ATTAK

Ez a címe annak a műsornak, amelyet az ATV és a Népszabadság indított el közösen, mégpedig annak érdekében, hogy a választók tisztábban lássanak, több információhoz jussanak, illetve hallják, lássák, miként képesek a pártok képviselői érvelni, megállni a helyüket a kamerák és az újságírók kereszttüzében.

A keddtől szombatig tartó folyamban azonban a Fidesz nem hajlandó részt venni – nyilván jó okkal. De persze, ha a választók ezért nem büntetik meg, ha a magyar társadalom ezt is elviseli, tudniillik, hogy az Orbán-csapat magasról tojik rá, akkor persze igazuk van: minek teregessék ki saját gyengeségeiket, programnélküliségüket, vitaképtelenségüket a nagyközönség előtt.

Mondhatjuk tehát: ez eddig a Fidesz dolga. Az azonban, amit a Nemzeti Választási Bizottságnak elkeresztelt testület művel – mellesleg hasonló szellemtől vezérelve, mint az összes Fidesz által átitatott, amúgy függetlennek szánt intézmény - , nos az egészen elképesztő.

Ez a társaság – az NVB – jogerős határozatban tiltotta el az ATV-t és a Népszabadságot attól, hogy vitát rendezzen, mert arra nem hívta meg a Jobbikot, illetve az összes, hirtelen született, a Fidesz jóvoltából pénzben fürdő „pártokat”. Vagyis a választási bizottság nem Orbánékat szólította fel, akik fölött talán még van is jogköre, hogy tessék eleget tenni a közönség óhajának és részt venni a vitában, hanem a televíziót, újságot tiltotta el a műsor megrendezésétől. 

Műsor persze, van és lesz, mint jeleztem, Attak néven. De a támadás, az össztűz nem a fellépőket érte, hanem megint csak a demokráciát. Azt láthatjuk, hogy egy látszólag törvényes intézmény hogyan terjeszkedik túl tényleges hatáskörén és hogyan áll be az aktuális hatalom szolgálatába. Ebben a mondatban egyébként, remélem, az aktuálison van a hangsúly.

 

Szerző
Németh Péter

Korszakunk Übermensche

Föltámadt sírjából Friedrich Nietsche. Illetve művének, az Imigyen szóla Zarathustrának a főalakja, az Übermensch, az emberfeletti ember. Magyarországon lelt megtestesítőre, Orbán Viktor magára véli alkalmazni. Olyannyira, hogy lealacsonyítónak találta már azt is, hogy maga fejtse ki, kit minősítene alkalmasnak arra, hogy választási vitában összemérje vele az erejét. Egyik szürke szóvivőjét bízta meg vele, sorolja föl, mi is volna a kiválasztás kritériuma. A fölolvastatott szövegből kiderül, hogy ilyen kritérium nincs, a képzelt személy nem létezik. Az egyetlen szóba jöhető partner Orbán maga, aki esetleg tükörbe nézve és természetesen tegező stílusban fölsorolhatná, mit is tart helyesnek.

Nem újdonság ez a politikában. Ha nagyon komisz akarnék lenni, fölidézhetném Adolf Hitlert is, aki ellen a korabeli Németországban, sőt mellette sem szólalhatott meg senki. Mégsem teszem, hiszen nyilvánvaló, hogy a két rezsim összehasonlíthatatlan. Az náci diktatúra volt, a miénk mégis demokrácia, választás lesz, ennek a hadjáratában kellene megszólalniuk a versengő pártok vezető embereinek. Föltámaszthatnám Joszif Visszarionovics Sztálint is, aki szintén csalhatatlanul kinyilatkoztatott, még a segédjei is csak módjával juthattak szóhoz, de méltatlan volna emlékeztetni a szovjet rezsimre is. Azt finom és nem teljesen pontos megfogalmazással később személyi kultusznak nevezték, Sztálin elvtársnak már árnyaltan fogalmazó utódai találták ki a műfajt egy bizonyos korszakra, és állítólag az örökre száműzés szándékával. Ha teljesen ott sem érvényesül már, sajátos helyi körülmények következménye, alkalmatlan volna ugyancsak a citálásra.

