"Hogyan mutatod meg a magad életével,
hogy igenis van Isten, él, és uralkodik?"
Igen nehéz Sztehlo Gábor embermentő-zsidómentő munkájáról megemlékezést írni: ezt megtette ő maga, s vele versenyre kelni egyrészt eleve reménytelen is, tiszteletlen is. Másrészt lehetetlen Sztehlo Gáborra nem emlékezni a Holokauszt 70. évfordulóján. Ez legalább olyan tiszteletlenség lenne, mint a már említett versengés, és a lélek is háborogna miatta. Hogy valamennyire is bele tudjuk élni magunkat Sztehlo Gábor helyzetébe, döntéseinek lényegébe, elkerülhetetlennek látom, hogy megpróbáljuk felidézni a 70 évvel ezelőtti világot.
Áldott sebek
Az 1940-es évek, de az előtte való 30-asok is, a keresztebe-kasul gyűlölködés évei voltak. Államilag harsogtak a magyarság kivagyiságát hirdető, a szomszéd államokat ócsároló jelszavak: "Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!". A kardcsörtető kurjongatások: "Nem! Nem! Soha!" - mármint nem fogadjuk el a trianoni békeszerződést - "Erdélyt vissza! - mindent vissza!" és így tovább. A zsidógyűlölet, az antiszemitizmussal egyre erősödő, terjedő közhangulat, az egyházvezetők között is követőkre talál, és egyre szigorodó törvénykezésben is megnyilvánult.
Európában háború készült, 1939-ben ki is tört, 1941-ben Magyarország is hadba lép a Szovjetunió ellen. 1942-ben már "szálltak a gyors behívók" (Radnóti) a keresztényeknek fegyverre, a zsidóknak munkaszolgálatra. 1943-ban már halálhírek is jöttek, nem is kevés. Így köszöntött ránk 1944, felfokozott borzalmaival. A háború immár betört Magyarországra, s a zsidógyűlölet irtóhadjáratba váltott át. Ez a keresztény egyházakat különféle akciókra sarkallta: beadványokat, tiltakozásokat fogalmaztak meg a kereszténnyé vált zsidók (konvertiták) érdekében, és különböző segítő akciókat szerveztek.
Az ekkor 35 éves Sztehlo Gábort, aki eddig távol tartotta magát a politikától, sokkolta az ez a tragikus folyamat. "1944 március 19-ikén megláttam a német járőröket a forgalmas Budapest főútvonalain… De hiszen ez megszállás!" - futott át rajta a gondolat. Egyházának vezető püspöke hívatta, s két megbízást is adott számára: kórház-lelkésszé nevezte ki, és delegálta az evangélikus egyház képviseletében a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventje Jó Pásztor Missziói Albizottságához, a kitért zsidók megsegítésére.
A féktelen terror és megfélemlítés és gyűlölködés világa köszöntött be. Nem múlt el nap, hogy valamely rendelet ne sújtotta volna a zsidóságot: megfosztották minden javuktól, kereső foglalkozásuktól, majd lakásuktól. Ruhájukon megbélyegző sárga csillagot kellett viselniük, az összezsúfolásukra kijelölt házakra ugyanez a jel került, majd táborokba hurcolták őket. A segítő "zsidóbérenc", ha lebukott, velük egy sorsra jutott. Sztehlo Gábornak sikerült ezt elkerülnie.
A kórházi szolgálat igen megrázó, ráébresztő megpróbáltatás volt számára, mert itt találkozott a mindenükből, emberi mivoltukból kiforgatott, megalázott, üldözött, öngyilkosságot megkísérlő, elkeseredett nőkkel, férfiakkal. "Itt láttam, hová vezetett a zsidótörvény, és, hogy az üldözés milyen méreteket ölt… Nagyon nehéz szolgálat volt ez. De rám is fért ez a "nevelődés".. élet-halál küzdelembe kerültem… Ez időben kapott sebeim áldottak voltak."
