A méltatlanul elfeledett Halász Gábor

Pontos napját, mikor halt meg, nem tudjuk. Valamikor márciusban, ezekben a napokban. Hatvankilenc éve, nincs kerek évfordulója, jövőre lesz csupán. Meggyilkolták, noha református volt, de születésekor az édesanyja, amolyan szemérmes fölfogás szerint "leányanya", izraelita vallásúként jegyeztette be. Szülei - mert természetesen atyja is volt - az ő nyolcéves korában házasodtak össze. A kivégzésének nincs még ugyan kerek évfordulója, de két ok is indokolja, hogy megemlékezzünk róla. 

A bűntett, ha nem haláltáborban gyilkolták is meg, mégis a holokauszt áldozata volt, Balfon két más magyar irodalmi óriással együtt végeztek vele, Szerb Antallal és Sárközi Györggyel. Gazdag életműve ellenére alig esik szó róla, pedig irodalmunknak a Gyarmati Fanni halálakor okkal idézett Radnóti Miklóssal, egyenrangú szereplője és értéke volt. Nem költő és nem regényíró, hanem esszéista, történész, könyvtáros, a magyar és a világmúlt kutatója, fölfedezője.

Évtizedekkel ezelőtt jelent meg legutóbb poszthumusz kötete, annak ellenére, hogy az 1940-es esztendők elején a magyar esszéirodalom mondhatni "aranykorának" példamutató szorgalmú művésze volt. Elfeledett folyóiratok oldalain jelent meg kezdetben, a Bethlen István alapította Magyar Szemlében, és a Tormay Cécile szerkesztette Napkeletben, tehát a Babits teremtette Nyugat "ellenlapjaiban", így munkássága kezdetén nem állt hadilábon a keresztény kurzussal. A Széchenyi Könyvtár kutatója volt, elhurcolásáig szorgalmas szerzője Illyés Gyula Magyar Csillagjának. Páratlan szorgalmú búvár. Szakadatlanul olvasott, évszázadok szellemi termékeiben lapozgatott, tanulmányozott, de türelmetlenül és ugyanolyan féktelen étvággyal habzsolta korának alkotásait. És mindenről, ami a keze ügyébe került, küldte kéziratait a redakciókba.

Mátyás király reneszánszáról, Kazinczyról és Berzsenyiről, de Shakespeare-ről és Swift-ről, Gibbonról is. Első kötetét, "Az értelem keresését", az egyetlent, amely még életében jelenhetett meg, csupán néhányukkal tölthette meg. A többit halála után már a barátai gyűjtötték össze, ezer oldalnál valamivel vastagabb kötet kerekedett ki belőle, páratlanul gazdag kötet. Utána a mai napig semmi. Pedig annak a nemzedéknek, amely szerencsésen túlélte a világégést, és éppen eszmélt, Radnótival együtt páratlan élménye volt Halász Gábor fölfedezése. Nem csupán gazdag tartalmával, eredeti gondolataival, hanem stílusával, szépirodalmi értékeivel is. Azok, akik áhítattal és csodálattal érezték muzsikának a Radnóti költeményeket, "A tajtékos ég" és az abdai sírból kiásott verseket, prózában ugyan, de a magyar nyelv gazdagságának igézetében olvasták a háború után Halász Gábor gondolatait.

Gondosan kerülte a szövevényes körmondatokat, precízen, közérthetőn fogalmazott. És mesés gazdagságú szókinccsel, nem erőltetett, mesterségesen kutató buzgalommal, varázslatként lelt rá a legmegfelelőbb jelzőkre. A távoli és közeli múltból föltámasztott alakjai elevenek, magunk között érezzük őket, mintha jelen volnának, kortársainkként észleljük lélegzésüket, halljuk hangjukat. Mindegy hány évszázad távolából, vagy éppen a jelenből, Halász Gábor az esszé irodalom varázslója volt. Olyan hevülettel és izgalommal olvassuk tanulmányait, mintha regények volnának. Fordulatosak, színesek, hiszen ezzel a szándékkal és tehetséggel írta őket, az irodalmár, a megelevenítő gyönyörűségével.

