"Szedd a lábad, mert nem érünk oda a Viktorra" - nógatta feleségét szuszogva az Oktogonnál három óra után pár perccel egy narancssárga pólós férfi, és aggódva fülelt, hogy a hangszórókból mikor dörren fel a miniszterelnök hangja. Pedig ha tudta volna, hogy csak egy óra múlva lép majd a mikrofonhoz Orbán Viktor. A tömeg - amelyet utóbb félmilliósra becsült a Belügyminisztérium és Rogán Antal, pedig a Békemenet, élén Csizmadia Lászlóval, Széles Gáborral, Bencsik Andrással, Fricz Tamással, Pataky Attilával, vonultában egymilliós számot mondott - ekkor még mindig szállingózott az Andrássy úton, és a Köröndnél kezdett sűrűsödni. Éppúgy, mint a perec, kürtőskalács, irredenta daloscédé és nagy Magyarország-kitűző árusok standjai. Pár perc zenélés után aztán jöttek a beszédek: először Joseph Daul, az Európai Néppárt elnöke. A francia politikus felkonferálásánál egy középkorú férfi elmélázott, és csak az európai meg az elnök szavakra figyelve kifakadt: Mi, a Barroso? Az ideiglenesen a jobbján állomásozó barátnője - aki hurkapálcára tekert CÖF-ös papírzászlót lengetett lelkesen, mint a kisiskolások - eloszlatta a félreértést: "azt a zsidót biztos nem hívták, ez valaki más."
Valójában teljesen lényegtelen is, hogy ki volt. Az a fontos, hogy olyan lelkesen dicsérte Orbánt, hogy a Nemzeti Múzeum előtti bértapsolók megirigyelték volna. Lehet, hogy ő tényleg ennyire büszke volt Orbánra és az elmúlt négy évre, de az embernek az volt az érzése, hogy az általa franciául mondottakat nem szinkrontolmács fordítja, hanem a bariton egy előre, a Fidesz-kongresszusok megszokott szóvirágainak felhasználásával megírt ódát olvas fel részletekben. Már-már émelyítő volt. Daul - ha már itt volt - haza is beszélt: emlékeztetett, hogy május 25-én EP-választás is lesz, őt pedig csak úgy mellékesen boldoggá tenné, ha a néppárt jó nagy frakciót tudna alakítani. A Hősök terére kilátogatókon ez nem fog múlni, tekintélyes tapsot kapott tőlük. Bár lehet, ez csak a nyelvi bravúrnak szólt, mert Dahl szépen begyakorolta magyarul, hogy "Hajrá, magyarok, hajrá, Fidesz, hajrá, Európa!".
Utána Pásztor István, a Vajdasági Magyarok Szövetségének elnöke következett, de ekkor már érezhetően türelmetlen volt a tömeg, és mindenki Viktor útmutatását várta. "Mikor jön már, ez se az" - méltatlankodott valaki, pedig neki még kisszéke is volt, amit a millenniumi emlékmű oszlopának árnyékába húzott, és három félliteres ásványvizet is begyűjtött a tűző napon hűsítőt osztogató fideszes aktivistáktól. A program nem kedvezett neki, mert Pásztor unalmas panelekből - erő, összefogás, közös érdek stb. - építkező beszéde után megint zenéltek egy kicsit, és csak négy óra után jött a finálé.
"Véget ért a kormányzásunk négy esztendeje" - helyezte el praktikusan térben és időben hallgatóságát a kissé fáradt hangon indító Orbán. Itt néhányan megszeppentnek tűntek: véget ért, mi van? De hát most lesz megint a választás, azért jöttünk, hogy lelkesítsenek, nem? A rutinos Fidesz-szavazók szája azonban inkább mosolyra húzódott: tudták ők, hogy Orbán öreg róka, a lemondónak tűnő egészen rövid szünet csak a hatás kedvéért van, hogy a mondat úgy folytatódhasson: "úgy reméljük, az első négy esztendeje ért véget". Innentől helyben voltunk, már a harmadik mondat arról szólt, hogy ez a kormány erőn felül teljesítve "áramvonalasították" Magyarországot, de ez nem elég, tovább kell menni, mert a haza nagyszerű jövő előtt áll. Ehhez viszont egy kicsit vissza kellett kanyarodni - ahogy mondani szokták - a kályhához. Meg persze át kellett kötni a mondanivalót, és harci retorikával eljutni az Orbán-beszédek kötelező eleméhez, a külföld-kommunista-nagytőkés tengelyhez. Erre jó volt a múltidézés: 25 évvel ezelőtt is "itt kezdődött el minden, ezen a téren kezdődött Magyarország felszabadítása". Ami folytatódott azzal, hogy 2010-ben is visszaverte a Fidesz az idő kerekét visszafordítani készülő régi elvtársakat, akik - tudtuk meg - Kun Béla százéves receptjét követték.
