Csernobil szindróma

Ebben a hónapban lesz a 28. évfordulója a csernobili atomkatasztrófának.

A tragédiáról napokig hallgatott a szovjet sajtó; igyekezett elhallgatni az elhallgathatatlant. Akkor még, 1986-ban elérhetetlen távolságúnak tűnt a rendszerváltás, a teljes nyilvánosság; a magyar hírközlő szervek is óvatosan számoltak be az eseményekről. Azóta számos tényfeltáró írás született Csernobilról és azt hittük: végleg magunk mögött hagytuk a sajtó pártirányítását, soha többé ne m lehet a közmédia a hatalom kiszolgálója.

Azt meg végképp elképzelhetetlennek gondoltuk, hogy az orosz sajtó is szabadabb lesz a magyarnál. Pedig most, és éppen atomreaktor ügyben, pontosan ez történt.

A magyar kormány és a vele kéz a kézben járó állami tájékoztatás elhallgatta előbb a paksi atomreaktor bővítésére vonatkozó szerződés bemutatását, majd azt is az oroszoktól kellett megtudnunk, hogy már a hitelszerződést is aláírta a két fél.

A Magyar Távirati Irodának nevezett központi sajtószerv immár valahol a múlt században jár, a hatvanas-hetvenes években, az egypárti diktatúra rendszerében. Ma az MTI szűri a híreket, csak azt osztja meg, amit ő, vagy más jónak lát, igyekszik százszázalékosan megfelelni a pártállami normáknak.

Most persze, szerencsére, nem egy tragédiát kell eltitkolni, pusztán egy olyan hírt, amely, más módon ugyan, de tönkreteheti az országot. De a magyar közmédiában sikerült olyan személyeket pozícióba juttatni, akiknek fontosabb a hatalomnak való megfelelés, mint a demokratikus nyilvánosság szolgálata. Lehetséges, hogy már a putyini rendszer is nyitottabb a magyarnál?