Nem volt egyszerű az alászállás, mivel a Kálvin-téri 3-as metró kijáratánál és az aluljáróban egyetlen tábla sem jelezte, hogy merre kell lemenni az új vonalhoz. Véletlenül láttam meg a benyílót, ahol a lift állt. „Nyugi, csak a pokolig megyünk!” – vigasztalta a párját egy fiatalember. Már itt szembetűnő volt az a szürke betonrengeteg, amely aztán visszaköszönt a többi állomáson is. Kicsit olyan, mint a falanszter, a jövő-menő lépcsőkkel Fritz Lang Metropolisának hangulatát idézte, de leginkább a félkész-érzés uralkodik el az emberen. Az állomások falai kevés kivétellel őrzik a sebtében rákent kötőanyagot.
„Hogy néz ki? Ez kész van? Nem volt nekik elég rá 10 év?” – kérdezte felháborodottan egy fiatal nő néhány megállóval később. Egy helyütt egy biztonsági ember gyanakodva simította végig az egyik, vizesnek tűnő nagy kockát, majd undorral vizsgálgatta a tenyerét. Összehasonlítottam magamban a tegnap látott hivatalos, fényárban úszó képeket. Hiába, egy jó fotós csodákra képes. De lehet, hogy nem is akarják befejezni. Ez a sok szürkeség illusztrálja a követendő irányt: szürke népnek szürke metrót! A Vámház téren a hideg, jeges huzat tűnt fel leginkább, egy fiatal rendőrnő dideregve szemlélte az utasokat, akik úgy szálltak ki-be, mintha ez a vonal mindig is létezett volna.
A Gellért tér a kevés kivétel közé tartozik, hiszen itt a falakat és a mennyezetet is mozaik borítja. Meg is jegyezte néhány diák, hogy amiatt késett ennyit az átadás, mert minden mozaikkockát darabonként kellett feltenni. A Móricz Zsigmond körtéren már „esemény” is történt.
"Ruszkik haza, mondta Orbán Viktor 25 évig, most meg itt vannak! Lesz atomunk, de inkább a nyugdíjamat adnák vissza, meg az életemet" - kiabálta egy rosszul öltözött, hátizsákos férfi a Móricz Zsigmond körtéri metróaluljáróban. Pillantok alatt nemcsak a rendőrök, hanem a tömeg is körülvette. Előadását akkor sem szakította meg, amikor a rendőrök igazoltatni akarták. "Itt a személyi igazolványom, a lakcímkártyám... Fidesz-útlevelet ne adjak?" - kérdezte a rendőröket, egyre jobban hergelve saját magát. Elmesélte, hogy mindenét ellopták, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy a 4-es metró "előbb-utóbb ki fog menni Felcsútig, és egy ember fog csak utazni rajta". Amikor az egyik rendőr szóvá tette, hogy senki nem kíváncsi a véleményére, a férfi újra kitört: "De hát demokrácia van, és nekem van véleményem! És lesz április 6-án is".
A Kelenföldi pályaudvari végállomásnál kerestem a mosdót, és végigjártam kétszer az egész területet, de hiába. Balsejtelmemet egy BKK-alkalmazott is megerősítette. Egy régi történet jutott erről az eszembe a Moszkvába utazó kollégákról, akik hasonló élmény nyomán elnevezték Seremetyevo repülőteret Semerre-retyónak... Ezzel szemben tucatnyi vitrinre már kiírták, hogy itt hamarosan üzlet nyílik.
Az egykor mozgalmasabb napokat látott Rákóczi-téren betonkörökbe vésték a Nagy Fejedelem életútjának állomásait, a II. János Pál téren (egykor Köztársaság tér) a felszínen vizes medencével szórakoztak serdületlenek és kevésbé serdületlenek, néhány méterrel odébb a ki tudja, melyik rendszerből itt maradt öregek ugyanúgy sakkoztak, mintha mi sem történt volna az elmúlt 4, 25, 40, stb. évben.
Az ünnepi utazóközönség legfeljebb abban különbözött a szokottól, hogy sokan fotóztak és fotóztatták magukat az állomásokon, és válaszolgattak az azonosítatlan kamerás-mikrofonos közvélemény-kutatóknak. A kocsikban ugyanazok a hétköznapi típusarcok jelentek meg, a magukba roskadtaktól a szószátyárokig, a telefonbabrálóktól az újságolvasókig.
Keleti pályaudvar, végállomás, a szürke végtelen számú árnyalatával. Ahogyan a kiutat kerestem a Thököly út felé, zene ütötte meg a fülemet. Elindultam a hang irányába, és megláttam az új aluljáróba beköltözött első indián utcazenészt. Ezért az élményért érdemes volt megérkezni.