Feljövőben Tusk pártja

Szoros versenyt jósolnak Lengyelországban, a közelgő európai parlamenti választásokon. Ha ebben a hónapban tartanák a voksolást, a Jaroslaw Kaczynski vezette, konzervatív populista Jog és Igazságosság (PiS) a voksok 27 százalékával az első helyen végezne, alig megelőzve a kormányzó Polgári Platformot (PO), amely jelenleg 25 százalékon áll.

A TNS Polska intézet felmérése szerint a Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) 9 százalékot szerezne, a jelenlegi kisebbik koalíciós partner, a Parasztpárt (PSL) és a baloldali liberális „Európa-Plusz” párt 5-5 százalékot érne el. A közvéleménykutatást a lengyel rádió honlapja ismertette.

Donald Tusk pártja a legutóbbi EP-választási esélyeket vizsgáló felmérés óta 6 százalékkal feljött, Kaczynski euroszkeptikus pártja ugyanakkor 2 százalékkal visszaesett.

Lengyelországban 55 százalékos részvételre számítanak a május 25-re kiírt választásokon. A felmérésben megkérdezettek 30 százaléka nyilatkozott úgy, hogy nem fog szavazni az EP-választáson. Lengyelország 51 európai parlamenti mandátumra jogosult.

Szerző

Járványtól tartanak a menekültközpontban

Fertőző agyhártyagyulladásban betegedett meg egy menedékkérő a Marokkó területébe beékelődő spanyol enklávé, Melilla menekültközpontjában. A 19 éves afrikai férfit  súlyos állapotban szállították kórházba, az egyik múlt heti hullámban jutott át a spanyol területet körülvevő magas kerítésen.

A menekültközpontban (CETI) cáfolják, hogy járványveszély lenne, de megelőzésképpen védőoltást adtak annak a 150 embernek, aki kapcsolatba kerülhetett a beteg fiatalemberrel az elmúlt tíz napban (3-10 nap a betegség lappangási ideje). Abdelmalik El Barkani, a melillai helyi kormányzat képviselője szerint „elszigetelt esetről” van szó, jelentette a madridi El País.

Az autonóm terület vezetése újabb megbetegedésektől tartva további 200 adag vakcinát szerzett be. A melillai menekültközpont eredetileg mintegy 470 ember befogadására alkalmas, de jelenleg túlzsúfolt, több mint 1800-an tartózkodnak ott.

Szerző

És mégis és

Nem érdemes a vallásváltó dezertálókkal vagy az igen nehéz körülmények közötti betérésekkel játszódni, ugyanis azok, akik magukat zsidóknak tartják, vagy akiket zsidóknak tartanak – Magyarországon, de bárhol a diaszpórában – ennek az ókori zsidó népnek a leszármazottai. Elsősorban a kulturális tradíció nemzedékről nemzedékre átadásának hosszú láncolata révén. „Minden korban (generációban) úgy kell tekintenie az embernek önmagára, mintha ő saját maga jött volna ki Egyiptomból, a rabszolgaság földjéről, s ahogy írva van: beszéld el fiadnak azon a napon s mondd hozzá: velem tette ezt az Örökkévaló, amikor kivonultam Egyiptomból” 2M 1.14. – mondjuk el (s gondoljuk) minden évben peszahkor. Czeizel Endre A magyarság genetikája c. műve az itthoni zsidóság és az ókori palesztinai leletek genetikai tulajdonságait vizsgálva bizonyította, hogy közöttük 90 százalékos a genetikai azonosság. Mert ama nemzedéktől nemzedékre átadott és ezzel élt örökség révén a zsidóság szükségszerűen fajta is – csak azzal a megjegyzéssel, hogy a legmegengedőbb esetben sem alávalóbb fajta. Egy irodalmi szövegben pl. szép zsidó szőke nő (érzéki bajuszkával, ahogy ezt Krúdy Gyula annyiszor megénekelte), vagy szép nordikus szőke nő – vajon nem legális, s a képzelet számára vajon nem eligazító distinkció-é?

