Előfizetés

Heim Péter igazsága

Most Heim Péter vagy elunta az életét, vagy olyasmit tudhat nagy magabiztossággal a kibeszélést nem ismerő Fidesz belháborúiról, amiről halandó nem is álmodhat. A kormánynak jónéhány milliárdért háttérintézményként szolgáló Századvég Gazdaságkutató elnöke az ugyancsak Fidesz-elfogult Heti Válasznak olyanokat nyilatkozott, amikre nemcsak a "renegát" konzervatív, hanem nagyrészt a kormányfő által a tudományból kiátkozott bal-libnek bedobozolt közgazdászok is csak bólogatni tudnak.

Alig több mint két héttel a választások után például azt mondja: a Fidesznek el kell gondolkodnia, miért veszített néhány százezer voksot. A budapesti választási eredményekből le kell vonnia a tanulságokat: ki kell egyeznie a fővárosi értelmiséggel. Azt pedig komolyan kell venni, hogy az értelmiségi fiatalság nem Keleten, hanem Nyugaton akar élni. Az ország lecsúszása a szomszédokhoz képest mindaddig folytatódni fog, amíg rá nem jövünk, hogy a humántőkébe - az oktatásba - való befektetés kulcsfontosságú. Szörnyű még idézni is: nem lehet folytatni a rezsicsökkentést, mert a kormány már elment a falig, ha pedig a szolgáltatáson nem marad marzs, akkor ez a működtetés rovására fog menni. Amúgy sem hiszi, hogy bármilyen ágazatot nonprofittá kellene alakítani, mert ha egy vállalat tisztességes versenyben profitra tesz szert, annak örülni kell, s arra ösztönözni, hogy beruházásokra fordítsa.

Aztán: a Fidesz - a Jobbik megerősödésétől tartva -, alighanem fenn fogja tartani a harcias retorikát, ez viszont káros az országra nézve, mert félelmet kelt és elriasztja a külföldi befektetőket. Az emberek amúgy sem szeretik a hosszú háborús hadviselést, egy részük már belefáradt ebbe, s békére vágyik. A hab a tortán: ha Bajnai Gordon nem törli el a 13. havi nyugdíjakat és jövedelmeket, akkor ma is fenntarthatatlan pályán mozogna az államháztartás. A közgazdászok pedig már régóta sürgették a teljesítmény nélküli jövedelemkiáramlás megszüntetését.

Mármost, nem az a kérdés, igazat mond-e Heim Péter. Hanem az, hogy ha nem unta el az életét, akkor miért mondja - és miért éppen most mondja - mindazt, amit mond.

Szurkolok Felcsútért

Igen, bármennyire is furán hat a Népszava hasábjain egy ilyen mondat, én valóban szurkolok Felcsútért. Kérem, figyeljenek a ragra, mert nem a Felcsútnak, hiszen a labdarúgó csapat egy cseppet sem érdekel, mondhatnám tökmindegy, hogy a Puskás Akadémia nevezetű, egyébként magához az Akadémiához, illetve annak neveltjeihez egyre kevesebb közöt mutató formáció éppen az első, vagy másodosztályban futballozik-e.

Az azonban egyáltalán nem mindegy, hogy mi lesz azzal a létesítménnyel, amely legfeljebb turisztikai látványosságként értékelhető, illetve mi lesz magával a faluval, amely mostanság, időről-időre a terrorelhárítók központjává vált és ahol ezekben a napokban nem lehet normálisan élni.

Ha a stadionra gondolok, bizony féltenem kell a jövőtől. Egészen pontosan a jövőjétől. Mert addig, amíg Orbán hatalmon van, nincs, nem lehet baj. Ömlik majd a pénz továbbra is, cégektől, magánszemélyektől, mindazoktól, akik meg akarnak felelni a miniszterelnöknek. És amíg ömlik, addig akár üresen is állhat, akkor sem megy tönkre. De egyszer kifut a hatalom Orbán lába alól, egyszer elkezdik majd értékelni, később vizsgálni is mi történt uralma alatt, s akkor ott áll majd élő bizonyítékként ez a létesítmény, amely hű lenyomata ennek a rendszernek, a korrupciónak, a nepotizmusnak, a maffiaállamnak...

Akkor is üres lesz a stadion, de nem lesz már senki, aki megmentené, s nem lesz senki, aki e szerencsétlen falu népének sorsáért aggódna. Márpedig ezt nem érdemli meg sem a felcsúti lakosság, de ha már elkészült, maga a stadion sem.

Azzal mindannyian csak veszítünk, ha egy nép, egy létesítmény válik a megalomán rendszer áldozatává. Nos, ezért szurkolok én Felcsútért, de mint ahogy az sem számított mit gondolok, gondolunk az orbáni tervről, az sem fog számítani mit gondolok, mit gondolunk a majdani valóságról. Az elkerülhetetlen pusztulásról.

Mégis, kinek az egyháza?

A kívülről irodának látszó, üvegfalú kis helyiségben két ember ül szemben egymással. Egy fiatal, huszonévesnek látszó, fekete fiú és egy elegánsan öltözött, idősebb fehér nő. A fiú bátorító mosollyal hallgat, a nő hosszan beszél hozzá, de hangja nem jut át az üvegfalon. A fiú - akit ebben az országban sohasem neveznének "négernek" - katolikus pap, s éppen egyik hívét gyóntatja. A templom látogatói oda sem pillantanak a jelenetre, a brabanti gótikát csodálva sétálnak el az üvegfalú kis iroda mellett.

