Kiderült, hogy a Magyar Nemzeti Bank kiterjedt ingatlanvásárlásba kezd, és bőkezűen előmozdítja némely közgyűjtemények műkincsvásárlásait - nem utolsó sorban pedig gavalléros támogatásokat nyújt különféle intézményi és személyes kiválasztottaknak.
Nem véletlenül fogalmazunk úgy, hogy mindez "kiderült", tudniillik nem valamely hivatalos bejelentés, nem a jegybank bevett tájékoztatási csatornái révén került nyilvánosságra, milyen áldásos tevékenységet folytat az MNB. Az Index munkatársai dolgozták fel a birtokukba került értesülést, és tették közzé a nemzeti pénzintézet igazgatóságának azt a határozatát, amely lehetővé teszi, hogy a következő három évben százmilliárdos nagyságrendben költsenek a kijelölt célokra.
Az ügy diszkrét kezelése - mármint a jegybank részéről - tökéletesen érthető. Ennek a tetemes összegnek az elköltése körül ugyanis semmi sincs rendjén. Először is az a kérdés, egyáltalán miféle felhatalmazás alapján döntött róla az MNB vezetése? Hiszen a jegybanktörvény nem ad számára ilyen felhatalmazást. Amikor a felügyelőbizottságban ezt firtatták, a nemzeti bank jogásza a fáma szerint azt válaszolta, hogy ami nem tilos, azt szabad. Ez a megejtő érvelés azonban egy közintézmény esetében orbitális marhaság. Ha az MNB túlterjeszkedik meglehetősen körülhatárolt feladatkörén, akkor ahhoz törvényi alapot kellene teremteni. Mint tudjuk, ez amúgy nem szokott gondot okozni a kétharmados parlamenti többségnek, csak hát a jogszerű eljárásnak az a kényelmetlen hátulütője, hogy a közvélemény mégiscsak hozzájut némi információhoz.
Márpedig ebben az esetben úgy tűnik, eminens érdeke volt mind a kormánynak, mind a jegybanknak, hogy ez ne történjen meg. Még azt sem lehet tudni, voltaképp milyen grémium - ha egyáltalán van ilyen - jelöli ki a költekezés kedvezményezettjeit. Kitől, milyen ingatlanokat és mennyi pénzért vásárolnak, illetve mely alkotók, kulturális műhelyek, akár állami intézmények részesednek a milliárdokból. Ha a döntési folyamat átlátható volna, ismerhetnénk a zsűrik összetételét; netán meglepve értesülnénk, hogy leginkább egyszemélyi ízlések és akaratok határozzák meg a nem épp jelentéktelen pénzek útját.
Az sem elhanyagolható kérdés persze, hogy valójában honnan teremti elő az MNB a nagyvonalú adományok fedezetét, hiszen végső soron mindannyiunk vagyonából gazdálkodik. Mert ha csak a kulturális értékek megszerzése, védelme és előmozdítása érdekében elkölteni szándékozott negyven milliárdot vesszük, az is többszöröse például a Nemzeti Kulturális Alap rendelkezésére álló éves keretnek - amiből viszont a szakmai kuratóriumok átlátható és jobbára ellenőrizhető módon ítélnek meg különféle támogatásokat. Az MNB ettől független, a legkevésbé sem transzparens gyakorlata viszont úgy terjeszti ki az állami támogatás rendszerét, hogy annak egy jelentős hányadáról lényegében nem ad számot.
Magyarán szólva, létrejött egy olyan pénzosztó mechanizmus, amelyben a rezsim - ráadásul meg sem nevezett - emberei akár saját politikai szempontjaik szerint preferálhatják az általuk kiválasztottakat. Ez a leleményes különutasság persze korántsem kivételes az orbánizmus praxisában: pontosan illeszkednek hozzá egyebek között a miniszterelnök által adományozott különjuttatások, és leginkább a Magyar Művészeti Alapítvány, amely hasonlóképp arra hivatott, hogy egyenirányított csatornaként finanszírozza a kormányzat átideologizált kultúrpolitikáját. Amelynek alapvető törekvése természetesen egy "hithű" klientúra kiépítése és eltartása.
De tévedés volna azt hinni, hogy a kultúra bizonyos kijelölt szegmensei és reprezentánsai javára kifejtett központi protekcionizmus kifejezetten az ellenzékiek visszaszorítására szolgál. Hiszen ez a hatalom is pontosan tudja, hogy az igazán jó művészeknek vagy akár kulturális menedzsereknek semmi közük a pártpolitikához. Legfeljebb kényesek a szellemi függetlenségükre, mégpedig egyszerűen azért, mert tudják, ha az anyagi egzisztencia oltárán fel kell áldozniuk az alkotói szabadságukat, akkor egyszeriben érdektelenné válik, amit létrehoznak. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének működtetői azonban éppenséggel beérik a lojalitásnak ezzel a "könnyített" változatával is - manapság már nem kell olyan egyértelműen meghálálni némi előnyöket. Akik nem zavarnak bele olykor a jobboldal "nemzeti" eszmevilágába, azokat nemcsak békén hagyják, hanem akár még otthon is érezhetik magukat. Add fel az oppozíciódat, és meglátod, mindig csurran-cseppen majd valami.
Persze, az igazi, lelkes szekértolók többet kapnak. Olyan pozíciókat például, amelyekből egymást is táplálhatják, nem beszélve a szerényebb "bedolgozókról". Ennek a hűbéri láncolatnak a fenntartására kellenek az MNB nem publikus, célzott többletmilliárdjai.
Mintha a Legfelső Mecénás szolgálatára nyomná a pénzt egy magánbank.
De hát tudjuk, hogy nem az.
