Egy ember halálával óvatosan kell bánni. Bármennyire is kínálja magát, hogy a tragédia okait kutassa az ember, próbáljon összefüggéseket felfedezni-találni, mindig ott kell lebegnie a szemünk előtt: az az ember elment, nincs többé. Welsz Tamás mindössze 41 éves volt, látszólag kisportolt, jó erőben lévő, ráadásul – bizonyos megszorításokkal – egészséges életmódot követő férfiú, aki persze veszélyes életet élt, nem túl távol a bűn világától. És bár körözte őt az Interpol, neve felbukkant a Sólyom Airways tulajdonosaként, igazán „közismertté” Simon Gábor ügye kapcsán vált, hiszen nála, az ő házában találtak rá a volt szocialista politikus afrikai hamis útlevelére. Welsz ily módon azonnal regényes figurává vált, híres-hírhedt koronatanúvá, gyanúsítottá, aki képes lehetett volna arra, hogy továbblendítse a cselekmény szálait. Ebben a regényben ugyanis, eleddig, az ügyészség furcsa szerepet szánt Welsznek: le sem tartóztatta, de lényegében nem is engedte a nyilvánosság elé. Ami ugye már csak azért is furcsa, mert mégiscsak ő lett volna az ügy főszereplője, legalábbis bűnügyi szempontból, bármennyire is a politika Simont építette az ügy „sztárjává”.
Napok óta teszik fel a kérdést a nyomozó hatóságnak – persze nem a jobboldal szereplői -, hogy miért nincs őrizetben Welsz Tamás, netán vádalkut kötött vele az ügyészség? Esetleg fontosabb őt szabadlábon tudni, addig használható „nyelvként”, amíg nincs vele szemben kényszerintézkedés…Bár ki tudja; van akit a fenyegetettség, van akit a bezártság tesz nyitottabbá. De ezt a nyomozó ügyészek nálam sokkal jobban tudják. A lényeg itt és most az: Welsz szabadon volt. Egészen csütörtök késő délutánig. Illetve: az sem tudható pontosan, hogy mi is történt ezen a napon. A Magyar Nemzet, amely feltűnő jólértesültségről tesz tanúbizonyságot – természetesen nem az ügyészségről származó információkkal -, arról ír, hogy Welsz bizonyítékokat akart átadni a rendőrségnek, ezért szállították őt a hatóság emberei, a tervek szerint két helyszínre, érdi lakásába, és gondolom a budai irodájához. De ha ez így történt, akkor honnan szállították őt el? És miért a rendőrök, miért nem az ügyben nyomozó ügyészek? Ha nem letartóztatták, akkor miért kellett őt hurcolászni? Miért nem mentek egyenesen a helyszínre, ahol a bizonyítékok „tanyáztak”? Miért ment el Welsz előbb otthonról, ha egyszer ott voltak a bizonyítékok, s ha már egyszer úgy döntött, hogy most, éppen most adja át azokat a bűnüldözés embereinek? (Amúgy pedig: honnan tudja a Magyar Nemzet, hogy éppen bizonyítékokat akart átadni? És vajon milyen bizonyítékokat? Elmondta volna – tényleg: bilincsbe verve? – a rendőrautóban, hogy mi várja majd a hatóságot abban az érdi házban? Elmondta, hogy hiába tartottak nála házkutatást, ő volt olyan trükkös, hogy kijátszotta a nyomozókat, s olyan helyre rejtette a fontos bizonyítékokat, amit a házkutatók képtelenek voltak megtalálni? És ha képtelenek voltak, akkor leváltják majd őket, mint alkalmatlanokat? Olyan kérdések ezek, amelyekre, félek, sosem fogunk válaszokat kapni…)
A tény most ez: Welsz Tamás elment, 41 évesen, látszólag frissen, életerősen, egészséges életmódot élve mondta fel a szíve a szolgálatot, hátrahagyva millió talányt, s lehetőséget biztosítva furcsa kombinációkra. Nekünk, akik kétkedéssel nézzük az ügyészség működését, s azoknak is, akik az igazságszolgáltatás főszereplői. De mielőtt továbbmegyünk a regény építésében, a legfontosabb lenne megtudni: hogyan, milyen körülmények között halt meg Welsz Tamás. És ezt, sajnos, Polt Péteréktől aligha fogjuk hitelt érdemlően megtudni. Colombo meg már nem él. Pedig ő talán ki tudná deríteni, hogy tényleg öngyilkos lett-e még mielőtt beszállt volna a rendőrautóba, s ha igen, akkor miért nem hívtak hozzá mentőt? Illetve: holtában akarta volna átadni a bizonyítékokat?
