A kulturális központ földszinti kiállítótermében csütörtök este megnyílt Gettófalak című tárlaton Martin Fejér fotósnak az egykor kirekesztésre használt falaknak a mai napig megmaradt és a bérházak között szabadon megtekinthető maradványairól készült költői fotósorozata látható.
A pesti gettó területét, Budapest zsidó lakosságának kényszerlakhelyét 1944 novemberében egy belügyminiszteri rendelet jelölte ki a Dohány utca, Nagyatádi Szabó (ma: Kertész) utca, Király utca és Károly körút vonalát követő határokkal. A gettót fallal kerítették körbe, amely a háztömbökön belül húzódott. Az elkerítésre sok esetben a telekhatárokon álló XIX. századi tégla- és kőfalakat használtak fel úgy, hogy a falat vaskampókkal, többsoros szögesdróttal egészítették ki. Ahol fal nem volt, oda palánkkerítést emeltek. A gettót 1944. december 10-én zárták le, az alig 0,3 négyzetkilométeres területen csaknem 70 ezer ember élt nyomasztó zsúfoltságban, éhezve, fagyoskodva és állandó rettegésben, főleg gyermekek, nők és öregek. Közülük több ezren nem érték meg a gettó három hónappal későbbi felszabadulását.
A PMI emeleti kiállítótermében látható kiállítás a holokauszt és a porrajmos (a roma holokauszt) emlékezetét vizsgálja a magyar művészetben 1945 és 1989 között. A Véri Dániel művészettörténész válogatásában bemutatott alkotások nem a vészkorszak ideje alatt készültek, hanem azt évekkel később, kritikai nézőpontból dokumentálták. Mégpedig egy olyan időszakban, amikor a holokauszt kifejezés használata Magyarországon még nem volt bevett.
A kiállított művek legtöbbje 1948-as kommunista hatalomátvétel után, de a rendszerváltás előtt készült, abban a korszakban, amikor az állami emlékezetpolitika a "fasizmus elleni küzdelemre", annak "hőseire" és "mártírjaira" helyezte a hangsúlyt, szándékosan figyelmen kívül hagyva az áldozatok zsidó és cigány származását. Ennek az emlékezetpolitikának volt hordozója Magyarországon - többé-kevésbé egészen az 1989-es rendszerváltásig - számos emlékmű és emléktábla.
A fiatal kurátor válogatása azonban cáfolja a holokausztot övező csend mítoszát, de legalábbis módosítja az összképet: rámutat arra, hogy az állami emlékezetpolitika és a hivatalos közbeszéddel szemben létezett egy kritikai magánemlékezet és művészeti emlékezet. Ennek egyik legemblematikusabb példája Berczeller Rudolf Rezsőnek 1958-ban egy pályázatra készült, de nem díjazott, agyagvégtagokból összeálló mauthauseni emlékműterve.
A kiállításon egyébként nagy hangsúlyt kaptak a korai, kritikai szemléletű művek, amelyek a kérdést övező hallgatást megtörve teremtették meg a holokausztról szóló művészeti diskurzus lehetőségét. A művészek elsősorban megélt tapasztalataik és személyes vagy családi történeteik felhasználásával nyúltak a témához, műveik nyilvánossága azonban a korszakban - különösen a hivatalos emlékezetpolitika emlékműveivel összevetve - korlátozott volt.
Kemény György grafikustól két alkotás is látható: önironikus és távolságtartó megközelítése a kurátor szerint a Nobel-díjas Kertész Imrének ugyanebben az időszakban született Sorstalanság című regényének hangvételével állítható párhuzamba.
Anna Margit, Bálint Endre, Berczeller Rudolf Rezső, Böröcz András, Erdély Miklós, Kemény György, Major János, Román György, Rozsda Endre és Szenes Zsuzsa képzőművészeti alkotásai mellett a tárlaton szerepelnek a holokauszt-emlékezet csomópontjait jelentő filmek is: Fábri Zoltán, Gazdag Gyula és Lojko Lakatos József rendezései.
A kiállított művek közgyűjteményekből és magángyűjteményekből származnak, nagyrészük ritkán látható, az 1945 és 1989 közötti holokauszt-emlékezet kontextusában pedig most kerülnek először a nagyközönség elé.
A tárlatok május 24-ig tekinthetők meg Párizsban.
