Harcra fel!

Semmivel nem támasztható alá az az állítás, hogy jobb eredmény született volna a választásokon, ha nem közös, hanem külön-külön listán indulnak a kormányváltásra készülő demokratikus összefogás pártjai. Semmi, hiszen nem valószínű, hogy külön-külön jobban át tudták volna törni azt az információs karantént, amelybe a Fidesz bezárta őket.

Az egész választási eljárás arra épült, hogy csak a kormányzati sikerpropaganda, ellenzék-lejáratóhírek juthatnak el a széles tömegekhez. Nem véletlen számolták fel a közmédia függetlenségét, építették ki a jobboldalhoz kötődő sajtóbirodalmat, zárták karanténba az ellenzéki információs csatornákat.

Ennek a helyzetnek a kialakulása évtizedes múltra vezethető vissza, például arra, hogy a köztelevízió és -rádió függetlenségének garanciáit nem tudta, nem akarta egyik kormányon lévő párt sem kiépíteni, megszilárdítani. (Talán a hatalmon lévő pártoknak sosem volt érdeke?) Kormányzati pozícióban a baloldal magára hagyta azokat a sajtókat, amelyek hagyományosan az ő értékrendjükhöz álltak közelebb.

Így kerülhetett nehéz helyzetbe a Népszava az "elmúlt nyolc év" alatt, után. Fel kellett volna ismerni időben azt is, hogy a szokásos úton nem lehet eljutni a választókhoz. Nem hihető, hogy ne lett volna közismert az a tény, hogy az ország jelentős részében az egyetlen hírforrás a szószék. Alternatív tájékoztatási formák megkeresésével azonban adós maradtak a váltásra összefogó demokratikus erők.

Amiért kárhoztathatók azok a demokratikus pártok, amelyek 2010-ben vereséget szenvedtek, az az, hogy nem ismerték fel azonnal - mint ahogy a FIDESZ 2002-ben a vereség másnapján megtette -, a közösségszervezés szükségességét. A közösséghez tartozás élménye, ereje, az összetartozás biztonsága, a közvetlen és kölcsönös információáramlás útjának kiépítése talán segített volna. A polgári körök mindezeket biztosították, biztosítják a másik oldal táborába tartozóknak.

Tanulhattak volna a szocdemek múltjából is, hiszen a szociáldemokrácia ereje és bázisa a párt által szervezett, működtetett, befolyása alá vont színjátszó körök, önképző körök, vendéglők, könyvtárak és művelődési házak közönségére épült. A közmunkás csak annyit érzékel a helyzetéből, hogy ásót, kapát, kaszát foghat, munkába indulhat, s fizetést kap. Az eszébe sem jut, hogy az ö szerepe a munkanélküliség statisztikájának a javítása, hogy munkájának a bruttó hazai termék oldaláról vizsgálva csekély a haszna, hogy munkaerejét politikai célok érdekében hasznosítják, hogy munkabére ellentétes "az egyenlő munkáért egyenlő bért" uniós elvvel. A közmunkás öntudat magától nem fog kialakulni.

Miután a köznevelés rendszerének egyik feladata, hogy a hatalmat elfogadó, saját sorsába beletörődő tömegek lépjenek ki az iskolák kapuján, szükség van, szükség lesz azokra a népművelőkre, akik el tudják hitetni a sorsukba beletörődött emberekkel: a hatalom nem mindenható, s a szegénység, a jogfosztottság, nem isteni eredetű. 

Ideje lenne néven nevezni a szemben álló hatalom természetét. Ennek hiányában nehéz megtalálni azokat az eszközöket, amelyek alkalmazásával a siker reményében fel lehet lépni a hatalom leváltására. Ehhez segítséget nyújt a történelem.

A XX. század első negyedében a szocialista mozgalom hőse, foglalkozására nézve újságíró, úgy gondolta, Olaszország számára a legcélravezetőbb, ha a nemzeti egységen, az igazságosabb elosztáson alapuló fejlődés útjára lép. Miután törvényesen Olaszország miniszterelnöke lett, első intézkedései között új választójogi törvényt fogadtatott el, amivel biztosította pártjának a parlamenti helyek abszolút többségét. Ezt felhasználva, fokozatosan meggyengítette az országgyűlés szerepét, jelentőségét. A sajtót, a rádiót, az oktatást szigorú állami ellenőrzés alá vonta. Rengeteg pénzt fordíttatott látványos közmunkákra, presztízseseményekre.

Gazdasági elképzelései középpontjában a mezőgazdaság fejlesztése, az erős állami irányítás alatt álló magángazdaság kialakítása állt. Célul tűzte ki a korporatív rendszer kiépítését, az olaszokat hivatásrendi rendszerekbe tömörítését. Mindent megtett annak érdekében, hogy kiépítse magáról a népe javára fáradhatatlanul munkálkodó Vezér képét.

A gazdasági válság hatásait is kihasználva, létrehozta az első totális államot és a duce szembefordult nyugati szövetségeseivel.
Miután az itt leírtak többé-kevésbé ráhúzhatók a mai Magyarországra, nem kéne tovább tagadni, elkenni a tényeket: a demokratikus ellenzéknek a Vezérrel, az állampárttal, a totális állammal kell szembeszállnia! A demokratikus ellenzék helyzetét nehezíti, hogy - míg az olasz királynak hatalmában állt leváltani az olasz Vezért, s az olasz hadsereg lojális maradt a királyhoz - hazánkban mára felszámoltak minden féket és ellensúlyt.

