- Miért pont a csótányokra esett a választása?
- A Temze partján üldögéltünk egy barátnőmmel, mikor feltette a kérdést: - Miért van az, hogy nem ismer egyetlen nemzetközileg elismert magyar művészt sem? Egy pillanatra zavarba jöttem. Megemlítettem neki Vasarely és Moholy-Nagy nevét, de a lány kortárs magyarokra volt kíváncsi. Elgondolkodtam, és igazat kellett adnom neki, hiszen világhírű képzőművészünk tényleg nem létezik. Így elhatároztam, hogy készítek egy olyan alkotást, amivel egy saját márkát építhetek fel, amivel híressé válhatok.
- Elkezdett tehát műcsótányokat csempészni neves külföldi múzeumokba?
- Ellátogattam a Fővárosi Állatkertbe, ahol közelről megvizsgáltam a különböző csótányfajtákat, és beszélgetem a Rovarház gondozóival. Ezután egy szobrásszal vettem fel a kapcsolatot, aki formába öntötte a műcsótányokat. Az elsőt még aranyfestékkel fújtuk le, a második viszont már bronzból készült és tizennégy karátos arannyal lett bevonva.
- Nem ez az elő alkalom, hogy egy művész műtárgyakat csempész a kiállítótérbe...
- Igen, az első Marcel Duchamp volt, aki egy vécécsészét vitt be egy kiállításra, napjaink legismertebb csínytevője pedig a brit graffitiművész, Banksy, aki az akciói során mindig reflektált az adott kiállítóterem műveire. Az ő jele a patkány volt. Én is egy ehhez hasonló állatot kerestem, ezért is került a képbe a csótány. Én mégis mást tettem, mint Banksy: reálértékű tárgyat "csempésztem" be a múzeumokba. Valójában egy művet, egy képzőművészeti tárgyat adományoztam a múzeumnak. Ez az akciómban a fricska.
- Mit szóltak a látogatók?
- A weboldalamra feltöltött videókon látható, hogy mindegyik látogató elcsodálkozik vagy megmosolyogja a dolgot, esetleg lefotózza. A British Museumban például egy bronzból készült görög szobor lába mellé helyeztünk el egy bronz csótányt. Megdöbbentő volt, hogy a látogatók nem is az eredeti alkotásra voltak kíváncsiak, hanem a kis ízeltlábúra. Mellesleg a csótányokhoz mindig felirattal ellátott kis táblákat gyártunk, amelyeknek a stílusa, tartalma, betűtípusa, nyelve teljesen megfelel az adott múzeum többi műtárgya alatt elhelyezett táblának. Így elsőre se a látogatóknak, se a teremőröknek nem tűnik fel az idegen műalkotás. A Louvre-ban ezért is maradhatott benn nagyon sokáig az egyik csótányunk: egy szobor talapzaton trónolt, szemben a Mona Lisával. De már tettem ki csótányokat Londonban a Tate Modernben, a Tate Britainben, a Saatchi Gallery-ben, Berlinben a Hamburger Bahnhofban, Párizsban még a Pompidou Központban, Bécsben pedig a MuMoK-ban.
- A Műcsarnokba vélhetően nem kellett becsempészni a csótányokat?
- Ezúttal legyártottunk tizenkétezer, fröccsöntött műanyag csótányt. A kérdés ezúttal az, hogy vajon egyenértékűek a most kiállított műanyag csótányok a korábbi kézműves munkákkal. Vagyis hol a határ a műalkotás és a tömegkultúra termékei között? És van még egy csavar: most minden látogató elvihet egyet a rovarok közül, melyek között elrejtettünk egy igazi, tizennégy karátos darabot is. Ezt elláttunk hitelesítéssel, a magyar állam aranykészletéből egy billoggal. Aki megtalálja, elviheti, a jegypénztárban pedig átveheti a hitelesítő oklevelet. A történet ezen a ponton még nem ér véget. A Műcsarnok M0 projekttermében kamerát helyeztünk el, így az interneten élőben követhető az installáció fogyása, "bomlása". De a játék itt még nem ér véget! Én mindeközben kimegyek New Yorkba és a MoMÁ-ba, a Modern Művészetek Múzeumába csempészek be egy csótányt. A New York-i akciómat eközben levetítjük itthon, a Műcsarnokban. Majd a Műcsarnok részéről a kurátorom felveszi a kapcsolatot velük, és tájékoztatja őket az akciómról és a kiállításról.
- Világhírű lesz ezután a magyar képzőművészet?
- Nem gondolom, hogy ettől fog szárnyra kapni. Ahhoz hogy Magyarországon a művészet szárnyra kapjon, szükséges, hogy legyen az építészettől a grafikán át a képzőművészetig minden művészeti területről egy-egy alkotó, aki meghatározóvá válik nemzetközileg is. Utána már ők lesznek a nullpont. Mindez az ország javára is válhatna.