Ha egyetlen képpel akarnám illusztrálni a nyugati - konkrétan a belga - katolikus egyház jelenét, akkor ezt a jelenetet választanám. Nem emlékszem, hogy a belga templomokban valaha is láttam volna a hagyományos gyóntatószékben térdelő hívőt. Olyannyira, hogy a liege-i katedrálisban szép díszfa nő a gyóntatófülkébe helyezett óriási virágcserépben, jelezvén a funkcióváltás véglegességét. Ami pedig a papok és a hívek összetételét illeti, ha a fekete pap egyelőre ritkább is, a fiatalabb apácák többsége afrikai vagy fülöp-szigeteki származású, akik között afféle tanító néninek tűnik az idősebb, fehér szerzetes nővér. Ezt az egyházat már csak azért sem fenyegeti semmilyen kirekesztő rasszizmus, mert a templomba járó hívek jelentős része - főleg a francia nyelvű vidékeken - afrikai vagy ázsiai származású, láthatóan egyszerű sorsú ember, főleg asszony.

Néhány évvel ezelőtt több belga templom is menedéket adott a kiutasításra ítélt, úgynevezett "papír nélküli" bevándorlóknak, akik hosszú heteken át a templomok kövén éltek és aludtak. A brüsszeli fekete negyed szívében a Szent Bonifác templom plébánosa még azt is elnézte, hogy a menekültek az iszlám szokásoknak megfelelően naponta ötször Allahhoz imádkozzanak. A templomfoglalásokat a Vatikán is támogatta, s az akciónak nagy része volt abban, hogy a belga kormány egy időre enyhített az illegális bevándorlókat sújtó kiutasítási gyakorlaton. A politikai pártok közül az egyházat jellemző módon csak a szélsőjobboldaliak támadták nyíltan, a többiek engedményekkel és szelíd erőszakkal igyekeztek véget vetni a templomfoglalásoknak. Amelyek végső soron a krisztusi tanítás sokszor elfelejtett lényegéhez tértek vissza: az egyház a szegények, kitaszítottak, megalázottak és megszomorítottak közössége.

Ebben a közegben egyetlen politikus sem szélhámoskodhatna a "keresztény nemzeti" ideológiával. A kongói papot, a flamand és vallon hívőt, a fülöp-szigeteki apácát éppen az teszi közösségé, hogy különböző bőrszínük, nemzetiségük, múltjuk ellenére összeköti őket a Krisztusba vetett hitük. Aki ezt nem érti, az csak hazudja magáról, hogy keresztény. Amikor egy angol képviselőtársamnak hajdan arról panaszkodtam, hogy a magyar templomokban sok pap nyíltan és a szószékről kampányol a jobboldali pártok és jelöltek mellett, Tom C. nevetve azt felelte, ha Nagy-Britanniában ilyesmi előfordulna, akkor a hívek egyszerűen lerángatnák és kizavarnák a templomból a papot. A templom, mondta a hívő anglikán és a munkáspárti aktivista kettős öntudatával, elvben természetesen Istené, de a gyakorlatban a híveké: a papot mi választjuk és mi fizetjük, s nem azért fizetjük, hogy pártoskodást szítson a hívek között.

A belga templomokban sem kell félnem attól, hogy politikai meggyőződésemet gyalázó és más pártok mellett kampányoló prédikációkat hallok. Ha közéleti téma mégis szóba kerül, akkor bizonyosan a rasszizmus és a szegényeket sújtó gazdaságpolitika elítélése dominál, természetesen pártpolitikai utalások nélkül. Bár az itt keresztényszociálisnak nevezett jobbközép párt része a kormánykoalíciónak, nem fűzik szorosabb kapcsolatok az egyházhoz, mint más pártokat. A közelmúlt nagy pedofil-botrányai idején a kereszténypárti igazságügy miniszter vezényelte a vizsgálatokat, olyan hévvel, ami a püspöki kar szerint "még a Szovjetunióbeli egyházüldözéseket is felülmúlta". Ami szerencsére persze költői túlzás volt.

Magyarországon még a politizáló közvélemény sem fogta fel annak súlyát, hogy a strasbourgi emberi jogi bíróság jogsértőnek nevezte a magyar egyházi törvényt. A strasbourgi bíróság időről időre a legfejlettebb demokráciákban is elítéli a jogsértéseket. De más dolog, ha azért, mert valahol erőszakoskodik egy rendőr, rosszak a fogdaviszonyok, durva a kiutasítási eljárás végrehajtása - és megint más, ha azért, mert az ország kormánya és parlamentjének többsége nincs tisztában vele, vagy nem fogadja el az egyház és állam szétválasztásának fontosságát. Ez utóbbi végső soron a szabad államban szabad egyház több száz esztendős, demokratikus alapelvének tagadása.

A magyar egyházaknak és híveiknek azt kellene belátniuk, hogy az egyházak szabadságát nemcsak üldözéssel, hanem kormányzati gyámolítással, politikai kegyként osztogatott ajándékokkal és extra jogosítványokkal is korlátozni lehet. Hiszen az utóbbiaknak mindig ára van: valamit a politikának kell átadni abból, ami Krisztusnak és a hívőknek járna. Bár a kereszténység a Közel-Keleten született meg, Magyarországra mégis Nyugat-Európából, a nyugati műveltséggel együtt érkezett meg. A magyar egyházak nyugati orientációjukat nehezebb időkben sem adták fel. Higgyünk benne, hogy a sámánkodó politikai hatalommal szemben most is lesz bátorságuk a nyugati egyházak szabad és toleráns útját követni.