Öröm a Zeneakadémián

Robbant a Zeneakadémián Maxim Vengerov hangversenye a Lengyel Kamarazenekarral, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében. Korunk egyik legjelentősebb hegedűművésze kifogyhatatlan volt az energiákból, végig muzsikálta, az egész koncertet, miközben vezényelt is.

És nem akarta abbahagyni, az egyik ráadást ontotta a másik után a tomboló publikumnak. Mintha megváltozott volna az élethez való viszonya, magához ölelte a közönséget, és velünk együtt a világot.

Amikor először lépett fel a Művészetek Palotájában, már akkor is briliáns volt, virtuóz elemeket ötvözött boszorkányosan lírával. De amikor a közönség követelte volna a ráadásokat, tartózkodó volt, elslisszolt a pódiumról, mint akinek nehezére esik az ünneplés.

Aztán vállműtétje után hosszú-hosszú évekre lemondta a szerepléseit, majd vezényelni kezdett, de még nem hegedült. Két éve, szintén a Művészetek Palotájában már játszott is, de kettős versenyt egyik tanítványával, Öczan Ulucannal, meg Mozart szimfóniát vezényelt, és miközben gigászi volt, amit csinált, és nagy élmény, azért csak bizonyos mozzanatokban volt annyira elementáris, mint betegsége előtt.

Most viszont tomboltak benne az ifjúkori fékezhetetlen energiák, nem látszott rajta búvalbéleltség, depresszió, egyfolytában, fékezhetetlenül és mámorítóan adni akart. Fantáziadús alkotókedvet, kitörő boldogságot sugárzott, régen láttam ilyen boldog, közösséggé olvadó publikumot mint szombat este.

Mozart két eljátszott hegedűversenyében is tobzódik az ifjúkori vidám játékkedv, Csajkovszkij hegedűdarabjai előadása közben pedig már Vengerov jutott olyan állapotba, és hozta ilyenbe muzsikustársait is, hogy némiképp a föld felett lebegtek, miközben nagyon is figyelniük kellett a pokolian nehéz futamokra.

És újabb és újabb rohamok következtek, ráadásként sikerdarabok, magyar tánc, csárdás, abszolút újraértelmezve, fergetegesen. Már egészen a felhők felett jártunk.