Orbán ezután a tetteit dicsőítő krónika-bejegyzésekről fantáziált és felsorolta a Kerényi-féle Magyar Krónika tartalomjegyzékét: mi mindent jegyeznek majd fel a kormányáról, mi mindent adott ő és a Fidesz a magyaroknak. Már itt erős Monty Pythonos érzése támadt az embernek a Brian élete egy jelenetére emlékezve, és ez később sem múlt el. Csak címszavakban az elért eredmények: méltányos közteherviselés, az ország csőd széléről visszarántása és növekvő gazdaság. Sikeresen megküzdöttek a magyarok a "pénzvilág Góliátjaival", a birodalmi bürokraták hadseregével és a dunai árhullámmal is, továbbá kiszabadították magukat "a Nemzetközi Valutaalap segítő öleléséből". Tehát megint legyőztük a fél világot.
Ezután jött a lelkesítő, összekovácsoló crescendo, aminek az volt a konklúziója, hogy aki nincs velünk, az nincs is. A felvezető hosszú felsorolás arról, hogy mindannyian mások vagyunk, meg ahányan, annyifélék, sokakat megzavarhattak: most SZDSZ-nagygyűlésen vagyunk, vagy mi? A végkicsengés aztán mindent helyretett: ezek mellett "nekünk, mindannyiunknak van egy közös szenvedélyünk", amit úgy hívnak: Magyarország. Erre hatalmas ováció tört ki, mint amikor a Brian életében a tömeg együtt zúgja: "Mi mind egyéniségek vagyunk". Erre jól rímelt Orbán búcsúmondata: "Egységben az erő, egy a tábor, egy a zászló! Csak a Fidesz!".
Az Andrássy úton visszafelé haladva már majdnem megállapítottam, hogy ez megint egy végtelenül unalmas nagygyűlés volt, amikor két sarokkal lejjebb minden megváltozott. Ott ugyanis spontán Wittner Mária-simogató nyílt az utcán. A hazafelé vonuló tömegből többen lassítottak, kiszakadtak, hogy odamenjenek a Horn Gyulának már jó előre a halálát kívánó fideszes képviselőhöz, aki nem mellesleg a feloszlatott Magyar Gárda zászlóanyja is volt. Olyan sor állt előtte, hogy négy-öt percbe is telt, mire valaki megérinthette. Bár úgy láttam, ingyen volt, én kihagytam.
- "Egy lerobbant, döcögő, defektes járgányból üzembiztos, gyors, merész versenyautót építettünk"
- "Nem kell többé a baloldal jelmezbálja, amellyel a Kun Bélák már száz éve szórakoztatják Európát"
- "A magyarok farkasszemet nézve a fél világgal saját nemzeti alaptörvényt alkottak, visszatértek a keresztény gyökereikhez"
- "Amit tettünk, nem egyszerű fellángolás volt, hanem romjainkból való feltámadás"
- "Földönfutó szegénylegénnyé tesznek a saját országodban, ha nem áll az ország élén erős nemzeti kormány"
- "Az elmúlt négy évben megmutattuk, nem csak szeretünk, de tudunk is magyarok lenni"
- "Bár a csillagok jól állnak, a Fidesz-KDNP az esélyes, ám az esélyesség még nem győzelem"
- "Aki megosztja szavazatát, az egységet bont, aki egységet bont, hazardíroz (...) egységben az erő, egy a tábor, egy a zászló! Csak a Fidesz!"
Álruhában
Egy narancssárga trikó volt az álruhám. Szombaton ugyanis felvettem a legszebb narancssárga pólómat (abban szoktam autót mosni) és elindultam a városba megbámulni, felfedezni a 4-es metrót. A hivatalnoknéval az egyik kocsiban találkoztam. A Gellért téri megállóban huppant mellém három termetes asszonyság, kezükben a békemenet egyentábláját szorongatták. Egyik oldalán a felirat: Fidesz, a másikon Szavazz április 6-ikán! Az idősebbik hölgy vagy fél tucat táblát szorongatott, időnként megigazította, mert minden fékezéskor szét akartak csúszni.
- Tessék adni nekem egy táblát! - kértem. - Eltenném emlékbe.