Úgy teremtette esszéit, mintha csakugyan regényt írna. A bűn, hogy nem csupán őt felejtettük el, hanem azt a kort is, politikai borzalmai ellenére is a magyar szellem, az alkotói láz fénykorát. Mérhetetlenül szegényebbek vagyunk azzal, hogy ezek az alkotások könyvtárak holt polcain pihennek, kiadók érdektelen unalommal hanyagolják el őket. Elővettem a minap egyik legszemélyesebben hozzám kötődő íróm, Stendhal csodás könyvét, "A pármai kolostort'. A korabeli kiadó a magyarul újjáteremtő, újjávarázsoló fordító, Illés Endre esszéjét fűzte eléje.

Elbűvölődtem, mintha Halász Gábor írását olvastam volna. Azt a precíz kutató szorgalmat, amely az ő munkásságát jellemezte, azt az irodalmár élvezetet, amely Halász Gábort foghatta el, ha műhelyében alkotott. Nem meglepetés, természetes észlelés. Illés Endre egyike volt azoknak, akik a halászgábori iskolából nőttek ki, tőle tanulták az esszéírás műfaját. Eltöprengtem, mi történt volna, ha Halász Gábor élete 1945 márciusában, negyvennégy esztendős korában, tehát alkotói tehetsége csúcspontján Balfon, politikai hóhérok kezétől nem huny ki, hanem folytatni tudta volna, mi mindennel lennénk ma gazdagabbak. De jogtalan és oktalan a gondolat.

Az ezer oldalnál több "Válogatott tanulmányok" egész életművet sejtetnek, megkurtításukban is teljes szellemi kincset. Csak nem volna szabad szunnyadni hagyni őket, éppen ellenkezőleg gazdagítani velük, tudásra amúgy is szomjas ifjúságunk lelkét. Színházaink sikerrel játsszák Szép Ernő, Heltai Jenő, Molnár Ferenc és a kor több más jeles szerzőinek a műveit. Más közönségnek és környezetnek alighanem még nagyobb élményt is adnának ezek az örökbecsű tanulmányok, az esszé remekei.

Szerző

Csillag - de milyen?

Gyakran idézzük Petőfi Sándor sorait: "1848, te csillag! Te a népek hajnalcsillaga!"

Szeretnék a forradalom és a szabadságharc évfordulója kapcsán konkréten erről csillagról néhány szót szólni. Egész pontosan az 1848-49-es dicsőséges másfél év egét beragyogó sok csillag közül az egyik csillagról, egy hatágúról, amelyről érdekes módon a magyar közbeszéd mélyen hallgat.

1848-ban a zsidóság a magyar szabadságharc ügye mellé állt. A korábbi zsidó történelemben példátlan módon a rabbik magyarul mondták a drósét, tehát magyarul prédikáltak. A nagy rabbik, Einhorn Ignác, Löw Lipót, a zsinagógai emelvényről, a bimáról Kossuth Lajos mellett agitáltak. A zsidók hazai létszámarányukhoz képest húszszoros mértékben álltak be katonának, nemzetőrnek, vállaltak fegyveres szolgálatot. Amikor az osztrák csapatok elől Debrecenbe menekülő magyar kormány szabotázs következtében Pest-Budán felejtette a nemzeti aranyvagyont, az új valuta, a "Kossuth-bankó" fedezetéül szolgáló nemesfémkészletet a környékbeli nemesség és a magyar zsidóság adta össze.

A mintegy 180 ezres honvédségből Kossuth Lajos szerint húszezren voltak zsidók, közülük 76-an hadnagyi, 29-en főhadnagyi, harmincan századosi és nyolcan őrnagyi rangra emelkedtek. A zsidó katonaorvosok száma 56 volt. Löw Lipót, Schwab Arszlán és Eichorn Ignác tábori rabbiként szolgáltak. Reményi Ede Görgey Artúr segédtisztje volt, később New Yorkban lett világhírű hegedűművész és zeneszerző. (Később ő hozta létre Széchenyi István és Petőfi Sándor szobrához szükséges pénzügyi alapot.)

