film;életrajz;Chaplin;

2014-04-16 10:00:00

Anyakomplexusban szenvedett a nőfaló Chaplin

Charles Chaplin életéről sok könyv készült, köztük van egy nem teljesen őszinte is, amelyet maga irt 1964-ben. Most Peter Ackroyd, az egyik legtermékenyebb és legérdekesebb angol író írt egy újabbat, amelyben azt akarja kimutatni, hogy mindaz, aki Chaplin volt, a jó, a rossz, a zseni, a kegyetlen,a gyengéd, a félelmetes dührohamokban kitörő,az etikus, az etikát sértő,a kétezer nő, akikkel rosszul bánt, a kiskorúak, akiket elcsábított, egyetlen okra vezethető vissza: a gyermekkorára, amelyet végtelen szegénységben, szeretet és remény hiányában élt át.

Már eddig is sok minden ismert volt az anyjáról, Hannáh-ról, aki Chaplint ma 125 éve, 1889. április 16-án szülte meg, nem tudni pontosan hol és milyen apától. Hannah szerény tehetségű énekesnő volt, cigányvérrel az ereiben, aki London rosszhírű  mulatóiban lépett fel.

 Ackroyd azt írja, hogy Charlie-nak és testvérének, Sydney-nek, hogy éhen ne vesszenek, időnként a testüket is el kellett adniuk. A dolgok egy kicsit jobban mentek, amikor az anya társa egy bizonyos Chaplin, közepes színész, aki 39 éves korában alkoholistaként halt meg, a nevét adta a fiuknak, akik nem tőle származtak. Chaplin mesé1te, hogy mivel fogadott apja nem tudta fizetni a lakbért, minden hónapban lakást cseréltek, hátukon cipelve a matracaikat egyik nyomorúságos helyről a másikra költöztek.

 Mivel az újra egyedül maradt anya nem tudta eltartani a gyermekeket, egy árvaházban hagyta őket. A Hanwell School for Orfans and Destitute Children viktoriánus intézet volt, amely a múlt század végéig működött. Azokban az időkben ott kopaszra nyírták a gyerekeket, bambuszpálcával verték őket és olyan fegyelmet kényszerítettek rájuk, amely hasonlított a Dickens Twist Oliverében leírtakhoz. A hétéves Chaplin számára nem annyira az életkörülmények voltak elviselhetetlenek. Az étel nem volt ugyan jó, de legalább mindennap ehetett. Inkább anyja távolléte fájt neki. Ezt a korszakot „börtönéveknek” nevezte és később bevallotta, hogy az a meggyőződés tartotta benne a lelket, hogy egy napon nagy színész lesz, a legjobb és a leghíresebb – idéz a könyvből a Guardian.

 Arra lehetne gondolni, hogy ezt csak utólag találta ki, hogy profetikus színezetet adjon gyermekkori szenvedéseinek,de nem így van. Már akkor szeretett szerepelni, táncolt, pantomimozott a pubok előtt. Órákig figyelte a bohócokat, a mímeseket, megtanulta mozdulataikat, arcjátékukat.

 Amikor 1903-ban megtudta, hogy anyja megőrült és a házakat járja széndarabokat osztogatva, véget árt a gyermekkora. Hannah-t őrültek házába zárták, ahonnan csak 17 év múlva szabadult. Chaplin, közben, hogy élni tudjon, ételt és pénzt lopott. Rosszul is végezhette volna, de egy turnézó társulat, amely Sherlock Holmes-t vitte színpadra, kis szerepet ajánlott neki és ezzel megmentette. Ez volt Fred Karno társulata, amely Chaplin mellett a hírnév felé indított el egy másik legendás komikust, egy bizonyos Arthur Jeffersont, akit ma Stan Laurelként ismerünk.

 Tíz évvel később, Amerikában Chaplin a Csavargó-pantomimmel már 175 dollárt keresett egy héten. 26 évesen 60 ezret havonta és világhírű lett.

