Levelek Dániából 2.

Itt, Dániában igen különös az időjárás. Egyszer induláskor, éjjel kettőkor, égre emeltem a tekintetem: hát látom a csillagokat (szinte pont olyanok, mint a Hortobágyon, legalábbis én nem látok különbséget), de ha hajnalban, amikor elindulok a lapokkal, ennek megfelelően akarnánk öltözködni, hát egy kisebb ruhásszekrényt, de legalább egy nagyobb tengerészzsákot biztosan magunkkal kellene hordani.

Ha enyhe is a tél, egyik pillanatról a másikra támad fel a vihar, lehűl a levegő tíz fokot, elered az eső, vagy a hó. Esetleg mindezek együtt. Az újságok az emberrel együtt péppé áznak, a jéghideg szél szembe fújja a havas esőt, és mintha ezernyi apró és jéghideg tűvel szurkálnák az ember arcát. A kezemből kitépi a vihar az ázott-átkozott papírokat, amik nagy eufóriával elrohannak az utcán, amíg hamarosan egy pocsolya nem ejti foglyul. A szél közben meg kárörvendőn vicsorogva fütyül át a sok szűk utcákon, sikátorokon, átjárókon, kukák között. És még van hátra négy utcára való hírlap, azaz másfél óra…

Irinát egy ilyen viharban láttam meg. Szintén újságkihordóként dolgozik itt, talán Bulgáriából vagy Romániából jött a férjével együtt, a munka vagy a jobb élet reményében. Éjjel az elosztóban többször láttam már, a férfiak között feltűnő volt egy törékeny alkatú, cipekedő nő látványa. Persze nem nagyon figyeltem, hiszen mindenki lázasan pakol ilyenkor, számolja az újságokat és készülődik az újságkihordás rohamára. Aztán néhány nappal később, amikor jött a vihar, egyszer megláttam a terepen, a házak között. Biciklivel húzta maga után az utánfutót újsággal, papírokkal teli. Először arra gondoltam, milyen komoly ihletet meríthetne a képből a Kurázsi mama látványterveihez egy ambiciózus színházi díszlettervező, aki bizonyára még sosem kézbesített viharos skandináv éjjeleken. A látvány azonban nem tűrt iróniát.

A biciklit csak tolni lehetett a szembeszél miatt, gonosz, tűhegyes esőcseppek és hópelyhek vágódtak Irina arcába. Haja, ruhája, cipője nagy részben átázott és átfagyott. Tolta a biciklit, húzta a kocsit. A látvány már nem a háború és Kurázsi Mama volt, hanem a huszonegyedik század európai - kelet-európai drámája. Mi lesz velünk, magyarokkal, románokkal és a többiekkel? Idegen országokban kell majd dolgoznunk? És mi lesz az otthoniakkal? Mikor tudnak majd becsületes munkából megélni? És mi, akik ide vetődtünk, hazamehetünk-e végre egy jobb közérzetű és élhető országba?

Irina egyszer csak megállt. Odamentem hozzá, gondoltam talán segíthetek neki. Addigra behúzódott telefonálni egy kapualjba, és valakivel vékony, elcsukló egérhangon beszélt. Az eső miatt látszani nem, de hallatszott, hogy sír. Aztán hallgatta, aki a vonal másik végén beszélt hozzá, elköszönt és eltette a telefont. Újpesti angolsággal sután feltett kérdésemre, hogy tudok-e talán segíteni, csak a fejét rázta, nem, köszöni szépen. Ez az ő dolga. Indult, volt még munka bőven. Tovább ázott, tolta a biciklit, húzta a kocsit. Később megtudtam, hogy a férjével beszélt, neki sírta el a bánatát. Az esőt, a hideget, a szelet és tőle fogadott el vigasztalást, segítséget mielőtt továbbindult dolgozni. A férfit Gábrielnek hívják, mint az angyalt. Hát ilyen az időjárás télen Dániában.

2014. március