Nem mintha kóros feledékenységben szenvednék, mint szegény Simon Gábor, aki "megfeledkezett" arról, hogy ausztriai bankban százmilliói vannak. Nem hiszem, hogy a magamfajták között akad akár egyetlen is, aki elfelejtkezne ekkora összegről. Kivétel, ha valaki ennek a sokszorosával rendelkezik (sejtéseim szerint ilyenek is akadnak; őket nem leplezik le, sumákolnak.)
Mostanában néha eszembe jut Keresztes Sándor. Gyermekkoromban láttam először, amikor apám, nem tudván mit kezdeni velem, kellő intelmek kíséretében magával vitt Barankovics Istvánhoz valami pártértekezletre, amelyet ugyanúgy únt, mint én. Sanyi bácsi jól megtermett, bajszos, korpulens ember volt, nem hozzászólt a témákhoz, hanem kifejtette véleményét, ahogy jogot végzettekhez illik. Ezt a szokását akkor is megőrizte, amikor a Demokrata Néppárt megszűnt, s ő az Új Emberhez került fűtői minőségben. A pincéből jövet meg- megállította Mihelics Vid professzor urat, a párt egyik oszlopát, a Hazánk című lap főszerkesztőjét, és a várható esélyekről tartott előadást, amelyet a professzor ajkát lebiggyesztve hallgatott, s mihelyst tehette, két mondat között elosont.
Keresztes Sándornak elvitathatatlan érdeme a Keresztény Demokrata Néppárt újraszervezése a rendszerváltást követően. Nem maradtak sokan a régiek közül. Kovács Zoltánra emlékszem. Új arcokat, a keresztény politika elkötelezettjeit kellett keresni és főként találni. Sándor bácsi fáradhatatlanul ténykedett. Egyszer tőlem is megkérdezte, a családi hagyományokat követve nem akarok-e a KDNP képviselője lenni. Sok ok miatt sem akartam: analfabétának éreztem magam a politikában, s elborzadtam attól a gondolattól, hogy a parlamentben üldögélve inkább ostoba, mint bölcs szónoklatokat hallgassak. Nemet mondtam. Hogy visszatérjek a bevezetésben mondottakhoz, azon tűnődöm, nem vétkeztem-e ezzel a nemmel családom, gyermekeim jövője ellen. Hiszen ha minden jól megy: én is összekaparhattam volna néhány milliócskát.
No, annyit biztosan nem, hogy elfelejtsem, de ahogy figyelem, azért akadnak, akik elvegetálnak képviselői juttatásaikból, s barátaiknak és üzletfeleiknek is csurran-csöppen néhány forintocska, földekre, trafikokra, jól tejelő állásokra. (Bár aligha álltam volna meg szó nélkül, hogyan nyerhet valaki öt trafik üzemeltetésére pályázatot - hacsak a személy megsokszorozásával nem számolnak -, miként lesz állattenyésztő valakiből, aki csak a csarnokban látott birkahúst, de ilyen kérdések egy igazi keresztény politikusban, aki a szegények sorsának javítását, a nyomor enyhítését tartja szem előtt, súlyos eretnekségnek minősülnek, meg se hallaná a rezsiharcban csattogó fegyverek zajában.)
Nem lettem hát képviselő, pedig gyerekkoromban kellemes emlékeket szereztem erről a tisztségről. A vonaton párnás kocsiban utaztunk, s ha apám felmutatta igazolványát, a jegyvizsgáló tisztelgett. Ha meccsre mentünk, a korzón üldögéltünk. Egy MTK-Fradi meccsen, amikor Rudas belőtte a büntetőt, felpattanva ujjongtam. Körülöttünk mindenki ülve maradt, elnéző mosollyal szemléltek. Ott az MTK szurkolói ültek, köztük én, az eltévedt bárányka. (Kíváncsi volnék, mi történne ma, ha a fradisták között egyetlen kék-fehér szurkoló kezdene ünneplésbe. (Pontosabban: tudom a választ.)
Néhány dicsőséges hónap múlva ez a képviselőség rossz pontot jelentett. Nagyon rosszat. Évek hosszú során át a képviselő urak és hölgyek mintha rugóra jártak volna, pattantak föl bizonyos nevek hallatán, és megtanultak egyszerre tapsolni. A népnyelv fejbólintó jánosoknak nevezte őket. Kevesen, nagyon kevesen mertek ellentmondani.