A szabadságharc leverése után az osztrák csapatok fővezére, Haynau táborszernagy kijelentette: a zsidókat külön megtorlással kell sújtani, mert nélkülük a magyar rebellió sokáig nem bírta volna. Sőt: "a zsidók, érzelmeik és gonosz cselekvésük által olyannyira előmozdították a magyar forradalmat, hogy az az ő közreműködésük nélkül sohasem nyerhetett volna ilyen jelentőséget." A világosi fegyverletétel után a rabbikat sáncfogságra hurcolták, a magyar zsidóságot pedig kollektív büntetésben részesítették, képtelenül magas hadisarc kifizetésére kötelezték őket.

Jelzem, a szabadságharc idején Magyarországon még nem voltak egyenjogúsítva a zsidók (Ausztriában már igen). Tehát egy olyan országért harcoltak, olyanért vállalták a sebesülés és a halál veszélyét, ahol nem vásárolhattak földbirtokot, nem vállalhattak állami tisztséget, nem vehettek feleségül keresztény lányt és ahol a bíróságon, ha egy keresztény véleménye állt szemben egy zsidóéval, a bírónak nem volt mérlegelési joga, hanem a keresztényét kellett elfogadnia.

Március 14-én a Dohány utcai zsinagóga előtti téren tartottak egy nagyon szép megemlékezést 1848 emlékére. Számos beszéd hangzott el, közülük kiemelem Róbert Péter egyetemi docens előadását, ő ugyanis részletesen és pontosan bemutatta a zsidók részvételét a forradalomban, adatokkal, számokkal, hiteles idézetekkel illusztrálva mondanivalóját.

Gondoltam, nyilván azonnal megkeresik a nagy televíziók és rádiók, és másnap hosszú részleteket közölnek tőle. Bizonyára az én hibám, de nemhogy Róbert Péter beszédéből nem találtam sehol részletet, hanem még híradást sem találtam erről az eseményről. Pedig néztem a Magyar Televíziót, szokásomtól eltérően végigültem két híradót, valamint az ünnepi élő közvetítéseket, meghallgattam a tudósításoknak álcázott választási propagandát és szemérmetlen kormány-hízelgést, de arról, hogy a Mazsihisz ünnepséget rendezett a forradalom és szabadságharc évfordulóján, egy szót sem hallottam.

Egyébként volt valami szívszorító abban, amint a Dohány utca sarkán, bámész nézelődő arrajárók előtt a zsidó iskolásgyerekek, mellükön hatágú kokárdával énekelték a Kossuth-nótát. A Himnusz alatt mi, ünneplők vigyázzban álltunk. A nézelődők a Dohány utca túlsó oldalán valamit rágcsáltak zsebredugott kézzel, aztán elsétáltak. Eszembe jut az auschwitzi kép a rámpán álló két kisfiúról, Bocskay-ruhában, sárga csillaggal. Vigyázott a fényképész, nem látszik a háttérben a krematórium.

Talán nem tartozik szorosan ide, de elmondanék egy történetet. A kiegyezés után azt mondta a miniszterelnök, Tisza Kálmán, a kártyapartnerének és jó barátjának, Jókai Mórnak: "Te Móric! Mi magyarok nagyok vagyunk a harcban és a forradalomban, de a pénzügyek valahogy nem mennek nekünk, az ország pedig éppen az államcsőd szélén egyensúlyoz. Nincs egy mentő ötleted?" "Hogyne volna - felelte a nagy író. - Itt van ez a Horn Ede (a szabadságharc alatti nevén: Einhorn Ignác rabbi), ez most milliárdos Belgiumban. Egy pénzügyi zseni. Nagy híve Kossuthnak, ő finanszírozza az egész emigrációt, ha kell, kabátot vesz a menekült honvédnek, ha kell, évjáradékot fizet a 48-asoknak, ha pedig Kossuth Lajos Amerikába akar utazni, ő veszi meg neki a hajójegyet. Hívjuk haza!"

