"Építem a baloldalt is magába foglaló nemzeti közösséget" - nyilatkozta Orbán Viktor még a választások előtti napokban. A mondat, túl azon, hogy hihetetlen magabiztosságra utal, mintegy megelőlegezi a kétharmados győzelmet, túlmegy a híres-hírhedett kötcsei gondolaton, amely a centrális erőtérről értekezett. Az a több, mint négy évvel ezelőtti kijelentés ugyanis csak azt a vágyát - nem: határozott célját -, fogalmazta meg Orbán Viktornak, hogy a politikai közepet kívánja elfoglalni. Azt a közepet, ahonnan nézvést mindenki szélsőségesnek látszik.
Akkor, Kötcsén, még nem a kétharmad foglalkoztatta őt, vagy ha igen, nem a nyilvánosság előtt, azóta azonban nem csak megízlelte ezt a többségét, meg is részegedett tőle. De persze, lehetséges, hogy pusztán én akarom őt ilyen "részegnek" látni, vagy láttatni, valójában a többség a hatalomgyakorlásnak ezt a módját kedveli, ebben érzi jól magát. Egy olyan rendszerben, ahol lényegében egy párt és egy vezér határoz meg mindent. Ne legyen kétségünk: Magyarország lakossága négy éven belül másodszor szavazott az egypártrendszerre, s míg a négy évvel ezelőttit írhatjuk a tudatlanság, a Fidesz nem ismerete számlájára, ezt a mostanit már tudatos döntésnek kell tekintenünk.
És ez akkor is így van, ha a választási rendszert agyon manipulálta a kormánytöbbség; ha normális körülmények között ez a szavazás sehogyan sem eredményezhetett volna kétharmados győzelmet. Azért van így, mert az elmúlt négy esztendőben volt idő megismerni Orbán szándékait, tudtuk, láttuk mire használja fel a rendkívüli erőt és az is egyértelműen megmutatkozott, hogy az egypárt-rendszer logikája szerint működteti hatalmát.
Nos, az a mondat, amelyet a bevezetőben idéztem pontosan e rendszernek a leírása. Kötcse, a centrális erőtér a messzi távolba került, az egy a zászló, egy a tábor romantikus csatakiáltás is, Orbán itt már egyértelműen jelzi mire törekszik. A baloldalt is magába foglaló nemzeti közösség, túl az erős nacionalista felhangon, azt a törekvését mutatja fel a miniszterelnöknek, ahol minden politikai irányzat, minden politikai akarat egy tégelyben olvad föl, még pedig az Orbán Viktor vezette pártformációban.
Persze legyinthetünk erre: lehet ilyeneket mondani, lehet világuralmi törekvésekkel előállni, előbb-utóbb győz a józanság, s kirostálódik az őrült beszéd. Valószínűleg így is van, csak az időt nehéz előre meghatározni, vagyis azt, hogy mennyi is az az előbb-utóbb. Ráadásul, ne becsüljük le Orbán Viktor ebbéli képességeit: jobboldali térfoglalását is hosszú évek szisztematikus munkájával érte el. Volt türelme, odahagyva a liberális gondolatokat, szép lassan fölmorzsolni a politikai jobboldalon mozgó pártokat, s lám elérkezett az idő, hogy megcélozza a teljes játéktér bekebelezését. Van-e vajon realitása a mai Magyarországon egy ilyen cél megvalósításának? Másként közelítve: visszatérhetünk-e negyedszázad elteltével az egypártrendszer logikájához? Egységesíthető-e újra Magyarország politikai színvilága?
Ezekre a kérdésekre, javaslom, ne válaszoljunk kapásból. Ne higgyük azt, hogy ez a nép már ragaszkodik a maga demokráciájához, és nem hajlandó soha többé visszafordulni diktatórikus, vagy fél diktatórikus rendszerekhez. A mostani választási eredmények azt mutatják, hogy ez koránt sincs így, hiszen az "elmúlt négy évben" előállított demokrácia deficit, az alattvalói tudat fölerősítése a többséget egyáltalán nem zavarta, vagy ha igen, akkor legfeljebb azzal válaszolt, hogy nem ment el szavazni.
Orbán Viktor igen is jól, pontosan érzi, hogy most itt van a lehetőség a baloldal megsemmisítésére, a lengyel helyzet előállítására, a "baloldalt magába foglaló nemzeti közösség" megteremtésére. Orbán ugyanis azt is tudja, hogy a baloldal politikai képviselői miként reagálnak az újabb vereségre, illetve, hogy az ismételt kétharmad miként fogja szétzilálni a baloldali tábort.
Láthatjuk: a Fidesz-vezér egyáltalán nem téved. A vesztes oldal politikusai híven követik a forgatókönyvet; Orbánnak megint nem kell csinálnia semmit, hogy fölszalámizzák önmagukat. A vereség okait lázasan kutató társaság többsége nem önmagában, vagy a higgadt elemzésben, közös gondolkodással keresi a kiutat, hanem egymásra hányt vádakkal, folyamatos kiszivárogtatásokkal gyengíti amúgy sem túl erős pozícióit.
Ma még lehet, hogy túlzónak tűnik a félelem, ám mégis ideírom: éppen ez az út, amelyet Orbán a baloldalnak kijelölt, s amely út a megszűnés felé vezet. Emlékezünk a rendszerváltó pártok közül kik állnak még a lábukon, s kiket sikerült - nem mellesleg hathatós Fideszes közreműködéssel - a történelmi múltnak átadni. Ma már nincs MDF, nincs SZDSZ, nincsenek kisgazdák, s lényegében kereszténydemokraták sem. A Fidesz mellett még az MSZP áll a lábán, de meglehetősen ingatagon. És, ami most történik soraiban, az kísértetiesen emlékeztet arra, ami például a szabad demokratáknál történt. Egymás kinyírása, vádaskodás, lejáratás - ez látszik most, amiből minden lehet csak építkezés, vagy ahogy ők fogalmaznak, megújulás nem.
Erős a kockázata, hogy ebben a hangulatban az EP-választás újabb kudarcot hoz, még nagyobb elkeseredést, az elkeseredés további csalódást, még nagyobb belháborút, a belháború önkormányzati választási vereséget, az pedig már a fölmorzsolódás felé tett végzetes út. Mert az út végén ott áll Orbán Viktor, hogy ölelő karjaiban megtalálja helyét, úgymond a nemzeti közösségben, a baloldal.