Hogy mekkora fizetést kaptak, fogalmam sincs. Amikor Barankovics emigrált, olyasmit írtak a lapok, magával vitte a pártkasszát, ami valójában nem létezett. Sokkal később, amikor gyermekeinkkel sétáltunk, a drótkerítéshez tapasztott arccal szemlélték Czinege Lajos kertjében az őzeket, szegény fiacskám pedig kis híján bepisilt, mert az éber őr elüldözte Gáspár Sándor házának kerítésétől a következő villanyoszlopig, és mint ismert, ebben a helyzetben minden lépés kockázatos.
Amikor itt lett volna a nagy alkalom, nem teljesítettem Keresztes Sándor bácsi kérését. Családom tagjainak égnek állt volna minden hajszála. Elefánt a porcelánboltban. Szókincsem talán lett volna, bár némelyik magát kereszténynek mondó embertől lenne mit tanulnom, hogyan lehet a másikat a földbe döngölni a krisztusi szeretet nevében.
Többre vittük volna a képviselői javadalmazással. A Vérhalom téren talán nekem is építenének pályát, vasút nem kellene, az utcák túl meredekek. Házat sem kellene építeni számunkra, 1942-ben a bombázások elől költöztünk ide. Akkor a világ félvégére, ahová semmiféle busz sem járt, két boltocska elégítette ki az itt lakók igényeit. Azt sem tudnám eldönteni, milyen közhasznú társaságba mentsem a pénzem. Arra talán telne az eszemből, hogy a vagyonbevallásomban fél lakás és (az unokáimat beleszámítva) kilencednyi nyaraló szerepeljen, a könyveknek sajnos csak számomra van értéke, a lemezeim legjavát a szó szoros értelmében lejátszottam.
Nem lettem KFT-, FTC-, ZTE-, KTE-részvényes, át sem látnám, hogy a különböző társaságokban landoló pénzeim hová kerülnének, melyik a legjobban fialó befektetés, kinek kellene apróbb-nagyobb szívességeket tennem, hogy ő hasonlóképp viszonozza. Szégyenkezve még házi kolbászomat sem "szívességből" kapom, hanem meg kell vásárolnom, feleségem szidalmait is hallgatnom kell, miért eszem zsírosat, ráadásul nálunk nincs kutya, hogy alkalmas pillanatban átessen rajta.
Pironkodva állok családtagjaim előtt: nem takarítottam meg 250 milliót. Hacsak… hacsak el nem felejtettem, mert messze, külországi bankban helyeztem el. Miért éppen ott? Nehogy elrabolják a párnám alól.
Egyetlen hiányérzetem van. Mikszáth tehetsége és iróniája nélkül esetleg meg tudnám írni parlamenti karcolataimat a Tisztelt Ház lakóiról. Beismerem, ezt az esélyt is elmulasztottam. Ezért tényleg kár. Viszont nem neveznek gazembernek a hátam mögött, nincs szükségem kisportolt, napszemüveges őrökre, békésen üldögélhetek a szárszói kertben, s feleségemmel, gyermekeimmel és unokáimmal hallgathatom a madarak énekét, figyelhetem a lassan oldalazó rigót, és kicsit remegő kézzel kiszámolhatom a fagylaltpénzt. Olvashatok kedvemre, lassan érzéketlenné váló ujjaimmal nem kell utasításra gombot nyomkodnom, nem kell lelkiismeretem ellen beszélnem és cselekednem. És ami nagyon fontos: mélyen és jól alszom, nem horkolok, s kedvtelésből hallgatok zenét, nem azért, mert a látványos eseményen a "főnökség" is a páholyban ül tétovázva.
Keresztes Sándor nem hagyott vagyont maga után. Vatikáni nagykövetként a kukához ballagott és kiürítette a szemetes vödröt. Némelyeknek itthon is van szemete épp elég, de nem maguk öntögetik szelektíven, hiszen van szolgálójuk épp elég. Újjáéledt a cseléd, az uraság szolgája, a megélhetésért megalkuvók kasztja.
Néha eltűnődöm, kicseréltessem-e szemüvegem; az apróbetűkkel már meggyűlik a bajom. Mégsem vállalkozom ilyesmire. Drága. Meghát úgyis épp eleget látok. Talán túl sokat is.