Ha már lázasan keressük az esetleg ideillő meghatározást, megint az egyik német formulához kellene folyamodni. Úgy hívják, "Minderwertigkeistgefühl" - kisebbrendűségi szorongás, és inkább a pszichológia tárgykörébe tartoznék. Freudhoz áll közelebb, mint Nietschéhez, akit magát is sokszor félremagyarázzák. Ő maga jeles filozófus volt, akinek egyes nézeteit csak rosszindulatúak hozzák összefüggésbe a nácizmussal, valójában nem volt előfutára. Előfordult hasonló mással is a tudomány történelmében, Marx munkásságának a valóságban csekély köze volt a kommunizmushoz, később a Kremlben tűzték címerül a mozgalom zászlajára. De ne sodródjunk messzire, maradjunk Orbán Viktor közelében.

Az Übermensch teória annyiban illeszthető hozzá, hogy szerinte a mai demokratikus Magyarországon nincs olyan élő politikus, aki alkalmas volna vele vitatkozni. A kormányfő megítélésében az ellenzéki pártok vezetői "üresfejűek", hiszen az oppozíciós urak nem tudják bizonyítani azt sem, hogy három ismert alakjuk közül melyik is a hiteles "vezéregyéniség", melyik állhatna úgy mikrofon vagy kamera elé, hogy "reprezentatív" lehessen. Volt példa erre a magyar közéletben jobboldalon is, a Fidesz táborában, amikor az ifjú demokraták még liberálisoknak hitték, illetve hirdették magukat. Induláskor, a Bibó István Kollégium hősi korszakából kétségtelenül kérkedhettek néhány jó koponyával, olyanokkal például, mint a pedagógiához tényleg értő Pokorni Zoltán volt, és néhányan mások, de ők vagy önként húzódtak vissza mára a tűzvonalból, mint a Sándor palota csöndjét élvező Áder János is, vagy az ellen oldalra sodródtak át, mint Fodor Gábor. Maradt az egyetlen elismerhető vezéregyéniség, a pártjában, sőt egyáltalán verhetetlen Viktor.

De hát ez csakugyan belügy, ha nekik jó, udvariatlan volna kívülről beleszólni. Az ellenben csak elvárható, hogy az állapotot hasonlóképpen mérje föl ellenfeleiről a Fidesz és Orbán Viktor is. A politikának, és különösen a demokráciának aranyszabálya, hogy hangadó figurái örök vitában állnak egymással, gyakran nem csupán kritizálják ellenfeleiket, barátságtalan jelzőkkel is illetik. De Gaulle tábornokot 1958-as visszatérésekor a szocialisták, köztük olyan egyéniségek is, mint Mitterrand, aki mellesleg eddig a kevés államférfi volt, akit államfőként simán újjáválasztottak, "diktatórikus" szándékokkal gyanúsítottak, de ez is napi életű vita volt, nem örök időkre szóló minősítés. Joga van persze Orbánnak is arra, hogy választási csatában kétségbe vonja ellenfeleinek kormányzási képességeit, hivatkozzék korábbi hibáikra, de az már túl megy a határon, amikor ő akarja eldönteni, egyáltalán vannak-e vezetői kompetenciáik. Mennyei ítéletet mond, örök érvényű és történelmi értékelést, minőségi bizonyítványt állít ki róluk, még ellenzéki alkalmasságukról is. Erre nem vetemedett Churchill sem, a nála kétségtelenül fölkészületlenebb Attlee munkáspárti vezetővel szemben, egyetlen konzervatív francia sem a csakugyan történelmi figura, Léon Blum esetében.

