Aki érzelmekre akar hatni, az biztos terepet talál, mint általában a betegségekről szóló filmekben. A tüdőbaj megmaradt irodalmi témának, az AIDS meg a rák meghódította a mozivásznat. A lista hosszú, viszont kevés igazán jó film született abból, hogy a főhős rákbeteg. A bakancslista, Az élet nélkülem, vagy a Fifti-fifti például a betegség-szituáció kínálta érzelmi hatásokon túl is érdekes tudott lenni, az emberi kapcsolatokban különöset tudott felmutatni.
Most itt van a Lány kilenc parókával német-belga színekben, de nem mondható, hogy gazdagítja a jó rák-filmek listáját. Inkább jószándékú ismerettejesztésnek hat, legalábbis Marc Rothemund rendező legfőbb igyekezete kimerülni látszik abban, hogy szép sorjában feltárja előttünk szép, fiatal hősnője betegségének jellemzőit, illetve a gyógyítás folyamatának egymást követő lépcsőfokait. Ez rendben is van, még rokonszenves biztatás is kicsendül az események mögül azokhoz, akiknek hasonló rémületes helyzettel kell szembe nézniük.
De filmként mintha egy dramaturgiai oktató illusztrációt mutatna be arról, hogyan lehet kellemesen, csupa szép helyszínen, csupa barátságos ember társaságában bemutatni egy csúnya betegségről szóló történetet. Ahol kell, váratlanul konfliktus robban, ahol kell, ott jön a szex, a szerelem, a bulizás, csak hogy drámaibb legyen a harc az életért. Minden túl jól klappol ahhoz, hogy a steril kitaláció helyett az élet maga jelenjen meg. Pedig enélkül nem igazán ragad meg egy film sem a halálos fenyegetettségről. (Lány kilenc parókával ***)