 „Ismernek engem olyan országokban is, ahol nem tudják, ki volt Jézus.” - mondta.

 A pénz és a hírnév köréje vonzotta az embereket, főként a nőket. Chaplin kellemes fiatalember volt, alig 165 cm magas, a feje ugyan egy kicsit nagy volt a testéhez viszonyítva, de kék szemei élénkek, okosak voltak, a mosolya pedig ellenállhatatlan. Meg akart hódítani minden nőt és elmondása szerint ez kétezerrel sikerült is. Nem vette észre, hogy az esetek többségében a nők hódították meg őt. Az éretlenek, a kezdők tetszettek neki. A 16 éves Mildred Harris, a 15 éves Lita Grey, a 17 éves Paulette Goddard,a 19 éves Edna Purviance. Az egyetlen kissé érettebb Peggy Hopkins volt, aki akkor már öt milliomostól vált el. Amikor először találkoztak, Peggy megkérdezte tőle:” Igaz, amit mondanak rólad a lányok, hogy szuper vagy?” Paulette Goddard, aki a Modern idők és A diktátor női főszerepét köszönhette Chaplinnek,  megerősítette, hogy Charlie „szexgép” aki képes végtelen éjszakai maratonokra.”  Ám arra a kérdésre, hogy mi az nőideálja, egyszer azt felelte:”Olyan valaki, akit egyáltalán nem szeretek, de aki bolondul értem.” Ackroyd megemlíti afférját Marion Daves színésznővel, William Randolph Hearst sajtómágnás szeretőjével. A féltékeny Hearst meg is akarta ölni Chaplint egy, a jachtján rendezett party során, de tévedésből egy másik vendéget, a szintén filmrendező Thomas Ince-t lőtte le.

 Rosszul bánt miden nővel, de előfordult, hogy gyengéd, figyelmes volt velük. A fő hibája a féltékenység volt, semmiségekért rendezett rettenetes jeleneteket. A forgatásokon zsarnok volt, az abszolút tökéletességre törekedett. Két évig forgatta és 342-szer ismételtette meg a Nagyvárosi fények kezdő jelenetét, amelyben a vak virágáruslány virágot ajándékoz a Csavargónak. Valószínűleg igaza volt, mert a jelenet a gyengédség és a mozdulatok harmóniájának remeke lett.

 „Chaplin Londonhoz tartozott, de valójában nem volt otthona, olyan ember volt, akit az élet örök, magányos utazásra késztetett” – írja a szerző és megemlíti, hogy amikor Chaplin 1931-ben hazalátogatott és a paddingtoni állomáson hatalmas tömeg fogadta, a művész így örökítette meg az élményt: „Olyan figurát üdvözölnek, aki nem is létezik.” Picasso mondta róla, amikor a már idősödő Chaplinnel találkozott, hogy „olyan volt, mint aki a semmiből jött.”

 Ackroyd szerint Chaplin minden hibáját, ellentmondását kegyetlen ifjúsága magyarázza. Ezért lett állandó témája a filmjeiben az ellenséges világgal való viaskodás, a hatalommal, az erősekkel szembeni kihívás, amelyben úgy viselkedik, mintha legyőzhetetlen lenne. A női társaság iránti vágya pedig kompenzáció az anyáért, aki magára hagyta.

A művészet legnagyobb zsenijei rendszerint gyarló emberek voltak, nem egyszer az elviselhetetlenség határát súrolták. Chaplin sem volt kivétel. Ackroyd könyve kulcsot adhat ugyan filmjeihez,  árnyalhatja a világban élő Chaplin-képet, de a lényegen nem változtat. Remekművei, a rövid börleszkektől a Modern időkig, az Aranyláztól a Monsieur Verdoux-ig az agyontechnicizált szupermozi korában is kiállják az idő és a nézők próbáját, szellemességükkel, a komikum és a tragikum utánozhatatlan elegyével, és az emberbe vetett végtelen hittel, amit még a szörnyű gyerekkor sem tudott kiölni Chaplinből.