Meg is kereste Jókai Horn Edét, aki azt mondta: drága író úr, hát én egy zsidó vagyok. Hogy képzeli, hogy Magyarországon egy zsidó miniszter lehet? A miniszterelnök szavát adta erre - felelte Jókai.

Akkor Horn eladta mindenét Belgiumban és hazajött. Pénzügyminiszter csakugyan nem lett, de államtitkár igen. Két év alatt szanálta az államadósságot, egyensúlyba hozta a költségvetést, ami pozitívummal zárt. Aztán meghalt, gyakorlatilag belehalt a túlhajszolt munkába. És minden vagyona ráment erre a két évre. Semmije sem maradt, a szegényegylet, a Hevra Kadisa temette el.

De a koporsója mögött ott gyalogolt, kalappal a fején Tisza Kálmán miniszterelnök, Jókai Mór, Andrássy Gyula és az egész magyar értelmiség. Mert akkor még tudta a magyar politika, mivel tartozik a zsidóknak.

Régen volt? Igen, régen. Régen bizony. Sapienti sat.

Szerző
Szunyogh Szabolcs újságíró

Csillag - de milyen?

Gyakran idézzük Petőfi Sándor sorait: "1848, te csillag! Te a népek hajnalcsillaga!"

Szeretnék a forradalom és a szabadságharc évfordulója kapcsán konkréten erről csillagról néhány szót szólni. Egész pontosan az 1848-49-es dicsőséges másfél év egét beragyogó sok csillag közül az egyik csillagról, egy hatágúról, amelyről érdekes módon a magyar közbeszéd mélyen hallgat.

1848-ban a zsidóság a magyar szabadságharc ügye mellé állt. A korábbi zsidó történelemben példátlan módon a rabbik magyarul mondták a drósét, tehát magyarul prédikáltak. A nagy rabbik, Einhorn Ignác, Löw Lipót, a zsinagógai emelvényről, a bimáról Kossuth Lajos mellett agitáltak. A zsidók hazai létszámarányukhoz képest húszszoros mértékben álltak be katonának, nemzetőrnek, vállaltak fegyveres szolgálatot. Amikor az osztrák csapatok elől Debrecenbe menekülő magyar kormány szabotázs következtében Pest-Budán felejtette a nemzeti aranyvagyont, az új valuta, a "Kossuth-bankó" fedezetéül szolgáló nemesfémkészletet a környékbeli nemesség és a magyar zsidóság adta össze.

A mintegy 180 ezres honvédségből Kossuth Lajos szerint húszezren voltak zsidók, közülük 76-an hadnagyi, 29-en főhadnagyi, harmincan századosi és nyolcan őrnagyi rangra emelkedtek. A zsidó katonaorvosok száma 56 volt. Löw Lipót, Schwab Arszlán és Eichorn Ignác tábori rabbiként szolgáltak. Reményi Ede Görgey Artúr segédtisztje volt, később New Yorkban lett világhírű hegedűművész és zeneszerző. (Később ő hozta létre Széchenyi István és Petőfi Sándor szobrához szükséges pénzügyi alapot.)

A szabadságharc leverése után az osztrák csapatok fővezére, Haynau táborszernagy kijelentette: a zsidókat külön megtorlással kell sújtani, mert nélkülük a magyar rebellió sokáig nem bírta volna. Sőt: "a zsidók, érzelmeik és gonosz cselekvésük által olyannyira előmozdították a magyar forradalmat, hogy az az ő közreműködésük nélkül sohasem nyerhetett volna ilyen jelentőséget." A világosi fegyverletétel után a rabbikat sáncfogságra hurcolták, a magyar zsidóságot pedig kollektív büntetésben részesítették, képtelenül magas hadisarc kifizetésére kötelezték őket.

Jelzem, a szabadságharc idején Magyarországon még nem voltak egyenjogúsítva a zsidók (Ausztriában már igen). Tehát egy olyan országért harcoltak, olyanért vállalták a sebesülés és a halál veszélyét, ahol nem vásárolhattak földbirtokot, nem vállalhattak állami tisztséget, nem vehettek feleségül keresztény lányt és ahol a bíróságon, ha egy keresztény véleménye állt szemben egy zsidóéval, a bírónak nem volt mérlegelési joga, hanem a keresztényét kellett elfogadnia.