A Vöröskereszt támogatásával
Sztehlo Gábor korábbi segítő tevékenysége arra irányult, hogy a magyar falu népét teljesebb, tartalmasabb élethez segítse, hogy nyílt tekintetű, egyenes gerincű embereket neveljen - ez volt a népfőiskolai mozgalom célkitűzése. 1944-es tevékenysége a puszta lét megmentésére, életmentésre szorítkozott. A korábbi nehézségek, gondok helyébe, egyszeribe a percenként leselkedő veszedelmek elhárításának parancsa lépett. Ráadásul korábbi "főnőke", az egykori alispán, Endre László államtitkárrá lépett elő, egy egész ország rettegte a nevét. Endre László megizente "annak a papnak" hogy hagyjon fel zsidómentő munkájával, mert baja lesz! Később keményebb hangra váltott: "Keressék meg azt a papot, ki kell füstölni! Biztosan találnak nála bújtatott zsidókat!"
Barátai óvatosságra intették, nagyobb körültekintésre, óvintézkedésekre kényszerült, de mindez nem gátolta, inkább serkentette gyermekmentő munkáját. Mindenek előtt alkalmas helyiségeket, épületeket, lakások szerzett, ami már önmagában is nehéz feladat volt, ráadásul ezt a rejtőzködés előírásai még inkább tetézték. A gyermekfelügyelet biztosításában jelentős segítséget kapott az evangélikus egyháztól: diakonisszákat delegáltak hozzá. További segítséget kapott a befogadottak családjától, ki felszereléseket adott, ki a saját munkáját ajánlotta fel.
A legnagyobb nehézséget talán az élelmiszerbeszerzés jelentette, mert ebben az időben már mindent jegyre adtak, s a zsidók élelmiszerjegyét nagy Zs betűvel bélyegezték felül. Kész lebukás lett volna ezekkel jelentkezni. Ezen - és még sok más - nehézségen a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével tudtak úrrá lenni. A Vöröskereszt igen jelentős támogatást nyújtott, nemcsak pénzben, hanem sokszor tényleges anyagi javakban is. Felbecsülhetetlen értékű támaszt jelentett a Vöröskereszt tekintélye és budapesti delegáltja, Friedrich Born lelkesültsége, fáradhatatlan munkabírása és olykor bizony szigorú mértéktartása, visszafogttsága, óvatossága. Haláltmegvető bátorsággal, szervezte, irányította az országszerte egyre szaporodó embermentő egységek működését a harcok alatt is, egészen a felszabadulásig.
Rejtegetett gyerekek
Kezdetben nehezen nyíltak meg a magánházak és otthonok kapui az üldözöttek befogadására, de később jelentősen javult a helyzet, amikor a németek megszállták az országot, s a nyilas hordák kegyetlenkedései is sokakat felháborítottak. A Nemzetközi Vöröskereszt emblémája némi védelmet jelentett a nyilas suhancok agresszívitása ellen. A Bérc utcában nyílt meg az első otthon, majd gyors egymásutánban követte még 31, felsorolásuk, címűk az "Isten kezében" című Sztehlo könyv függelékében található. Ezekben az otthonokban a kezdetektől a felszabadulásig mintegy 1500 gyermek és 500 felnőtt talált menedéket. Ekkor Sztehlo Gábor hálatelt szívvel jelenthette: "Védenceink közül senki sem veszett el, senkit nem hurcoltak el, éhség, betegség, hideg következtében sem pusztult el senki."
A rejtőzködés - kiváltképp a gyerekek "elrejtése" - próbára tette azokat, akik ilyesmire vállalkoztak. Egyik legnehezebb feladat volt nevet változtatni, a hozzá tartozó adatokkal új igazolványokat szerezni, ezekre a hamis papírokra sokszor szükség volt. "Segítettük a hozzánk fordulókat igazolványokkal is, menlevelekkel, orvosi igazolásokkal, mindenféle papírokkal, amiket nagy számban gyártottunk" - írta egyhelyütt. Olykor ezek a papírok az életet jelentették: a menekvést annak, akinek volt, s a pusztulást annak, aki gyártotta.
