Columbine-tól Calgary-ig: lesz-e vége az erőszak-spirálnak?

Még a világ mindennapi szörnyűségeitől lassan immunissá váló hírügynökségi újságírókban is meghűlt a vér, amikor 1999. április 20-án belehasított az éterbe a megdöbbentő hír: az amerikai Colorado állambeli Columbine-ban két állig felfegyverzett középiskolás diák behatolt volt iskolájukba és annak kávézójában lemészároltak 12 diákot, egy tanárt és további 24 gyereket megsebesítettek, majd öngyilkosságot követtek el. Ez volt minden idők egyik legnagyobb amerikai iskolai vérengzése.

Az elmúlt 15 évben a columbine-i rémtett egyfajta viszonyítási ponttá vált a hasonló szörnyű ámokfutásokhoz, és sajnos volt mit viszonyítani. És nemcsak Amerikában. Elég csak a néhány nappal ezelőtt a Calgary-ben történt esetre gondolni, ahol egy rendőr fia kezdett el lövöldözni egy házibuliban és ölt meg öt fiatalt.

2002. április 26-án egy erfurti gimnáziumban 13 tanár, két diák és egy rendőr esett áldozatul egy kicsapott diák bosszújának.

2007. április 16-án a Virginia állambeli Blacksburg műszaki főiskolájának kollégiumában egy koreai származású diák 32 társát ölte meg.

2007. november 7-én a finnországi Tuusulában egy 18 éves fiú hét diáktársát és az igazgatónőt lőtte le egy helyi középiskolában.

2008. szeptember 23-án az ugyancsak finnországi Kauhajokiban egy főiskolán rendezett vérfürdőt egy diák: kilenc társával végzett, mielőtt maga ellen fordította a fegyvert.

2009. április 30-án egy grúz férfi mészárolt le 12 hallgatót a bakui olajipari egyetemen. 20011. április 11-én Rio de Janeiróban egy 23 éves férfi kereste fel egykori elemi iskoláját és 12 gyereket lőtt szitává.

A legrettenetesebb eset 2011. július 22-én a norvégiai Utoyában történt, amikor egy neonáci egy baloldali ifjúsági táborban gyilkolt le hidegvérrel 68 fiatalt.

De azóta is számos hasonló eset történt, köztük a Batman-film 2012-es denveri bemutatóján történt tömeggyilkosság és a szintén 2012-es newtoni (Connecticut) mészárlás, ahol a gyilkos előbb anyját ölte meg, majd annak munkahelyén, egy általános iskolában végzett 20 gyerekkel és hat nevelővel. A támadók az esetek többségében maguk is a halálba menekültek rémtetteik után.

Columbine, amely az amerikai iskolai tragédiák között „csak” a harmadik helyen áll Blacksburg és Newton után, azzal is erősítette helyét a fekete krónikákban, hogy filmet készített róla az amerikai dokumentarizmus fenegyereke, Michael Moore. A Bowling For Columbine (ami nálunk az értelmetlen Kóla, puska, sültkrumpli címen ment) tényfeltárása során boncolgatta a két gyilkos vonzalmát a náci eszmékhez (az akciót Hitler születésnapjára időzítették), az erőszakos videojátékok, az interneten terjedő gyilkos ötletek hatását, de főleg az amerikai fegyvermániára fektette a hangsúlyt.

Az azóta történt, Amerikától távoli mészárlások esetében azonban a fegyverimádat és az emberellenes eszmék mellett nem lehet figyelnem kívül hagyni a gyilkosoknak a hírnév iránti beteges vágyát. Maguk a columbine-i tettesek is az 1995. április 19-i, Oklahoma City-ben elkövetett, 168 halálos áldozattal járó pokolgépes merényletet tervezték „felülmúlni”, ennek az iskolai lövöldözés csak az első lépése lett volna és ugyanez volt a motivációja a „norvég mészárosnak” is, aki a rettenetes tömeggyilkosság után valóságos „médiasztárrá” vált, az interneten fellelhető írásaival, majd a tárgyalásokon tanúsított magatartásával

Amikor Oliver Stone 1995-ben elkészítette a Született gyilkosok című filmjét, a támadások kereszttűzébe került. A rendezőt azzal vádolták, hogy filmjével, amelyben a gyilkosok nem is bűnhődnek meg, a hozzájuk hasonló lelkületűeknek „csinál kedvet”. Stone azzal válaszolt, hogy ha a média nem szolgálná ki az emberekben szunnyadó nem is mindig látens szadizmust, gonoszságot, akkor a gyilkosok is kevésbé hajszolnának baljós hírnevet. De tudjuk, hogy azóta is érvényes: „Ha dől a vér, dől a lé”, ahogyan ez John Herzfeld 15 perc hírnév című filmjében elhangzik egy tv-műsorvezető szájából.

Az ámokfutók és sorozatgyilkosok elszaporodása a 21. század első másfél évtizedében azonban még ennél is sokkal összetettebb jelenség, amelyre nemcsak azért nehéz magyarázatot adni, mert sokszor a kriminálpszichológusok sem találnak konkrét motívumot egyes gyilkosoknál. Talán ez is „benne van a levegőben”, a világ annyira felgyorsult, annyi benne a stressz, a feszültség, a rohanás által is növekvő elfojtás-mennyiség, a félelem a háborúktól, a terrorizmustól, hogy egyre többen vannak, akik csak így tudják túltenni magukat mindezeken. De vajon ki és honnan kezdje meg a világ jobbítását? Lesz-e vége egyszer ennek az erőszak-spirálnak?