Ezért is oly lealacsonyítóan meddő a magyar vagy magyarországi keresztény, sőt muszlim (?!?) vallásokkal való összehasonlítással pepecselni. Maga Gerő villámként világít le az anti-intellektuális igyekezet alj(asság)ára: „Akiknek nem tetszett a zsidó vallás, azok antijudaizmusban gondolkodtak. Így tett hosszú időn át a kereszténység is, aminek az lett a következménye, hogy a keresztény államok számtalan zsidóellenes rendelkezést hoztak. De ők sem származási alapon gondolkodtak, ami annyit jelentett, hogy a judaizmusból kitérteket már nem sújtották retorzióval. Jól jelzi ezt a folyamatot a nagyon katolikus Spanyolországban a konvertiták sorsa. A származását tekintve zsidó, ámde konvertita családból származó Francisco Franco az 1930-as évek végétől haláláig az ország katolikus vallású diktátorává válhatott.” – izzad a zsidó–nem zsidó különbség relativizálásában. Minden állítása bruttó hazugság, s az antirasszista hevület pedig átfordul nettó rasszizmusba. Mint köztudott, a spanyol gerus (kiüldözés) volt az első a történelem során, amely nem vallási, hanem származási (faji) alapon szelektált és üldözött. Megidézvén a modernkori autodafékat. Sőt, a modernitásnak azt a jelenségét is előrevetítette, amely a nemzettestből kitépést a sikeres asszimiláció megakadályozása végett hajtja végre. Ugyanis a spanyol kiüldözés leginkább éppen az újkeresztények (asszimilált zsidók) társadalomból, népből eltávolítását kívánta elérni, s ezért nem tett kivételt a hitükön maradókkal. Az is tény, hogy a történelem első totális zsidó üldözése (még nem genocídiuma) ellenére is – a spanyol aranykor prosperálása emlékeként – a jelenlegi spanyol lakosság 20 százalékát tartják genetikailag zsidó eredetűnek. Ebbe nem tartoznak bele a marranosok, akik titkon őrizték vallásuk/származásuk egyes rítusait. Franco nem volt marranos, s a zsidó véréről szóló ellenőrizhetetlen pletyka szerepeltetése Gerő lajstromában – érvként a nem zsidó és zsidó entitások legitim létezésének az ellehetetlenítésére – a mesterségéhez köthető fogalom (történész) olyan mérvű elbulvárosítása, amellyel tragikusan figyelmeztető jel minden magyar értelmiségi és értelmiségi fórum számára az értékek relativizálódása szempontjából méltán tragikusnak nevezhető korunkban. Az, hogy ezt a magyar zsidósággal teszi – lehet, újabb exodusa hajnalán –, szintén olyan minőségi mutató, amit a maga (helyi)értékén kell kezelni – a jövendő korban korszakunkat leíró és értékelő történészeknek.