Nem csak a rejtőzködést szolgálta, amint az elemi szükségletekről sikerült gondoskodnia, azonnal hozzálátott, hogy korosztályok szerint megszervezze, hasznos mederbe terelje a gyerekek mindennapjait. Nem engedhette meg, hogy a sok viszontagságon átesett kicsik veszteségeiket sorolgatva, újra-meg újra felidézve az átélt megpróbáltatásokat elerőtlenedjenek, búskomorságba essenek, vagy éppen kiszámíthatatlan, kezelhetetlen indulati reakciókat produkáljanak. Ezzel sem volt könnyű dolga, de megoldotta részben a diakonisszákkal, részben a mentett hozzátartozó felnőttekkel, részben a nagyobb gyerekekkel, akik a kicsikre vigyáztak. Mindenkinek volt dolga, felelőssége!
Csodás megmenekülések
Ezer veszély között, a legcudarabb időkben, teljes erővel működött a mentő gépezet! Mire szólt Sztehlo Gábor megbízatása? "…valamit tenni kellene a keresztyén vallású, zsidó származású gyermekekért… valamilyen menedéket teremteni számukra…" S mit látunk néhány hét múlva? Az otthonokban nemcsak keresztyén zsidók és zsidó zsidók leltek menedékre, hanem "több otthonban a társadalom szélső pólusai találkoztak: arisztokraták és proletárok, nagykereskedők és kispolgárok, illegális kommunisták és jobboldali mentalitásúak gyermekei verődtek össze. Nálunk egyedül az volt a kérdés: rászorul-e a segítségre valaki, vagy sem? Üldözött? Elhagyott? Ha igen - befogadtuk." Ezer veszély között is, mert a veszély mindennapi életük folytonos részévé vált.
Félniök kellett a szomszédságtól: bármelyikük jelenthette volna a hatóságoknak, hogy itt zsidók rejtőznek. Félniök kellett a rendőrségtől, jönnek-e ellenőrzésre. Próbára tették őket a meg-megújuló nyilas razziák, s a nyilas suhancok garázdálkodásai. Máskor Sztehlot vitték be a rettegett nyilas-házba, és fenyegették retorzióval. Az is előfordult, hogy váratlan módon a rendőrség védte meg őket a nyilasoktól. Félniök kellett a német titkosrendőrségtől, a Gestapótól, később meg a német reguláris erőktől. Életveszélyes helyzetek és csodás, vagy csodával határos megmeneküléseket éltek át nap mint nap. Sztehlo Gábor élelmet szállított kis védenceinek a Vöröskereszt várbéli raktárából a bombatölcsérektől szaggatott Várfok utcán, vagy kannákban ivóvizet a Rózsadomb fedezetlen oldalában.
De este, amikor kissé alábbhagyott a csatazaj, elcsöndesedtek a gyerekek, Sztehlo Gábor őszinte szívvel, belülről fakadó hálát adott Istennek, hogy ezt a napot is túlélték. "Három hetes együttlétünk a pincében nagyon fontos lett számunkra… Az átélt történetek rettenete, az egymásért való áldozatkészség kialakulása - mind olyan mély nyomot hagytak a gyermekek lelkében, hogy másnap már felmerült a gondolat: ha egyszer ebből a pincéből kikerülünk, akkor is együtt kell maradnunk; és olyan közösséget fogunk kialakítani, ahol ismeretlen a gyűlölet, ahol öröm és béke uralkodik… A Gaudiopolis (a későbbi ifjúsági állam) gondolata itt született a pincében…."
De ez már egy másik csodálatos történet lehetne.