Joggal ütnek tehát vissza a magyar ellenzéki politikusok, köztük még az olyan kisebb párt minőségi alakja is, mint Schiffer András, hogy ez az orbáni harcmodor korántsem übermenschi kvalitásokról tanúskodik, sokkal inkább szorongó kisebbrendűségi kétségekről. Orbán, aki eleve azzal tört be az új demokrácia élvonalába, hogy visszaver mindent és mindenkit, aki vele szemben kételkedő magatartást kívánna érvényesíteni, annak idején máig megemészthetetlen vereséget szenvedett az általa örök kárhozatra ítélt Gyurcsány Ferenctől. Ez a gyűlölet ég benne kiirthatatlanul, ezt plántálta át Mesterházy Attilára is. Fölényes elzárkózását akkor is így fogja fölfogni a közélet, ha az ég ne adja, győzne a választásokon. Ami egyáltalán nem biztos, sőt.

Szerző
Várkonyi Tibor

Hat napja nem tudjuk

Zsebturkálós időszak a választási kampány, a jó, illetve a minimális intelligenciával rendelkező politikusnak ezt tudnia kell. Nincs az a bankszámla, szlovák rendszámos Bentley vagy gyémántberakásos okostelefon, ami ilyenkor titokban maradhat. Ha legálisan szerzett vagyon, ha nem, ilyenkor kínos gazdag államférfinek lenni, de még kínosabb, ha az adott politikusnak nincs valami értékelhető, logikusnak tűnő sztorija a mesés gazdagság hátteréről, amit legalább a szavazói elhisznek. Szíjjártó Péter tavalyi, több millió forintos gyarapodását például a befektetései felmutatásával, némi osztással, szorzással meg lehetett magyarázni.

De belejavítani az idén februárban leadott, 2013-as képviselői vagyonbevallásba, és pikk-pakk, papíron súlyos, tízmilliós ingatlanvagyonnal gazdagodni? Nem a legjobb ötlet. Még Rogán Antal részéről sem, aki eddig csak luxustáskával és luxusórával, illetve ismerősei trafikhódításaival borzolta a proletariátus idegeit. Akkor is, ha joga volt belejavítani a bevallásba, akkor is, ha évek óta tévedésben volt és nem szólt rá a könyvelője, akkor is, ha tényleg egybe akart nyitni két, szomszédos háztömbben lévő lakást, amit mellesleg hitelből vett. Valami nem kerek, mindenki érzi a zsigereiben, hiába nem repült rá az államinak csúfolt pártmédia, a szabad sajtónak csúfolt jobboldali sajtó, és a rezsicsökkentős kampányreklámok királya, a tv2. 

Rogán Antal viszonylag régóta van az országos politikában, nyilván nem keresett rosszul, mégis 2006 óta sajtótéma az alig titkolt, nem túl diszkréten kezelt anyagi gyarapodása. Rogán azóta a Belváros polgármestere. A politikai álláshalmozás egyik pozitív következménye, hogy a politikus óriási hitelekbe verheti magát, a Fidesz fenegyereke sem tett másképp. De hat napja nem tudjuk, mi a túróért volt képes öt, egymást követő képviselői vagyonbevallásban "hibázni". A parlamenti választásig újra hat nap van, és nem valószínű, hogy Rogán addig bármilyen újabb linkeléssel próbálkozna, amit két perc alatt szed ízeire a valódi sajtó és a valódi ellenzék. Egyszerűen nincs értelme megint belezavarodni valami ostoba sztoriba.

Lapítani kell, rezsicsökkentésről beszélni, nem válaszolni az újságírói kérdésekre, csontokat dobni a bulvármédiának a Szent Család hétköznapjairól, és ennyi. A kormánypárti többségű mentelmi bizottság talán már meg sem tárgyalja, az ügyészség pedig fénysebességgel, turbófokozatban simongáborozik, nyilván nincs idejük piti kis vagyoneltitkolási, magánokirat-hamisítási ügyekre. Rogán belvárosi királyságát egészen addig semmi sem fenyegeti, amíg április 6-án a választók többsége nem elégeli meg a Fidesz linkelését. Pedig Rogán nem a legkisebb hal, de az egyik legmohóbb.