Nem csoda, ha Gerő hasonló pengelapos ismereteket próbál terjeszteni a cionizmusról és az ún. izraeli kultúráról. A zsidó népnek – éppen azért, mert a vallásnak is – a héber volt a nyelve több ezer éves fennállása alatt. Beszélt nyelvei, az arameus, a jiddis, a ladino is ennek a bázisán fejlődött ki – a Közép-Európában leginkább elterjedt, ma reneszánszát élő jiddist héber betűkkel írják, a szókészlete – még  magyar nyelvbe is átszivárgott – egy része is innen származik. Az irodalom, a költészet, a levelezés azonban kontinuusan a héber maradt. (Anyanyelvi művelőinek, Makai Emilnek, Patai Józsefnek – magyar költőknek – köszönhetően a magyar bírja – ha nem igen él is vele – a klasszikus héber költészet átültetésének leggazdagabb kincsestárát.) A zsidók soha nem adták fel politikai ambícióikat, s nem, vagy nemcsak, az antiszemitizmus vettette a zsidók „vigyázó szemét” Cionra. (Lásd Marx barátjának és harcostársának könyvét a témáról: Moses Hess Róma és Jeruzsálem c. művét.) Ebből kiviláglik, hogy ez a mozgalom az európai nacionalizmusok, a modern nemzetek születése sorába illeszthető. (Shlomo Avineri A modern cionizmus kialakulása is ezt a folyamatot tárgyalja.) Számunkra, magyaroknak, magyar zsidóknak, ez a jelenség és korszak még izgalmasabb, mert a politikai cionizmusra a legnagyobb hatást a magyar 1848/49-es szabadságharc és forradalom gyakorolta. (A már említett mesterem, Michael K. Silber nem egy írása szól erről az izgalmas témáról, revelatívnak ígérkező monográfiája róla sajnos még várat magára.) A politikai cionizmusnak ugyan a budapesti születésű s asszimilált Herzl Tivadar a legismertebb alakja – Ősújország című utópiájában azt vizionálta, hogy a zsidók majd németül beszélnek új hazájukban –, de a cionizmus már korábban létezett, s mégpedig a vallásos-népi termőtalajról. Apostolai rabbik – magyar rabbik – voltak. (A kérdésnek nagy irodalma van – bevezetésnek ajánlanám Raphael Patai History of Hungarian Jews cionizmusról szóló fejezeteit – egy közülük, a Cionizmus: előfutárok, alapítók, ellenfelek a Múlt és Jövő 1993/4. számában magyarul is elolvasható.) Az első modern kori palesztinai települést – Petah Tikvát – a Remény Kapuját – magyar vallásos zsidók alapították (1878). A magam tanulmányai is ezt az összefüggést tanúsítják. Az 1903-ban, Budapesten alapított Makabea – a magyar cionizmus anyaszervezete – tagságát alkotó értelmiségiek (ide csak egyetemi hallgatókat vettek fel) életrajzait elemezve (100 főnyi, tehát szignifikáns mintán) arra jutottam, hogy a tagság 80 százaléka származott ortodox (jesíva, azaz: magas szintű héber nyelvtudás) hátterérből. Többek között elődöm, a Múlt és Jövő és ügye vivésében, Patai József, vagy protezsáltja, az Ady, Kosztolányi, Karinthy belső baráti köréhez tartozó Avigdor Hameiri, a modern héber irodalom egyik alapító klasszikusa. (Patai 1902-ben, Hameiri 1910-ben héber nyelvű verseskötettel indította pályáját – Budapesten.) Ez a vallási-népi egybefonódás az igazi oka, hogy 1956-tól majdnem minden ortodox és cionista elhagyta Magyarországot, s a világ azon tájait választotta, ahol a vallási és népi életet szabadon és közösségben valósíthatja meg.

Ha valami, akkor éppen a magyar zsidókra jellemző a kétnyelvűség – vajon találkozott Gerő olyan magyar zsidóval, aki von haus aus ne tudott volna németül? (Falk Miksától, Dóczy Lajostól Ignotusig, Arthur Koestlertől Lukács Györgyig, Balázs Béláig, vajon nem volt-e választás, melyik nyelven írtak a magyar zsidó írók és gondolkodók? Déry Tibor erről szóló tépelődései leveleiben maradtak fel, anyjával egész életében németül levelezett. Heller Ágnes legtöbb szakmunkáját németül, később angolul írja.) (Már Petőfi életében elkezdték a verseit fordítani a magyar, vagy magyarrá igyekezni váló, zsidók – érdemes lenne kimutatni, hogy a magyar irodalom külföldi nyelvekre ültetése hány százalékban köszönhető nekik!)

Ahová nyúl az ember Gerő szövegébe, kibuggyan a még felszínesnek sem nevezhető ismerethiány rossz illatú leve. Nincs nagy kedvem tocsogni benne, de muszáj, még a magas lasztira reagálni, amit Gerő magának adott fel, hogy diadalittasan lecsaphassa. (Kinek a térfelére?) „Ha a fogalmi párt más, nemzeti oldalról nézem, akkor tartalmilag a magyarnak az izraeli lehetne a párja, de az adott esetben ennek különösebb értelme egyáltalán nincsen, hiszen – minden antiszemita értelmezés ellenére – semmilyen tapasztalati tény nem támasztja alá, hogy kultúránkat a magyar–izraeli együttélés dominálná.”

