"Mi idéztük elő, hogy idejutottunk"

Amikor három évtizednyi sikeres hollandiai pályafutás után Sándor Anna úgy döntött, hogy a hajdani pesti zsidónegyedben létrehoz egy szabad szellemű kulturális centrumot, föl sem fogta, mibe vág bele. A Spinoza Ház tavaly lett tízéves. És bár Sándor Annát dühíti, nyomasztja, ami körülötte történik, úgy véli, nem lehet hátat fordítani és megfutamodni. A partvonalon kívülről is azt lesné, hogyan alakul itthon az élet.

- Hogyan viseli egy holland férj, ha a neje egyszer csak azzal áll elő, hogy harminc év után hazaköltözne, és vállalkozásba kezdene itthon?

- Nem tudom más férj hogyan viselte volna. Henk annyit mondott: "Szívem, azt csinálsz, amit akarsz. Bízom benned, csak ne várj tőlem döntéseket". Két évig formálódott az ötlet, kerestem hozzá a helyet. A Dob utcai - csődeljárás alatt álló - cukorkagyárba azonnal beleszerettem. A ház pékségnek épült a századelőn a velencei palotákra emlékeztető stílusban, de az állapota és a beépítések miatt régi szépségéből szinte semmi sem látszott. Ekkor mondtam el Henknek a tervemet, mert ahhoz, hogy a kezdőtőkét előteremtsem, el kellett adni a holland lakásunkat. Azt persze nem kötöttem az orrára, hogy mindenki hülyének tart, amiért kulturális kávéházat tervezek a lepusztult pesti zsidónegyedbe. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy amikor mi huszonévesen megismerkedtünk Moszkvában, ő asztrofizikus volt, én frissdiplomás közgazdász. Öt perc után bevallotta, hogy gyerekkora óta zeneszerző akar lenni. És miért nem vagy az? - kérdeztem tőle. Tehát a kapcsolatunk eleve arra épült, hogy hiszünk a másikban és nem korlátozzuk egymást.

Anna tud is, mer is váltani. Sokáig holland lapok kelet-európai gazdasági tudósítója volt, ide-oda röpködött Amszterdam és Budapest között. Később pszichoterapeutává képezte át magát, majd a kilencvenes évek elején gazdasági tanácsadó irodát nyitott. Ez jó ötletnek bizonyult, mert a rendszerváltás után a holland üzleti élet élénken érdeklődött Magyarország iránt. De a kezdeti lelkesedés hat-nyolc év alatt elillant, egyre kevesebb lett a munka, fiaik közben felnőttek, Anna pedig úgy érezte, rengeteg energia feszül még benne.

- Engem mindig az ember érdekelt Elképzeltem egy helyet, ahol szabad, nyitott szellemű emberek összejöhetnek, eszmét cserélhetnek, nívós szórakozáshoz jutnak. Amszterdamban vannak ilyenek, könnyebb lett volna ott megcsinálni, de biztos voltam benne, hogy itthon nagyobb szükség lenne rá. Mindenesetre a nyitáskor, 2003-ban szinte ez volt az egyetlen hely Budapesten, amely színház, koncertterem, galéria, kávéház, étterem, klub is egyben.

A Spinoza Ház tavaly ünnepelte tízedik születésnapját egy játékos operával Spinozáról és Rembrandtról. A zenét Henk szerezte, a forgatókönyvet többé-kevésbé Anna írta. A kínálatba bármi belefér, ami nívós: karikatúra, plakát, kuplé-opera, zenés játék, jazz, klezmer vagy klasszikus (akár vegyítve is), monodráma, régi és új kabaré, bibliai kalandtúra értelmiségi analfabétáknak, boldogság tréning, közéleti beszélgetés - és a több hetes zsidó fesztivált még nem is említettem. Anna feladatának tartja, hogy "hazacsempéssze" az elfeledett híres magyarokat.

A hollywoodi filmipar óriásairól, a Zukor testvérekről, William Foxról (Friedman Vilmos), Michael Curtizről (Kertész Mihály) mindenki hallott. De Eva Besnyő és Ata Kandó (Görög Etelka) világszerte ismert fotóművészeket, a Kodály és Bartók tanítvány Frid Gézát, Joseph Kosmát, a francia filmzene koronázatlan királyát a Spinoza hozta haza nekünk. Lénárd Sándor nevét szintén kevesen ismerik. Az 1910-ben Budapesten született zsidó orvos tizenkét nyelven beszélt, író volt, költő, zongorista, az utolsó polihisztorok egyike. A brazil őserdőben gyógyította a betegeket, mígnem egy újságíró rásütötte, hogy ő Mengele. Haláláig küzdött az abszurd vád ellen. Erről is mesél Spiró György (aki drámát írt róla) és Gálffi László a tenyérnyi színpadon.

- Mi volt a legszebb az elmúlt tíz évben?

- Az eleje, amikor azt hittem, elégedetten hátradőlhetek a karosszékben, a dolgok mennek majd maguktól. Egyébként nem időszakokra, inkább eseményekre emlékszem. Popper Péter századik előadása után írtunk neki egy komikus operát, A pszichoguru címmel. Ellenezte az ötletet, de ott volt a bemutatón, és másnap nagyon szép e-mailt írt. Néhány hét múlva meghalt… Bächer Ivánt mi csalogattuk fel a színpadra, állandó közreműködőnk, házi szerzőnk lett. Éppen mostanában folynak a Bächer emlékestek immár "ivántalanul".

