethet akár katonai puccshoz. Bangkokban hónapok óta tüntetnek a Yingluck Shinawatra miniszterelnök távozását szorgalmazó tüntetők.

A helyi társadalom megosztottsága elsősorban Thaksin Shinawatra 2001-2006 közötti miniszterelnöksége idején vált szembetűnővé. A milliárdos politikus felismerte, hatalmát akkor szilárdíthatja meg, ha engedmények sorát teszi a vidéki gazdáknak. Rendkívül népszerűvé vált e réteg körében, ugyanakkor reformjait egyre nagyobb ellenszenvvel figyelték a királypártiak.

Bár az uralkodó, Bhumibol jelképes jogkörökkel rendelkezik, neki is komoly szerepe volt abban, hogy 2006. szeptember 19-én a hadsereg eltávolította a hatalomból Shinavatrát. A tehetős üzletember külföldre menekült. Öt évvel később ismét általános választásokat rendeztek az országban, ezúttal Thaksin húga, Yingluck Shinawatra győzött a populista Pheu Thai párt színeiben.

Az új kormányfő megválasztása után viszonylagos nyugalom köszöntött az országba, a társadalmi béke azonban rövidéletűnek bizonyult. Az ellenzék azzal vádolta a miniszterelnököt, hogy bátyja tanácsait követi, s előkészíti visszatérését az országba.
Tavaly év végén ismét tüntetések törtek ki az országban. Egyes megmozdulásokon százezrek vettek részt.

A miniszterelnök ennek hatására előrehozott választást írt ki. Az ellenzék azonban éppen ezt akarta elkerülni. A királypártiak ugyanis egyetlen szabad választást sem nyertek meg, a vidékiek rendre "leszavazzák" a fővárost. A tüntetések irányítója, Suthep Thaugsuban ezért voksolás helyett úgynevezett népbizottságok felállítását követeli, amelynek feladata az új alkotmány kidolgozása lenne a következő választásig.

A választást megtartották ugyan, mivel azonban számos szavazókörzetet blokád alá helyeztek, áprilisban több helyütt új választást kell tartani. Belátható időn belül nem várható a válság békés rendezése. Feltételezések szerint az ellenzék valójában a hadsereg beavatkozását akarja kierőszakolni. A katonaság azonban el akarja kerülni a politikai szerepvállalást.

Venezuela

Hetek óta tartanak a kormányellenes megmozdulások Venezuelában, de az alig tíz hónapja hivatalba lépett Nicolás Maduro még nem csomagolja a bőröndjeit. A tavaly elhunyt baloldali populista elnök, Hugo Chávez utódának feje felett azonban viharfelhők tornyosulnak.

Február elején San Cristóbal városában egy diáklány megerőszakolása, az egyre romló közbiztonság elleni tiltakozásképpen vonultak a fiatalok az utcára, a diáktüntetések azután a fővárosra is átterjedtek. Február 12-én három fiatal halt meg, azóta további tíz ember veszítette életét, többszázan megsebesültek, mintegy ötszáz tiltakozót őrizetbe vettek.

A tiltakozás azóta sem csillapodott, a tüntetők barikádokat emeltek Caracas utcáin, éjszakánként összecsapnak a kormánypárti félkatonai csoportokkal. Ám sokan kétlik, hogy leáldozott volna a "bolívari forradalom" rendszerének, ahogy Chávez a kormányzatát nevezte. Madurót tavaly, ha sovány többséggel is, de elnökké választották, s úgy tűnik, a kormányzat még nagyobb tömegeket tud mozgósítani, mint a jórészt az elégedetlen középosztályra támaszkodó ellenzék.

A chávezi évek alatt javult a legszegényebb rétegek helyzete, a busás kőolaj jövedelemből folytatott jóléti politikát azonban hosszú távon aligha lehet fenntartani. Venezuela a világ legnagyobb kőolajkincsével rendelkezik, csakhogy az elmúlt években a termelés visszaesett, az államosított kőolajipar infrastruktúrája leromlott, szakemberei szétszéledtek.

Gyakoriak az áramkimaradások, hiányoznak alapvető élelmiszerek, gyógyszerek, egekbe szökött az infláció, a helyi valutát, a bolívart a hivatalos árfolyam tízszeresén váltják. Bőven van ok az elégedetlenségre. Maduro állami diktátumokkal próbálja megregulázni a gazdaságot, kevés sikerrel. Egyik nap külföldről irányított puccskísérletként állítja be a tüntetéseket, a másik nap párbeszédet ajánl az Egyesült Államoknak, amely egyébként a venezuelai kőolaj fő vásárlója.

Maguk az ellenzéki vezetők sem értenek egyet abban, hogy milyen utat válasszanak. A két választást is elveszített közös ellenzéki elnökjelölt, Henrique Capriles a fokozatos haladás híve, el akarná kerülni a társadalmi robbanást.

Vehemensebb harcostársa, Leopoldo López az utcán döntötte volna meg Maduro rezsimjét, de kénytelen volt feladni magát, s most rács mögött vár sorsára. Nagy kérdés, hogy a megosztott ország jövőjéről hogyan vélekedik, hová áll a venezuelai hadsereg.