Az első dátum 1982. október 12-e, amikor Stockholmban bejelentették, hogy az irodalmi Nobel-díj új kitüntetettje GGM. "Reggel hat órakor - írta Conrado Zuluaga, az életmű kitűnő ismerője - Kolumbia valamennyi rádiója páratlanul hazafias lelkesedéssel sugározta a hírt. A karibi térségben, ahonnan a friss díjazott származik, autódudák adtak hangversenyt, ahogyan a nagy labdarúgó győzelmek idején szokás. A földtekén Nobel-díj ilyen lelkesedést nem keltett még soha". A másik ok, ami miatt csillapodik a bánat, ahogyan maga García-Márquez szólt közelgő haláláról. "Gondolok rá - mondta -, hogyne gondolnék. De amennyire lehet, a legkevesebbet. Hogy a félelmem minél csekélyebb legyen, megtanultam egyszerűen, nagyon filozofikusan élni. Egyszerre minden megáll, érkezik a végtelen sötétség, kihuny az emlékezet. Ami enyhíti a bánatomat, és amitől mégis igazán szomorú leszek az, hogy első élményem, amelyet nem tudok majd elbeszélni".
Mint a regényeiben, amelyekben elbeszélte életét. Nem sokkal fiának a születése után, édesapja elhatározta, hogy gyógyszerész lesz. Fölragadta feleségét, gyermekét, otthagyta otthonukat, a gyerek a nagyszülőkhöz került, ezen túl ők nevelték. A nagyapa, Márquez ezredes, ez a szabad gondolkodó, aki abban a szándékában, hogy elűzze az unalom óráit, szakadatlanul mesélt. Az ezernapos öldöklés emlékeiről, arról a polgárháborúról, amelyben ő, a nagyapa a liberálisok oldalán harcolt, de az ellenfelek, a konzervatívok győztek. És mesélt a galíciai származású Tranquilina nagymama, aki éjszaka ment be az unokához, ő is regélt. Csak az ő fantáziája élénkebb volt, fantomok, boszorkányok népesítették be, és az író úgy emlékezett meg ezekről, az éjszakákról, hogy "gyerekkorom után aztán semmi érdekes nem történt velem". Legföljebb annyi, hogy esztendőkkel később, az édesanya, Luisa Santiaga megkérte a már fiatalembert, kísérné el a nagymamához, aki őt nyolc éves koráig nevelte, legyen ott, amikor a ház gazdát cserél, eladják. Gabo fölkutatott minden zugot, összegyűjtötte az emlékeket, becsomagolta, magával vitte őket, de a legértékesebb és a legtartósabb csak az lett belőlük, amit az emlékezetében őrzött meg. Ebből állt össze a végtelen gazdag életmű, köztük a világhírt hozott alkotás, a "Száz év magány" is.
És benne a falucska, Macondo, ahol megállt az élet, és amelyet bárki hiába keres a térképen, nem lelhető, nincs sehol, holott jelen van mindenütt. Az utcákon, ahol sárga pillangókat festenek a földre, mágikusan realista világba varázsolnak. Ma már ismerjük, hogy ez a csodákkal benépesített birodalom nem mindig volt ilyen. Jöttek hányatott esztendők is, az üldözöttség, az emigráció keserűségei, amelyekben a riporter, az El Espectador munkatársa, Párizs diáknegyedében élt, nem tellett neki lakbérre sem, a kedvese papírt gyűjtött, ócskaságokat szedett össze, abból éltek. Hogy aztán később olyanok keressék Gabo barátságát, mint Olof Palme, Mihail Gorbacsov, François Mitterrand, Henry Kissinger és Bill Clinton, aki most az egész világgal együtt megrendülten emlékezett vissza rá.