A magyar duce évek óta harcban áll. A demokratikus ellenzék nem tudta, nem akarta, nem merte megérteni, hogy ez a választás valóban több, mint egy hagyományos választás. Ezen a választáson nem az volt a tét, hogy melyik demokratikus erő kormányoz tovább. A demokratikus ellenzéknek valóban fel kellene végre vennie a kesztyűt! Ha nem teszi meg, odakerül mellé a porba.

Kordonbűnözők

"Szeretném, ha elgondolkodna" - mondta a gyanúsítotti kihallgatására szóló idézést átadó rendőrnek Mécs Imre. Pedig nem is neki, hanem a hatalomnak kellene elgondolkodnia. Például arról, kell-e vegzálni valakit, aki 20 évig parlamenti képviselő volt, '56-os tevékenysége miatt előbb halálra, majd életfogytiglani börtönre ítéltek, most pedig 80 évesen azért rabosítanak, mert felírta a Szabadság téri kordon egyfajta demokrácia-üzenőfallá változott ponyvájára, hogy "1848-1867-1956-1988 Vissza a demokráciát!"

Nem ő az egyetlen, aki festékszóróval üzen a hatalomnak. Ez nem más, mint az Orbán-kormány által oly szívesen alkalmazott, ám az emlékmű esetében elfelejtett nemzeti konzultáció sajátos és legdemokratikusabb, alulról szerveződő formája. A hatalom azonban nem érti az üzenetet. Különben nem nyilatkozna Rogán Antal frakcióvezető-polgármester úgy, hogy nyugalom, csak az alapozás folyik, az emlékműről még lehet konzultálni. Rétvári Bence igazságügyi államtitkár se baloldali szélsőségesezné le a tiltakozókat.

Orbán Viktor sem érti, hogy ha már kitalálták - hogy pontosan kik és milyen szilveszteri bódulatukban, vagy kerényiimrés pillanatukban, azt nem tudni -, és ki is hirdették, hogy itt emlékmű lesz, továbbá közben egy választást is megnyertek, akkor előfordulhat, hogy az mégsem tetszik mindenkinek. A kordonbűnözők minden nap lebontják a kerítést, sőt talán a szobrot is. Mert biztos felállítják. Azt megengedi a hatalom, hogy tiltakozzanak a ponyva előtt, hiszen tiltakozni szabad. Még. Gyanúsítás, megalázás viszont már most is jár érte.

Miközben a kordon mögött épül az emlékmű, és miközben a magyarországi holokauszt emléknapon másként gondolkodókat gyanúsít meg a rendőrség, néhány száz méterrel odébb, a Duna parton hajt fejet az áldozatok emléke előtt Áder János köztársasági elnök, Navracsics Tibor igazságügyi miniszter és az emberarcú fideszesként ismert Pokorni Zoltán. Pedig ott lenne a helyük a tiltakozók között a Szabadság téren. Nem azért, hogy az önkény, a hatalmi arrogancia és a Selmeczi-féle "csak" politikája ellen tiltakozzanak. Arról már lekéstek.

Viszont még hallgathatnának Mécs Imrére és elgondolkodhatnának.

Szerző
Lengyel Tibor

A számláló és a nevező

Adjuk meg, ami a császáré, ismerjük el az eredményeket! A második Orbán-kormány valóban megállította a magyar államadósság növekedését. Ez eredmény a megelőző időszak teljesítményéhez képest, a kétezres évek első évtizedében (az első fideszes és két szocialista vezetésű kormány regnálása alatt), ugyanis folyamatosan nőtt az adósság a GDP 53 százalékáról a 80 százalékos szint környékére. Vagyis sikerült fölemészteni a Bokros-csomag sok szenvedéssel kiizzadt eredményeit.

Az tehát hazugság, hogy most csökkenne a ráta, az elmúlt négy évben a bizonyos 80 százalékos érték körül mozgott. Annak ellenére (vagy azzal együtt?), hogy elkonfliskálták a magánnyugdíjpénzeket, hogy olyan megszorításokat vezettek be, ami ellen még a nyolcvanas évek szociálisan érzéketlen IMF-szakértői is fellépnének, és hogy a teljesen kiszámíthatatlan gazdaságpolitikával, az ágazati és egyedi adókkal fölbe taposták a beruházási- és befektetési kedvet. A legnagyobb baj ez utóbbi.

Amikor még az előző évezred utolsó évtizedében arról volt szó, hogy ki kellene nőni az adósságterhet, mindenki arra gondolt, hogy a GDP növelésével lehetséges ez. A szóban forgó mutató egy tört, a számlálóban az adósság értéke. Azt nehéz csökkenteni: A kormány baromi büszke arra, hogy három százalék alatt tartja a hiányt, azaz, hogy a számláló - nem csökken, hanem - csak kicsit nő!

Megoldást tehát csak a nevező növekedése jelenthetne, e téren viszont nagyon rosszul állunk. A német GDP-növekedés automatikusan húzza kicsit a miénket, de ha érdemi bővülést akarunk (a most zárult ciklus teljesítménye átlagosan évi fél százalék), a magángazdaság beruházásaira lenne szükség. Külföldi multiéra és magyar kisvállalkozóéra egyaránt.

És ebben nagyon rosszul állunk. Hiába adott át a kampányban Orbán Viktor mindent a félkész Várkert bazártól az egyéni üzemen keresztül a Kosztolányi-szoborig, a kevés most beérő valódi beruházásról még sok évvel ezelőtt hoztak döntést. A jegybank hiába tukmálja olcsó hitelét, az alig fogy. A vállalkozók ugyanis nem bővítenek, ha nem bővül a piacuk. Kiszámítható, befektetésbarát gazdaságpolitika nélkül nem is fog.

Szerző
Tevan Imre