A hölgy szúrós szemmel végigmustrált, aztán a trikóm meggyőzhette, mert meglágyult a tekintete.
- Nem adhatok, hétfőn el kell számolnunk vele. Az önkormányzat dekorációs műhelyében, amikor átvettük, felírták, ki, hányat hozott el.
A mellette ülő fiatalabbik engedékenyebb volt:
- Ha leszáll velünk a következő állomáson, ott lesz a polgármesterünk, tőle kérjen egyet. A főnök talán adhat.
- A polgármester is magukkal volt?
- Majd az egész hivatal eljött. Reggel találkoztunk induláskor, akkor is ott volt, most valami vendéglátásra készülnek. Akkor jön?
- Nem - mondtam. - Kajálni úgysem mehetek magukkal, akkor inkább nem kell a tábla sem...
A vidéki önkéntesekkel a Keleti pályaudvaron találkoztam. A 8-as vágány végénél népes csoport gyülekezett. Nemzeti zászlókkal és a már metrón is látott táblákkal. Hátha itt kapok egyet - gondoltam.
Két fiatal lány szorgoskodott az emberek között. Osztották a jegyeket, de mindenkinek a lelkére kötötték: ha a kalauz kezelte, vissza kell adni nekik, mert a jegyekkel el kell számolni. Akitől nem kapják vissza, azt az ő bérükből vonják le. Ha így van, annak fele sem tréfa - futott át az agyamon.
Kiszúrtam egy huszonéves srácot, ő lehetett a kellékes.
- Öreg, adj egy táblát! - kunyiztam. - Eltenném emlékbe.
- Nem lehet - nézett rám. - Kincstári.
- Ne izélj már! Nem lehet egyet elveszíteni?
- Nem lehet - vetette oda és már fordult is a következő érkezőhöz. - Én vettem át reggel a Fidesz-irodán, nekem is kell leadnom. Darabra leszámolták. Nincs kedvem kifizetni abból a kevésből, amit reggel kaptam. Húzzál el öreg! - tett pontot beszélgetésünk végére.
Hát így jártam. Nekem nem lett egyentáblám, nekik meg mind megmaradt. A Fidesz tervei alapján, az önkormányzati műhelyekben - a mi pénzünkből - legyártott kincstári feliratokkal a menet után el kellett minden önkéntesnek számolnia. A Fidesz háza táján rendnek kell lennie! -> S.P.
Elnöki félmosoly
Egykor volt egy bátor, fiatal és elszánt férfi, aki "elvált szülők gyerekeként" tiszteletre méltó, őszinte meggyőződéstől hajtva, szenvedélyesen szállt szembe egy végóráiban is elnyomó rendszerrel, mert embertelennek, elviselhetetlennek és elfogadhatatlannak tartotta egy szabadság nélküli világban való létezés lehetőségét is. Ma ugyanez az ember a hanyatló kádárizmus represszióját megszégyenítő autoriter rezsim ura és parancsolója, konstruktőre és fenntartója, a mindenen átgázoló állampárti falanx vezénylő tábornoka, sajátjai számára megfellebbezhetetlen spirituális vezető és tévedhetetlen próféta.
Az a férfi, aki a Hősök terén Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésén egy egész generáció vágyait, reményeit, álmait testesítette meg, nem csak saját korábbi meggyőződésével, hitével fordult szembe, de a rendszerváltás szellemiségét, a demokratikus mozgalmak közös politikai törekvéseit és a harmadik magyar köztársaság progresszív örökségét is megtagadta. Fiatal, nyugatos demokratából keleti despotává vált, akinek portréja -akárcsak személye - éteri magasságokban lebegő óriásplakátokon jelenik meg, hirdetve az isteni kinyilatkoztatást: ő Magyarország örökös miniszterelnöke. Ha az elmúlt négy év demokráciapusztító, silány, inkompetens, közveszélyes kormányzása valaki számára nem tette volna elég egyértelművé milyen ember vezeti az országot, elég ha felnéz egy ilyen papírszoborra.
A monumentális arcképben és arrogáns félmosolyban ott van minden, amiről ez a választás szól: egy politikai idealistából lett könyörtelen hatalomtechnikus személyiségéről és politikai jövőjéről, akinek a hatalom megtartása önmagáért való céllá, a demokratikus versengés nyűggé, a politikai viták pozícióját fenyegető veszéllyé, a tisztesség, bátorság pedig ismeretlen fogalommá vált. A magyar választókon múlik, hogy április 6.-án két tollvonással a papírszobor arcára fagyasztják-e a mosolyt. -> B.M.
