Diszkóklubba költözött Gogol A revizor című keserű komédiája Gogolrevizor címen a Moszkvai Művész Színház Stúdiójának előadásában a Madách Nemzetközi Színházi Találkozón. A fiatal színészek úgy tesznek, mintha mi is a klub tagjai lennénk, akár bejövetelkor is megszólítanak bennünket, néhány nézőt a színpadra ültetnek, és a továbbiakban ugyancsak gyakran beszélnek hozzánk.
Ezzel igen hangsúlyosan azt érzékeltetik, hogy mi szintén annak a városkának a tagjai vagyunk, ahol eszelős méreteket ölt a korrupció, dúl a hazugságáradat és a lakosság kizsákmányolása, mindenkinek vaj van a fején, ezért elég, ha csak elterjed, hogy inkognitóban revizor érkezik a városba, az pillanatokon belül feldúlt méhkasra kezd hasonlítani.
Fiatalok, neves mesterük, Viktor Rizsakov rendezésében, eljátszanak a klasszikus szöveggel. Megnézik, mi érvényes ma belőle, mi az, ami őket izgatja. A polgármester például akár mikrofont ragadva, patetikusan, üres frázisokat pufogtatva, lózungokat szónokol. A totális beijedtség és a még mindig magabiztos hatalmaskodás közti létállapotban leledzik. Be tud gerjeszteni, hülyít másokat, miközben tele a gatyája.
A színészek civilben vannak, ezzel is jelezve, hogy rólunk szól a mese, és, ha már zenés klubban vagyunk, időnként rágyújtanak egy-egy slágerre, ami éppen passzol az adott szituációhoz, vagy kontrakarirozza azt. Tényleg buli jellege van az egésznek, ugyanakkor némiképp vallomás, de számonkérés is a produkció.
A fiatalok saját, és valamennyiünk kérdéseire keresik Gogol drámájából kiindulva a választ. Epés humoruk van. Készek az önvizsgálatra. Nem feltétlenül ásnak megrendítően mélyre, de szárnyal a fantáziájuk, veszettül élvezik, amit csinálnak, láthatóan inspirálják egymást, és sokoldalú a tehetségük.
Az Elátkozottak és meggyilkoltak előadásának művészeiről nem derül ki milyen egyéniségek. A felkészültségük látszik, csak a személyiségük nem, mert Viktor Rizsakov ezúttal ugyancsak a Moszkvai Művész Színház színeiben, olyan produkciót rendezett, melyben a csoportos teljesítmény, izzasztó mozgások állnak középpontban, és nem nagyon van mód kitűnni.
A 2. világháború mindennapjaiban járunk, katonákat, áldozatokat, gyilkosokat, elaljasodott és túlélni akaró embereket látunk egyenruhában, jelezve, hogy mindenkiből lehet öldöklőgép, kegyetlenül elvakult mészáros, meg áldozat egyaránt. Viktor Asztafjev regényadaptációját felhasználva hihetetlen fizikai munkát végeznek a színészek.
Különböző alakzatokba rendeződnek, rohannak, vagy éppen masíroznak, végtelenül kizsigerelik a testüket a háború iszonyatait bemutatva. Csak mindez hamarosan egysíkúvá, egyhangulatúvá és ezért az áldozatos munka, tiszteletre méltó energiabefektetés dacára, bizonyos mértékig a nézők számára fárasztóvá válik, ami jelentősen csökkenti a hatást. Amennyire a Gogolrevizor élően vibráló, lefegyverzően eleven, ez a produkció bármennyire is kemény dolgokról szól, több pontján is unalmassá válik.
Az Irakból érkezett Tábor személyes átéltsége viszont döbbenetes. A háború utáni, káosszal, gyűlölködéssel teli, polgárháborús időkről van benne szó. Arról, hogy a nincstelenség, kiszolgáltatottság, bizonytalanság közepette hogyan szabadulnak el az indulatok. És nem nagyon látszik mindennek a vége, az emigráció ugyanúgy nem tűnik megoldásnak, mint az otthonmaradás.
Roppant fegyelmezett, egyáltalán nem túlfokozott, érzelmileg mégis megrázó erejűen telített, felfűtött a játék. A rendező, aki egyben a szerző is, Muhaned Al Hadi tömör, ütős produkciót állított színpadra, melyben érdekes formai megoldások vannak. A két főszereplő például, a színpad két szélén lévő két bevándorlási hivatalnoknál egyszerre jelentkezik.
A tisztviselők nem látszanak, legfeljebb az elutasító mozdulatot tevő kezük, a kérvényezők lényegében a semminek, a senkinek, a megtestesült érzéketlenségnek mondják tragikus felháborodással teli hátborzongató monológjukat. A Tábor előadása olyan, mint egy velőtrázó segélykiáltás.