- Van valami, amire nem számítottál vagy amiben csalódtál?

- Meglepett, hogy a kultúra támogatása egyik kormányzatnak sem fontos. Az éttermet és a kávézót évek óta más működteti, így a bevétel nem az én jövedelmem, az meg ugye nyilvánvaló, hogy egy nyolcvanfős színház nem képes eltartani önmagát. Hiába pályázok folyamatosan a színház fenntartására, soha egy fillért nem kapok. Nem veszem zokon, ha a Spinozát nem támogatják, főleg, ha nincs pénze az országnak. De amikor meghallom, kiket és miket támogatnak, égnek áll a hajam. Eredetileg nem gondoltam, hogy mecénás leszek, de ha már így alakult, szívesen mutatnék példát sokaknak, akár a politikusoknak is: tessenek uraim saját pénzzel, saját szakállra játszani!

- Nem bántad meg, hogy belevágtál?

- Egy percig sem! Olyan ez, mint a gyereknevelés: ezer bajjal, izgalommal, néha dühöngéssel jár, de a világ minden kincséért el nem mulasztottam volna. Nem a díjak, nem a taps, nem a vidéki és külföldi vendégszereplések hozzák a legtöbb örömöt, hanem a nagyszerű emberek, akiket megismertem. Egy országot - akárcsak egy lakást - az emberek bútoroznak be. Hiszek az okos, tartalmas, felszabadító emberi kapcsolatokban, ezekért érdemes ezt csinálni.

- Hónapok óta olyanokkal beszélgetek, akik megtehetnék, hogy ne törődjenek a körülöttük lévő világgal, mert a személyes egzisztenciájukat nem érinti. Te is ilyen vagy.

- Az egzisztenciám valóban nincs veszélyben. De ami történik, nagyon is érint, mert morális, gondolkozó ember vagyok. Nem tudok kívül maradni, mert esténként hazafelé menet harminc koldusba botlok, és azon töröm a fejem, az elsőnek adjak vagy az utolsónak, és ha nem adok mindegyiknek, vajon rossz ember vagyok-e. Borzasztó szembesülni a nyomorral, s azzal, ami az adott élethelyzettel szükségszerűen együtt jár: az emberi méltóság elvesztésével. De ez utóbbi azokra is érvényes, akik még nem nyomorognak. Számtalan embert ismerek, akiknek szilárd értékrendjük, tartásuk volt, de az utóbbi időben egyre több dolgot kénytelenek lenyelni, hogy óvják a családjukat, a munkájukat. Nem állítom, hogy sűrűn megfordulok Szabolcsban vagy Borsodban, de nyitott szemmel járok, s látom, hogy aki még dolgozik, az sem megy semmire. Az emberek szegények, félnek és külföldre küldik a gyerekeiket - ez szörnyű. Ha egy országban olyan a politikai helyzet, hogy soha nem tudhatod, mire ébredsz, mit találnak ki aznap, és már meg sem lepődsz olyasmiken, amiken korábban fölháborodtál - az a vég.

- A férjed nyilván élvezi, hogy a művei életre kelnek a Spinozában. De végső soron mégiscsak idehoztad egy belviszályokkal terhes darázsfészekbe.

- Henk igazi művészlélek, mostanáig nem érdekelte a politika. 5-6 éve minden reggelt azzal kezd, hogy megnézi a külföldi és a hazai sajtót: mit írnak Orbánról, mit írnak az országról. A fiaink nem turisták Magyarországon, gyakran vannak itt, tájékozottak, Bence Franciaországból, Dani Amszterdamból figyeli a hazai fejleményeket. És meg kell mondjam, hozzám hasonlóan értékelik a helyzetet, ha nem is érzik a bőrükön ennek hatásait. Szeretem Hollandiát, de én ott is mindvégig magyar maradtam. Bármit mondanak utólag az elemzők, a rendszerváltás idején jó volt magyarnak lenni itthon is, kint is. Ez a kicsi ország elindított egy folyamatot Kelet-Európában, s a Nyugat akkor kedvelt, elismert bennünket. Mi idéztük elő, hogy idejutottunk… Nem is értem, miért nem látják ezt, miért nem tesznek semmit az emberek? Bulgáriában, Ukrajnában, az arab országokban százezrek mentek az utcára, hogy szabadabb, jobb életet teremtsenek. Nálunk mi ez az elképesztő közömbösség, passzivitás?

- Csalódtál az országban?

- Ilyen értelemben igen. Hogy egy nép ennyire ne tudja saját kezébe venni a sorsát, amikor pedig megtehetné, ez fölfoghatatlan számomra.

- Hol a határ? Mikor mondanád azt, hogy a kalandnak vége, irány a kiszámítható, bár kissé unalmas Hollandia?

- Nem gondolom, hogy ennél rosszabb már nem lehet, mert sajnos lehet. Bár nem olyan gyors és egyszerű egy ekkora létesítményt felszámolni, ha így döntenénk, és nagyon akarnánk, megtehetnénk, és ha az életünket kellene menteni, nyilván nem haboznék. Ugyanakkor nem lehet hátat fordítani és megfutamodni. Nem lehet állandóan csomagolni és világgá menni, csak mert az kényelmesebb. Ráadásul képtelen lennék becsapni magam mögött az ajtót és vissza se nézni többé. A partvonalon kívülről is azt lesném, hogyan alakul itthon az élet.