Március 14-én a Dohány utcai zsinagóga előtti téren tartottak egy nagyon szép megemlékezést 1848 emlékére. Számos beszéd hangzott el, közülük kiemelem Róbert Péter egyetemi docens előadását, ő ugyanis részletesen és pontosan bemutatta a zsidók részvételét a forradalomban, adatokkal, számokkal, hiteles idézetekkel illusztrálva mondanivalóját.

Gondoltam, nyilván azonnal megkeresik a nagy televíziók és rádiók, és másnap hosszú részleteket közölnek tőle. Bizonyára az én hibám, de nemhogy Róbert Péter beszédéből nem találtam sehol részletet, hanem még híradást sem találtam erről az eseményről. Pedig néztem a Magyar Televíziót, szokásomtól eltérően végigültem két híradót, valamint az ünnepi élő közvetítéseket, meghallgattam a tudósításoknak álcázott választási propagandát és szemérmetlen kormány-hízelgést, de arról, hogy a Mazsihisz ünnepséget rendezett a forradalom és szabadságharc évfordulóján, egy szót sem hallottam.

Egyébként volt valami szívszorító abban, amint a Dohány utca sarkán, bámész nézelődő arrajárók előtt a zsidó iskolásgyerekek, mellükön hatágú kokárdával énekelték a Kossuth-nótát. A Himnusz alatt mi, ünneplők vigyázzban álltunk. A nézelődők a Dohány utca túlsó oldalán valamit rágcsáltak zsebredugott kézzel, aztán elsétáltak. Eszembe jut az auschwitzi kép a rámpán álló két kisfiúról, Bocskay-ruhában, sárga csillaggal. Vigyázott a fényképész, nem látszik a háttérben a krematórium.

Talán nem tartozik szorosan ide, de elmondanék egy történetet. A kiegyezés után azt mondta a miniszterelnök, Tisza Kálmán, a kártyapartnerének és jó barátjának, Jókai Mórnak: "Te Móric! Mi magyarok nagyok vagyunk a harcban és a forradalomban, de a pénzügyek valahogy nem mennek nekünk, az ország pedig éppen az államcsőd szélén egyensúlyoz. Nincs egy mentő ötleted?" "Hogyne volna - felelte a nagy író. - Itt van ez a Horn Ede (a szabadságharc alatti nevén: Einhorn Ignác rabbi), ez most milliárdos Belgiumban. Egy pénzügyi zseni. Nagy híve Kossuthnak, ő finanszírozza az egész emigrációt, ha kell, kabátot vesz a menekült honvédnek, ha kell, évjáradékot fizet a 48-asoknak, ha pedig Kossuth Lajos Amerikába akar utazni, ő veszi meg neki a hajójegyet. Hívjuk haza!"

Meg is kereste Jókai Horn Edét, aki azt mondta: drága író úr, hát én egy zsidó vagyok. Hogy képzeli, hogy Magyarországon egy zsidó miniszter lehet? A miniszterelnök szavát adta erre - felelte Jókai.

Akkor Horn eladta mindenét Belgiumban és hazajött. Pénzügyminiszter csakugyan nem lett, de államtitkár igen. Két év alatt szanálta az államadósságot, egyensúlyba hozta a költségvetést, ami pozitívummal zárt. Aztán meghalt, gyakorlatilag belehalt a túlhajszolt munkába. És minden vagyona ráment erre a két évre. Semmije sem maradt, a szegényegylet, a Hevra Kadisa temette el.

De a koporsója mögött ott gyalogolt, kalappal a fején Tisza Kálmán miniszterelnök, Jókai Mór, Andrássy Gyula és az egész magyar értelmiség. Mert akkor még tudta a magyar politika, mivel tartozik a zsidóknak.

Régen volt? Igen, régen. Régen bizony. Sapienti sat.

Szerző
Szunyogh Szabolcs újságíró