Izraeli kultúráról egy 68 éves állam esetében nehéz, és korai, beszélni. Zsidó kultúrákról annál inkább. A mintegy 70-féle zsidó kultúra dinamikusan pulzáló jelen idejéről – amelyből, ha egy iráni atombomba, vagy más, bizony fenyegető katasztrófa, nem csap belé, egyszer még ismét kiforrhat olyan kultúra, amely már egyszer döntő lökést, sőt: megváltást (egy megváltó köré szőtt elbeszéléssel) nyújtott a világnak. Közelről szemlélvén a jelenséget igen üdítő és felemelő a magyar zsidó kultúra beáramlását és megszervesülése folyamatát konstatálni. Ez a magyar zsidó kultúra zászlós hajójának, a – sajátos helyzetéből adódó – humornak a termékenyítő hatásában figyelhető meg leginkább. Az izraeli mindennapok számára ez legalább annyira hatásos, a fennmaradáshoz elengedhetetlenül szükséges fegyver, mint a Gázából és Libanonból érkező gyilkos rakétákat blokkoló védelmi rendszerek. Ágai Adolf, Nagy Endre, Karinthy munkássága és szelleme Avigdor Hameiri és Efraim Kishon adaptálásán keresztül – ezt szinte csak én érzékelem és élvezem, aki kutattam és ismerem a forrásokat – döntően befolyásolja a kialakuló izraeli szemléletet és kultúrát. Ezért is javaslom, ahol tehetem, hogy a magyar–izraeli azonosság szimbolikus figurája ne a közepes tehetségű újságíró Herzl Tivadar, hanem a zseniális író, költő és fordító Avigdor Hameiri legyen. Madách Az ember tragédiája, Petőfi-, Ady- és Karinthy-kötetek fordítása fűződik a nevéhez, s még számtalan írónk és költőnk fordítása, sok más mellett Kum-kum (Teaforraló) néven ő indította el az izraeli stand up tradícióját, s a kezdő Kishon(t) köteteit is ő fordította, amikor még nem tudott eléggé héberül. Saját költészetében pedig Ady és Kosztolányi szelleme járul hozzá a modern héber nyelv és kultúra megalapozásához. De van magyar-izraeli – izraeli-magyar? – Nobel-díjasunk is (2004) – a karcagi születésű Herskó Ferenc (Avram).

Ha Magyarország (vagy csak Gerő) számára mindez, nem számít, ha nem ez lenne a követendő vagy kiaknázandó példa és lehetőség mindkét fél részére, az elszegényítően sajnálatos. Ugyanis bármilyen pozitív kibontakozásnak az lenne a feltétele, hogy a magyar és zsidó történelmi trauma (a holokauszt és mindaz, ami hozzá vezetett) feloldódjon felszabadító – és éppen a kétoldali egymást gazdagító – megbékélésben. Ennek sereg más ok mellett a hazugság szajkózása az akadálya, miszerint az elmúlt kétszáz év nem magyarok és zsidók (és még németek) interakciós teljesítménye és történelme lett volna (erről lásd cikkemet: http://nol.hu/lap/forum/20140206-vegzetes_meltosagvesztes), hanem valami imaginárius, soha nem létezett (a Korrobori táncba soha nem kezdő) magyarság. (Vajon Ady Endre is rosszul tette ki az „és”-t?)

 Izrael létezésének másik – a kultúrát is meghaladó egzisztenciális aspektusa – szintén a holokauszt (legélesebben a magyar holokauszt) tanulságából vezethető le. Az egyik zsidó számára a másik zsidó szorultsága, helyzete többé nem marad közömbös. Ennek megfelelően, aki ama több ezeréves zsidó vallás/népiség/etnikum lánc leszármazottja azt – a holokauszt idejével ellentétben – e teljesítmény-láncban rejlő hűséget, tartást elismerendő, asylum, azaz izraeli állampolgárság s valamelyes újrakezdéshez nyújtott segítség várja. Ezt a – lehet, csak tudatban élő s valóra nem váltott – lehetőséget nem becsülném le, annál is inkább, mert az oly végzetesen, s talán leállíthatatlanul mérgesedő – kormányzat kontra hitközség zsákutcába szorult, emlékezetpolitikainak indult – konfliktus könnyen odatorkolhat, hogy ez a lehetőség felértékelődik.